14. A felmentő sereg

A vámpírnő megfogta Krisztina karját és földre rántotta. Krisztina, a vámpírnő fele fordítva lőtte ki az utolsó ágat is a kezéből. De a vámpírnő észrevette a mozdulatot. Félre ugrott. Az ág a nő combját találta el a hosszú szárú csizma fölött. A nő mérgesen üvöltött fel. Hátra tántorodott.

A fiatal férfikinézetű vámpír, Krisztina mellett termett. Mozdulata egyértelmű volt. Tenyere élével, kettétörni a rémült boszorkány nyakát.

Krisztina összeszorította száját, és behunyta szemét. Várta a véget. Ami nem jött el. A karján a szorítás csökkent.

A vámpír rémült visítása arra késztette, hogy kinyissa szemét. A ráemelt karból, és a vámpír fejéből különböző stílusú nyílvesszők álltak ki.

Hét boszorkány közeledett. Seprűjük gyorsan cikázott a levegőben. Pillanatok alatt megérkeztek. A férfi vámpír, pár méterrel odébb repült egy légörvény segítségével és földbe csapódott. Villám sújtott rá, ettől a vámpír megmerevedett egy pillanatra. És egy karó egyenesen a szívébe talált.

A vámpírlány szemében látszott a döbbent félelem, ahogy saját erejéből próbált meg távol kerülni Krisztinától.

 – Nem szövetkezhetnénk? - kérdezte halkan.

Egy villám szelte át a levegőt, válaszként. De a vámpírlány elugrott előle, és támadásba lendült, mint egy sarokba szorított állat.

A felé közeledő ősz hajú boszorkány fele csapott az ostorával. Az ostor felcsavarodott a boszorkány nyakára, és a földre rántotta. A vámpír a karó suhogása fele kapta a tekintetét, de már késő volt.

Hitetlenkedő, kerek szemekkel nézett, mikor a karó szívébe talált.

Krisztina értetlenül tápászkodott fel:

 – Hogy kerültök ide? - suttogta.

 – Oszkár emlékeiből tudtuk, hogy itt vagy. Felismertük a helyet és jöttünk. - mondta az egyik öreg kövér boszorkány mereven, a seprűjén ülve. Semmi kedvesség vagy megértés nem volt a hangjában. Krisztina körbenézett. Senki sem mosolygott rá, vagy bátorította. Megmentették őt. Kötelességből.

Azzal hátat fordítottak és elindultak vissza, Berethalom irányába.

 – Én Bertalan vagyok. - Lépett közelebb Krisztinához az egyetlen férfi boszorkány közülük. Úgy tűnt neki nem olyan sürgős távozni, mint a többieknek.

Krisztina érezte a távolodó boszorkányok megvetését. Talán igazuk is van, de mégis azt hitte talán lesz alkalma megmagyarázni a dolgokat.

 – Sajnálom, ami a társaddal történt. - mondta Bertalan - Ha jól értettem segítségért jöttetek.

 – Igen. Habár ezek után nem sok jót remélek.

Krisztina odament a halott társához. Letérdelt mellette, és becsukta annak szemét.

 – Annyira sajnálom, Oszkár - súgta oda a halott testnek.

Néhány könny végig gördült az arcán. De nem akarta, hogy ez az idegen boszorkány szánalmat érezzen iránta. Nem akart ennél is nagyobb megvetést. Segítségért jött ide. Egy háborús helyzetben. És ha nem tud kitalálni most valamit, akkor Oszkár hiába halt meg. Ha nem tudja összefogásra bírni a népeket a vérfarkasok ellen, akkor mind elbuknak.

 – Sajnálom Oszkár - mondta még egyszer félhangosan - Nem igazságos, hogy te kellett megfizess az én gondatlanságomért. De megígérem, tovább viszem az ügyünket.

Visszafordult Bertalanhoz.

 – Nem hagyhatjuk csak úgy itt az út szélén.

Bertalan bólintott, és feltette maga elé, Oszkár halott testét, a seprűre. És elindult vissza Berethalom fele.

Krisztina fájó szívvel nézett utána. Ez mindent elárul a helyzetéről. Még jobban ki van taszítva a boszorkány társadalomból, mint eddig.

Mély lélegzetet vett. Nincs mit tenni, a boszorkány után kell menjen. A seprűje után nyúlt, de az eltörve hevert a földön. Oszkár seprűje még ott volt. Emlékeztetve rá, hogy egy boszorkány már meghalt azért az ügyért, amiben ő hisz.

Nehéz szívvel ült fel halott társa seprűjére.

Oliver látta, hogy csapata a földre került. Elindult legjobb barátja megmentésére. Teste és ereje hatalmasabbra nőtt, mint eddig valaha. De ez sem volt elég. Őt is földre teperte a vérfarkas sereg.

De ekkor megérezte, hogy közel a segítség. Oliver ezen pont úgy meglepődött, mint a rájuk támadó vérfarkasok. Az első, ami a sereg megérkezését jelezte az a hangos vámpírvisítás volt. Ez az öreg vámpírok szokása. Mostanság már senki sem használja a csatakiáltásokat, amikkel tudatjuk az ellenséggel, hogy megjöttünk. Ez olyasmi, mint mikor a régi korokban, az emberek, csatába induláskor megfújták a kürtöt. Manapság ki csinál ilyent? Sőt, leginkább a csendben közlekedésre és az álcázásra figyelnek, nem hogy a szándékos zajkeltésre.

De most, mégis jól fogott a csatakiáltás. Ez a visító hang, zavart okozott a vérfarkasok körében. Már elbizakodottak voltak, kevésbé szervezettek, és a győzelmük biztos tudatában szervezetlenül szóródtak szét a területen.

Mikor Oliver észrevette, hogy a visítás, a támadói figyelmét is elterelte, kihasználta a helyzetet. Levetette magáról támadóját és ismét felvette a harcot.

A talaj már tele volt a vérfarkasok után maradt hamuval. Ami a harc folyamán, ködszerű fátyolba vonta a csatateret, most a pillanatnyi döbbenettől ülepedni kezdett. De a csata csakhamar ismét felverte.

Ekkor egy repülő vámpír hasította át a levegőt. Szilveszter fölött suhant át, és a sörényüktől fogva rántotta le róla a két vérfarkast. Majd közvetlen Szilveszter lábainál landolt.

 – Fülöp? - nyögött fel meglepetten Szilveszter, aki túl megtépázott állapotban volt ahhoz, hogy talpra tudjon állni, és ismét felvegye a harcot.

A vámpírok nyilai védekezésre és visszavonulásra késztették a meglepett vérfarkas hordát. Veronikát körülvevő vérfarkasok, lassan araszoltak vissza az erdő fele, ahogy látták a feléjük közeledő vámpírcsapatot, Herman vezetésével. Herman volt az az idős vámpír, aki csatába indulás előtt megadta a visító jelet.

Veronika megkönnyebbülten állt fel. Ekkor meglátta a földön fekvő Szilvesztert. Soha sem gondolta, hogy ezt az erős, nagydarab vámpírt bárki legyűrheti. Ő volt a legerősebb férfi, akit ismert. Szíve belesajdult a látványba. Nem sokat tépelődött. Odarohant hozzá. Ebben a cselekedetében bizonyára a halálközeli élmény is közrejátszott. Később már ő maga sem értette mi ütött belé. Szilveszterhez rohant, letérdelt mellé és megcsókolta. Majd teljesen zavarba jött. Szilveszter nem viszonozta csókját, csak döbbenten bámult rá.

Veronika szégyellte magát hirtelen cselekedetéért. Gyorsan összeszedte magát. Kardot rántott és az erdő fele araszolgató vérfarkasokra rontott.

Herman, akitől a vámpírvisítás származott, sasorrú, öreg kinézetű vámpír volt, aki olyan magabiztossággal lépkedett előre, vérfarkashamú-felhőket hagyva maga után, reneszánsz kori nemesi öltözetében, mintha az ő kedvéért rendezték volna ezt a tornát. A puffos piros rövidnadrág alatt, sárga harisnyát viselt, ami az izmos lábát volt hivatott kiemelni… legalábbis a hajdani divat szerint. A bélelt köpenye volt a legkevésbé feltűnő rajta. Öltözéke mókásan hatott ebben a korban, de ez most senkit sem érdekelt. Mert a kardja suhogott. A vérfarkas fejek gurultak. A mozgása olyan gyors volt, hogy nem hagyott kétséget: Ember vérrel táplálkozik.

Boriszra támadó farkas feje elvált a testétől, majd elrepült, amikor Hermann a kardját felé suhintotta. Olyan hatalmas ívet írt le a vérfarkas fej a levegőben, mielőtt porrá vált, hogy a legtávolabbi farkas is megláthatta volna, ha nem csípné a szemét a vérfarkashamú köde.

A farkasok egyszerre voltak riadtak, és elevenek. Már ami a menekülést illeti.

Miután a vérfarkasok elmentek, még jobban látszott, mármint annak, aki lát éjszaka, a vérfarkashamútól feketévé vált hótakaró gyászossága. De a levegő is megtelt ezzel a hamuszín porral, ami nem csak a halandók szemét, hanem a vámpírokét is csípte. Ha tudtak volna könnyezni bizonyára, minden vámpír könnyezett volna.

A még élő vérfarkasok visszarohantak az erdőbe. Csak Veronika rohant utánuk. De Oliver csakhamar utána szólt és visszahívta.

Oliver gyászosan nézett csapatára. Ez hajszálon múlott. De mindenki életben van. A vámpírléthez hozzá tartozik, hogy előbb utóbb mindenkinek, kit ismersz és szeretsz, végignézheted a halálát. De ez nem az a nap. Még nem! Oliver megkönnyebbülten felsóhajtott, de a sűrű hamutól köhögnie kellett.

A fiatal vámpírok félholtan hevertek a porban. Szilveszter sem nézett túl jól ki. De hamar összeszedte magát, és sebekkel tarkított teste ellenére, két kardját használva mankónak, lábra állt.

Veronika homlokáról, melyen egy hatalmas seb éktelenkedett, arcára folyt a vér. Két karján hosszú karmolások voltak. Ruhája megszaggatva lógott róla. Mégis ő volt talán a legjobb állapotban közülük.

Borisz fején egy lyuk tátongott. Pontosabban fél homloka hiányzott és látszott az agya a koponyájában. Ezen a látványon az sem segített, hogy a szél a haját, és ezzel együtt a hamut is ebbe az irányba fújta. Vér szivárgott le a füle mellett a nyakába. Alig pislogott. Kábult volt és szédelgett. De tudta, hogy majd meggyógyul. Térdre küzdötte magát, hogy felálljon.

A két újonc, Erik és Nóra egymás mellé vonszolta magát. Előbb csak nézegették egymást. Könnyek nélkül sírtak. Majd ölelgetni és puszilgatni kezdték a másikat. Teljesen megfeledkeztek mindenkiről. Csak annyit tudtak, hogy élnek. És örültek egymásnak. Egymás sebeit vizsgálták és meghitt szavakat súgtak a másiknak. Ölelték és csókolták szerelmüket. A köztük lévő kapcsolat annyira meghitt és ritkaság számba menő volt, hogy senki sem zavarta meg őket. Reménnyel töltötte el a vámpírokat, hogy talán mégsincsenek teljesen magányra kárhoztatva.

A ház félig összedőlt, Oliver nem tudta mitől, talán Szilveszter dobott arra egy farkast. Senki sem tudta pontosan.

Egy pillanatra eszébe jutottak az emberek. Talán túlélték. De most a csapata állapota jobban érdekelte az embereknél. És tartozik egy köszönettel a felmentőinek.

Oliver oda lépett Hermanhoz, és kezet fogott vele, az ép jobb kezével. Magában el is mosolygott ezen. Mintha azért maradt volna meg pont a jobb keze, hogy legyen, mivel kezet fogjon:

 – Örvendek, hogy látlak Herman.

 – Meghiszem azt - mosolygott szélesen az őszes hajú vámpír. - Nem gondoltam, hogy ilyen kínos helyzetben találok rád, barátom.

Oliver érezte a barátom szó hazugságát. Nem válaszolt csak összehúzta szemét, és várta a folyatást.

 – Úgy értem azért jöttem, hogy tárgyaljunk veled. Megkaptam az üzenetedet. De nem hittem, hogy a farkasok valóban itt vannak. Azt viszont meg kell hagyni, az előbb, tagadhatatlanul bizonyítottad az ellenkezőjét. - mondta, és egy kis keserű mosolyt küldött. - Ez sok mindent megváltoztat.

Oliver csak bólintott és várt.

 – Egyet értek veled, - folyatta Herman - hogy félre kell tenni az ellentéteket, és szét kell rúgni, néhány vérfarkas segget.

 – Néhányat?- kérdezte Szilveszter, aki nagy küszködés árán, most ért oda hozzájuk. Kezet nyújtott Hermannak - de az visszautasította a farkasvértől feketéllő kezet. Ez helyett egy hímzett férfizsebkendőt nyújtott át fintorogva Szilveszternek, hogy az egy kicsit megtisztíthassa magát. Sosem szívlelte Szilvesztert, aki nem nemesi család sarjából lett vámpírrá. Felháborítónak tartotta, hogy ilyesmi is megtörténhet a modern korokban. Ő ahhoz a réteghez tartozott, akik azt vallották, hogy csak az előkelő rétegekből szabat választani újoncokat, nem ilyen mihaszna népségből, mint ez itt.

De ekkor Hermannak eszébe jutott, hogy mit is mondott az előbb a nézeteltérések félretevéséről, ezért úgy gondolta nagylelkűséget tanúsít, és válaszolt Szilveszter kérdésére:

 – Azokat, akik bejönnek Európába, nyilvánvalóan meg kell ölnünk.

 – Látom Fülöp is veled van. - morogta Szilveszter, és igyekezett úgy tenni, mint akit nem érintett meg a visszautasított kézfogás sértése. Majd kis mosolyt erőltetve arcára Fülöp fele fordult - kicsit meglepő együtt látni titeket, úgy rémlett mintha nem kedvelnétek egymást.

 – Ez így is van, de háború van és közös az ellenség. - mondta Fülöp, oda repülve melléjük, kezet fogva Oliverrel és Szilveszterrel. Majd kis fintorral az arcán hozzá tette: - út közben találkoztunk… Hermannal - mondta, és végigmérte a vámpírt, akiről beszél - Veled akartunk találkozni Oliver. Úgy látom épp jókor érkeztünk. Megkaptuk az üzenetet, amit a Nagykőről küldtél. Csatlakoznánk.

 – Beszélj a magad nevében öcskös. Én, csak tárgyalni akartam a csapatom nevében, nem csatlakozni - mondta Herman lekicsinylő hangnemben. A nemtetszés kiült az arcára. - Nem hódolok be senkinek, aki nálam gyengébb, és akit le tud győzni egy ostoba falka.

 – Értem - mondta Oliver - Köszönöm, hogy pont időben érkeztetek. A csapatom nevében is. - majd Herman szemébe nézve megkérdezte, hogyan képzeli a továbbiakat.

 – Biztosítlak téged, hogy egy oldalon harcolunk. - válaszolta Herman - Néha a legerősebbek is veszthetnek csatát. Bár ki tudja, hogy most mi volt a helyzet. - mutatott körbe a kesztyűjével, egy fejedelmi mozdulat kíséretében - De nem fogok messzemenő következtetést levonni az előbb látottakból. Mindenesetre, nem engedem át az irányítást, egy csatát vesztett vezetőnek. Egyelőre tudomásodra hozom, hogy az elképzelésed és stratégiád kedvemre való. A boszorkányokkal való együttműködés szükségszerű. De! Én irányítom a csapatomat.

Oliver rámosolygott:

 – Ez nekem így megfelel.

 – Veled megyünk, abban az esetben, ha a terveidet előzőleg velem megtárgyaltad. Együtt dolgozzuk ki a stratégiát és a lépéseket.

Oliver kis gondolkodás után hozzátette:

 – Hárommal tudnám bővíteni a csapatodat.

 – Csak nem gondolod, hogy én követni fogom! - fortyant fel Veronika, aki eddig a távolból figyelt.

 – Nem szeretem a csapatodat Oliver. Kotnyelesek. Ha a főnökök beszélnek, a csapatnak hallgass a neve. Nem mindenféle szakadár fér be a csapatomba…

 – Nem rájuk gondoltam. Dóri, aki Sepsiszentgyörgyön él, üzent, hogy csatlakozna hozzám. Arra gondoltam, hogy ebből hatalmi viszály lehet. De tudtommal veled ez a helyzet nem áll fenn.

 – Áh, értem. - Herman hangja lekicsinylő volt - De nőknek nincs helyük a csapatomban. Mindenkinek tudnia kell, hogy hol a helye. Még a parasztoknak és a nőknek is! - célzott Szilveszterre és Veronikára - Én képeztem ki az embereimet. Másokkal nem dolgozom együtt.

 – Rendben. - mondta Oliver véget vetve ennek a beszélgetésnek. Nem akart vitatkozni olyannal, aki nemrég mentette meg az ő és a csapata életét. De nem fogja hagyni, hogy bírálja a barátait - Ha nem hát nem. Értékelem a segítségedet, de megkérlek, ne bíráld a csapatom tagjait. - és elfordult Hermantól - és te Fülöp?

 – Mi hárman vagyunk. Ám a társaim nevében nem beszélhetek, de nekem tetszett, hogy felvettétek a harcot a farkasok ellen. A porból ítélve jó sokat átküldtetek a másvilágra. - szélesen elvigyorodott - Amit látok, az alapján nem kételkedek a képességeitekben. Beállok a csapatodba.

Fülöp a társai fele bökött a fejével. A két nő egymás szavába vágva sutyorászott a fa alatt. Rosszalló tekintettel néztek Oliverre, majd Hermanra.

 – De ők nem hiszem.

 – Mond már mi a bajuk, Fülöp - mordult fel Szilveszter.

 – Hát nem volt valami bizalomgerjesztő az, ahogy most találkoztunk. Veszteseknek néztetek ki. Nem tudom, hogy hányan képesek követni egy vesztest.

 – Vesztesnek neveztél?! - Kiáltotta Borisz, aki a kardjára támaszkodva már viszonylag egyenesen tudott állni. Ijesztően nézett ki a behorpadt, tátongó sebbel a fején. De nem volt olyan formában, hogy képes legyen harcolni. De szemei szikrákat szórtak a dühtől, és sértettségtől. Egyetlen vonallá összeszorított szájjal, és imbolygó kardal a kezében, várta a választ.

Oliver elmosolyodott. Értékelte volt tanítványa, és egyben barátja, lelkesedését és elkötelezettségét, de látványa nem félelmetes volt, hanem inkább nevetséges. Nem akart hozzá fűzni semmit, de Borisz nem adta fel ilyen könnyen:

 – Állj ki velem! - mondta Fülöpnek - Meglássuk, ki a vesztes!

 – Nyugodj meg Borisz. Csak a csata végére érkeztek. Nem látták, hogyan küzdöttél… - kezdte Oliver.

 – Akkor se nevezzen senki vesztesnek - szólt közbe most már Szilveszter is.

 – Én mondtam, hogy csatlakozok - vágott közbe Fülöp, felemelt kezekkel, de vigyorogva a két sebzett, de ellenséges vámpíron. Aztán társaira nézett, akik tanácstalanok voltak. Oliver követte tekintetét és figyelte a két vámpírlányt. A csoporttól távol álltak. Összehúzott szemmel várták a fejleményeket. Idegesen egymás fülébe suttogtak. Nem tudták eldönteni, menjenek, vagy maradjanak.

 – Még nem ismerjük egymást, én Oliver vagyok - szólt feléjük, de nem kapott választ.

 – Meg fogod akadályozni, hogy elmenjünk? - kérdezte a magasabb, sovány, szőke hajú lány.

 – Nem! Mégis miért tenném? - kérdezte Oliver.

 – Hát, hogy melletted harcoljunk - mondta magától értődő hangon, az alacsony tömzsi.

 – Az kinek lenne jó? Nem szeretném, ha féltenem kellene a nyakamat a saját csapatomtól is. - mondta Oliver, nyugodt hangon - Nem tudom, mások hogyan csinálják, de nálam ez így működik. Aki velem van, az önszántából teszi!

 – Hát akkor nem csoda, hogy ennyien vagytok, és mások segítségére szorultok - jegyezte meg Herman, akiről mindenki tudta, hogy erőskezű vezető.

Az újoncok, egymást átölelve közeledtek, és köszöntek a megmentőiknek.

 – Emlékeztek IV. Bélára és a tatárjárásra?! - váltott témát Oliver, és a korábbi kötözködés abba maradt. Senki sem válaszolt. Oliver az újoncokhoz fordult: - Az emberek mit tanítanak IV. Béláról és a vámpírháborúról, a történelemben?

 – A történelemben nincsenek vámpírok. És IV. Béla sem volt az. Ő volt a második honalapító. Várakat épített. - válaszolta Erik zavarodottan.

 – Persze hogy nem volt vámpír. - mondta Herman.

 – Minek emlegeted a múltat Oliver? - kérdezte Fülöp.

 – Azért mert ugyanazt a cselt használják. Ezzel a boszorkány is egyetértett.

 – Hm - mondta Herman - Igen. Ennek van értelme.

 – Megengeded, hogy vázoljam az akkori eseményeket, Borisznak, és azoknak, akik akkor nem voltak ott? - kérdezte Oliver Hermantól.

 – Te ott voltál? - kérdezte Herman - Mert én ott voltam!

 – Igen, de akkor még kezdő voltam. Nem igazán értettem mi is történik. Csak utólag értettem meg. - mondta Oliver.

 – Hát azt hiszem ezzel mindnyájan így voltunk! - mondta Szilveszter.

Hát akkor te vagy az öregebb, gondolta Oliver. Mert ő akkor született. Vagy lehet, hogy Szilveszter is akkor született? Nem. Ez kizárt! Most már egész biztos, őt illetné meg a csapat vezetésének szerepe. Erről mindenképpen beszélnie kell egyszer Szilveszterrel. Ő az erősebb és az öregebb is, miért engedi át a vezetést, mikor őt illeti meg? - de gondolatait nem küldte ki senkinek, inkább a beszélgetésre összpontosított:

 – Szívesen átengedem ezt a tisztséget, ha valaki más akarja elmesélni.

Szilveszter nemet intett, ahogy Fülöp is.

 – Mond el te! - hagyta rá Herman.

 – Nos, röviden, az történt, hogy 1239-től háborúban álltunk, mármint mi a vámpírok a boszorkányokkal. - kezdte Oliver - A háború több országban zajlott, az egész Európa területén. Eléggé kiegyenlített volt a küzdelem. Csak fogyott mindkét faj, de nem jutottunk előre. Ekkor a boszorkányok segítséget kértek IV. Bélától.

 – És IV. Béla mi volt, tán lidérc? - kérdezte Erik, aki semmit sem értett az egészből.

 – Ugyan dehogy! Ember volt! - csattant fel Szilveszter.

 – IV. Béla ember volt? - kérdezte Veronika meglepett hangon.

 – Segítséget kértek az emberektől? - kérdezte meghökkenve Borisz.

 – Igen. De ne feledjük el, hogy nem akármilyen ember volt, hanem a király. Egy jelentős ország királya - mondta Oliver - És nem mellékesen akkor került a trónra, tele tervekkel, és vallásos érzelmekkel. A vallás megszállottja volt. És mindenre, ami nem ember, úgy nézett mintha a pokol kénköves bugyraiból szabadult volna. Elhatározta, megszabadítja országát az efféle lényektől. Segített a boszorkányoknak, akiket embereknek hitt.

 – Mégis miben tudott segíteni nekik, egy ember, még ha király volt is?! - szólt közbe valaki Herman csapatából. Oliver nem tudta a nevét, hiszen Herman senkit sem mutatott be. Herman akkora pofont adott a közbeszólónak, hogy az elterült a földön.

Herman Oliverre nézett. Kihúzta magát. Testtartásával azt közölte: - Látod, így kell bánni a csapattagokkal, akik felszólítás nélkül beleszólnak az elöljárók ügyeibe. Nem úgy, ahogy te! Avagy: Nálam rend van, nem mint a te szedett-vedett bandádban.

 – Fegyvereket, és pajzsokat készíttetett nekik, a királyi kincstár pénzén. - folytatta Oliver, oda sem figyelve a kioktatásra - Ezen felül, vállalta a kiadásaik nagy részét. És új törvényt hozott, amit ki is hirdetett rögtön: Aki nem ad szállást, élelmet és nem látja el egy boszorkány sebeit, az a halál fia. Minden elképzelhető módon, az embereknek kötelességük lett a boszorkányokat segíteni. - Mondta Oliver, s a földről feltápászkodó kérdezőre nézett, hogy megelégszik-e a válasszal.

 – Értem - mondta az zavartan, és gyorsan Hermanra nézett. Tudta, hogy engedetlen volt, mert amikor a főnökök beszélnek, neki Kuss a neve. És látszott, tudja, hogy ezért a válaszért is megkapja a büntetését hamarosan.

 – Nos, a lényeg az - folyatta Oliver - hogy ez az előny a boszorkányoknak, mindenképpen elegendő volt ahhoz, hogy a mi fajunk elveszítse a csatát. Legalábbis itt Magyarországon. A vámpírokat megfutamodásra kényszerítették. - az újoncra nézett - Sokan úgy menekültek meg a haláltól, hogy újoncokat hoztak létre. Tömegesen. Azok elterelték a boszorkányok figyelmét. Míg az ellenség az újoncokkal vesződött, a nemzőjük elszaladt. Ez egyébként ellenkezik a vámpír kódexszel, és halálbüntetés vár azokra, akik erre vetemednek. - mondta az újoncoknak.

 – Ne térj el a tárgytól Oliver. Egyébként is ez csak kitaláció. Sok nemes vámpír nevét bemocskolták ilyen történetekkel. Ez gyalázatos, hiszen nincsenek már köztünk, hogy megvédjék magukat. És egyetlen bizonyíték sem volt, ami ezeket a mendemondákat alátámasztotta volna. - mondta Herman mérgesen.

Oliver megadóan bólintott, nem akart múltbéli ügyekből nézeteltéréseket a jelenben. Folyatta:

 – IV. Béla annyira el volt telve a sikerétől, hogy befogadta a tízezer kun harcost, akiket üldöztek a vérfarkasok. Azt hitte, ha az ő segítségével a boszorkányok úgy megerősödtek, hogy legyőzték a vámpírokat, akkor képesek kivégezni a vérfarkasokat is.

 – A fejébe szállt a dicsőség. - tette hozzá Szilveszter. Oliver bólintott. De mielőtt fojtathatta volna Herman idegesen közbeszólt:

 – De a büdös boszorkányok, csak azért győzhettek az emberkirály segítségével, mert elterjedt az az ostobaság… hogy az erős vámpírok egy része megfutamodott, és újoncokra hagyta a frontvonalat, akik nem voltak képesek uralni a képességeiket. De ez hazugság volt! - Herman egyre idegesebben beszélt. Kiabált a dühtől, és kezdtek megjelenni a vérerei - Minden valamire való vámpír szembeszállt a boszorkányokkal! Mint egy betegség terjedt el a vámpírok közt, a pletyka, erről a kórságról: Hogy az erősek megfutamodtak. Hogy újszülötteket hoztak létre. És hogy hátra hagyták azokat! De ez nem igaz! A csapatom tagjai azt hitték, ha az erősek menekülnek, akkor nekik sem kell harcolni! Az ostobák! A saját csapatom szembe fordult velem, és elmenekültek a harc előtt! Mert nem bántam velük elég erős kézzel! Mint most te Oliver. Ha nem vagy elég kemény velük, akkor azt hiszik, mindent megtehetnek! Vitatkoznak veled! Közbe szólnak! Aztán meg nem fogadják el az utasításaidat! És nem lesz, ki védje a hátad mikor felveszed a harcot az ellenséggel!

 – Tehát kibujt a szög a zsákból! - mondta Oliver.

 – Nem azzal van a bajom, hogy hogyan irányítod a csapatot - de erről a mondatáról, nem csak Oliver érezte, hogy hazugság - Hanem azzal, hogy úgy meséled a történetet, hogy az megalázó a mi Nemes fajunkra nézve. - jól megnyomta a nemes szót, miközben becsmérlően méregette ismét Szilvesztert - Lealacsonyítod az elődeinket, a hőseinket, akikben még volt becsület, és kitartás. És erősnek, és tisztességesnek állítod be az alantas boszorkányokat. Értem én, hogy most együtt harcolunk a vérfarkasok ellen. Mert ez az érdekünk. De nem kell szimpatikusnak, és jó illatúnak is feltüntetni azokat a büdös, erkölcstelen, elfajzott korcsokat. - tette hozzá Herman, mérgesen. Aztán legyintett… Látszott, hogy nincs teljesen megelégedve a történettel, ami nem alacsonyítja le eléggé az ellenséget. És ráadásul nem magasztalja a nemes vámpír fajt az egekig. Egy ilyen bárdot, aki így énekli meg a történelmet, lefejeznének a mulatság közepén.

Majd nemesi tartásban, mint aki tudatában van annak, hogy fölötte áll az itt jelenlévőknek, Herman felszegett fejjel hozzátette:

 – A pletyka, és a hiszékenység tett minket gyengévé, Oliver! Ez nem csak az én csapatomat bénította meg akkor. Sokan futamodtak meg emiatt. Gyengék voltunk igen, egy pletyka miatt, amit mindenki elhitt.

 – Igen. - hagyta rá Oliver - És valljuk be, hogy a boszorkányok is le voltak gyengülve. Kevésen múlott a mi győzelmünk - mondta, békülékenyen Oliver- Szépen meggyérítettük egymást. Az utolsó csata a vámpírok és a boszorkányok között nem volt igazán nagy.

 – Azért elég sokan voltunk… Ha az az ostoba Matild nem csap be minket, az utolsó pillanatban akkor megnyertük volna. Szerencsére az az átkozott szuka is megdöglött ott a harctéren! - szólt Herman, aki sehogy sem tudta lenyelni, hogy egy ellenség megfutamította az ő dicső népét, de a vonásai legalább már ismét emberiek voltak.

 – És Matild mi volt? Vámpír? - kérdezte Borisz.

Szilveszter bólintott.

 – Akárhogyan is, de a boszorkányok nagyon kevesen voltak ahhoz, hogy a vérfarkasokkal felvegyék a harcot. - folyatta Oliver, igyekezve lezárni a vitát - Teljesen kiszolgáltatottá vált az egész ország. A vérfarkasok úgy mentek végig Magyarországon, mintha egyetlen ellenség se lakna benne. És bizonyára úgy is érezték. Az emberkirály megszökött. Az a pár boszorkány, aki szintén megszökött tanácstalan volt. Ekkorra Európa többi harcterére is eljutott a hír, hogy jönnek a vérfarkasok. Erről a király IV. Béla is tett, hogy a hír gyorsan terjedjen, és üzenetet küldött a vámpíroknak. Segítséget kért.

 – Előbb legyőzött aztán segítségért rimánkodott?! - kérdezte Borisz felháborodott hangon.

 – Úgy valahogy. - mondta Oliver.

 – Nem ilyen egyszerű! - mondta Herman, felháborodottan, mert ismét elmaradt a vámpírok magasztalása, és az ellenség megalázására szolgáló szavak - Az a nyomorult szarházi Béla király térden csúszott elénk. - Oliver alig láthatóan elhúzta a száját, mert nem szerette a túlzásokat. Jobb szerette a tárgyilagos hangnemet.

 – Egy rémült boszorkányt küldött a szerződéssel. - Mondott ellent neki halkan Szilveszter.

Herman észre sem véve a közbeszólást folyatta: - Apja, II. András, egy rendes ember volt. Tudta, hol van a helye a rangsorban. Felfogta, hogy ő csak egy szánalmas ember. Az ő idejében a vámpírok és a királyság között szerződés volt. Tündérkertben nem támadunk emberre. Az emberek, és a boszorkák, nem foglalkoztak velünk. Bejárásunk volt a királyi palotába. Békében éltünk, de a szánalmas fia, túl vallásos volt. Egy fanatikus. Már az apja halála előtt megmutatkozott ez a hajlama. Én mondtam az apjának, hogy jobb lenne megölni a kölyköt. De túlságosan szerette. Sok viszálykodás volt közöttük. De senki sem vette komolyan a fenyegetéseit, hogy levadássza a démonokat. Hiszen csak egy ember! De szövetkezett a boszorkányokkal. Nem hittünk neki, hiszen trónra jutásakor a politikai helyzet…

 – Eltértünk a tárgytól - jegyezte meg csendesen Oliver.

 – Igen, igen. Folytasd csak - mormogta Herman, de alig tudta lenyelni a mérgét, ami az akkori események felelevenítése okozott.

 – Szóval, segítséget kért - folytatta Oliver - Azt mondta, hogy szerződést akart kötni a farkasokkal, de azok nem tárgyaltak vele.

 – A nyomorult - szólt közbe ismét, Herman, mélyen érintette a történet - mintha nem tudta volna, hogy a vérfarkasok célja hogy háziasítsák az embereket. Hogy ne kelljen vesződjenek a vadászattal. Csak kedvükre szaporítják az embereket, és levágják a hízott példányokat. A vérfarkasok nem egyezkednek az emberekkel! Mint ahogy az ember sem egyezkedik a disznókkal. És ebben nekik van igazuk! Tanulhatnánk belőle.

 – A boszorkány, aki az üzenetet vitte, mindenbe bele egyezett, csak hogy segítsünk. - mondta Oliver - Azt az ígéretet kaptuk, ha segítünk kiűzni a vérfarkasokat, és ha az emberek nem szereznek tudomást a vámpírok létezéséről, akkor a vámpírok nyugodtan élhetnek az országában, mert nem fognak rájuk támadni a boszorkányok. Tehát tündérkert szerződése ismét egész Magyarország területére fog szólni.

 – De később meggondolta magát, az az aljas képmutató. És persze a büdös, bibircsókos boszorkányok is - mondta Herman, és csak úgy sütött a mérge. A markolaton tartott kezével mérgesen a porba sújtott kardjával.

 – Igen, mint ahogy az emberek és a boszorkányok általában. - tette hozzá megnyugtató hangon Oliver.

 – És mi lett a vége? - kérdezte Borisz.

 – Végül kiűztük a vérfarkasokat - mondta Oliver.

 – 1242 tavaszán a mongol, kutyafejű tatár sereg váratlanul elvonult, - mondta Nóra emlékezve a történelem órákon tanultakra - az ország pedig romokban állt. A népesség olyannyira kipusztult, hogy újratelepítették a lakosságot.

Oliver rámosolygott, és bólintott. Majd hozzá tette:

 – Kiűztük őket. A harcok Európában, a vámpírok és boszorkányok közt megszűntek, és a vérfarkasok ellen fordult mindkét nép. Összefogtak és együttes erővel kiűztük a vérfarkasokat.

 – Mi űztük ki Oliver! Nem együttes erővel! Csak mi! A vámpírok - mondta mérgesen Herman - A büdös boszik hazamentek. A szaros emberek sebeit nyalogatták, amíg mi kiűztük a vérfarkasokat.

Oliver ezzel nem értett egyet. De mivel, hogy ez a jelen szempontjából lényegtelen, nem akart ezen vitatkozni.

 – Jó, legyen! A jelen szempontjából csak az fontos, hogy a farkasok arra készülnek, hogy összeugrasszanak minket a boszorkányokkal, hogy gyengék legyünk, mikor ők jönnek. - mondta Oliver - és nekünk ezt meg kell akadályoznunk. Értesítenünk kell minél több vámpírt. Hogy mielőtt a boszorkányokkal elkezdjük a csatákat, ki kell védeni a vérfarkasok támadásait.

 – Miben áll a szerződésed a boszival, Oliver?

 – Most ő is csapatot gyűjt, ahogy én is. És elmondja a többi boszorkánynak, hogy össze kell fogjunk. Én abban reménykedem, hogy sok vámpír - és boszorkány csapat jön el a találkozóra. Ki kell űzzük…

 – Útálom a büdös boszorkányokat! - Szakította félbe Herman Olivert - Ők akarják ismét, a szövetségünket! Minek segítenénk nekik?!

 – Mi is itt élünk! És nem engedhetjük, hogy a vérfarkasoké legyen minden, ami a mienk! - jegyezte meg Oliver.

 – Ennyi nem elég - mondta Herman és minden szem rászegeződött - Persze utáljuk a vérfarkasokat is, de a mi segítségünk jobban kell a boszorkáknak, mint nekünk az övék. És én nem harcolok a vasorrú banyákkal! Minek is tenném?

 – Ebben igaza van Hermannak, valóban nekik van több veszíteni valójuk. Mi is alkalmazhatnánk a vérfarkasok cselét. Kivonulunk Európából, időnk van bőven. Elmegyünk mondjuk húsz évre, vagy százra, nekünk nem számít. Végignézzük, ahogy a boszik és a farkasok összekapnak. Aztán ha végeztek egymással visszajövünk. Aki maradt azt megöljük. És kész! Visszaszerezzük birtokainkat, meg mindent, amink volt. Nincs veszteség, és fölösleges küzdelmek. És nem hal meg közülünk senki. A boszik meg amúgy is maradnak az emberek miatt! - mondta Szilveszter, s bár egyetértet vele, mégis egy újabb becsmérlő pillantást kapott Hermantól amiért közbeavatkozott.

 – Mindenki tudja, hogy a vámpírok imádnak harcolni! Aztán meg mindenkinek megvan már a vérellátáshoz szükséges hálózata, és területe… - kezdte Oliver.

 – Te erről nem tudsz semmit Oliver! Hiszen te állatok véréből élsz. - mondta lekezelően Herman - És a boszorkányok sem tudják. Meg aztán kis változatosság nem árt. Nem tudnak nekünk adni semmit a boszorkányok! Minek áldoznánk fel magunkat?

 – Ez nem igaz Herman! - mondta kimért hangon Szilveszter - volt, amikor adtak nekünk! Gyűrűt!

 – Gyűrűt? - kérdezte Herman észre sem véve, hogy válaszolt egy alattvaló felvetésére. Még a rosszalló nézés is elmaradt. Aztán hirtelen Oliverhez fordult, és felháborodott dühös hangon támadt rá: - Azért akarsz szövetkezni vele, mert gyűrűt kérsz érte? Hogy járhass a napfényben. Azért nem mondtad el, mert magadnak akarod! Nem akarsz osztozni rajta!

 – Az a boszorkány, akivel beszéltem elég alacsonyan van a ranglétrán, nem hiszem, hogy tud gyűrűt készíteni! Nem beszélhetek olyasmiről, amit nem tudok. A feltételeket pár nap múlva fogjuk letárgyalni. Addig nem tudom, hogy kiket tud értesíteni a háborús helyzetről! Sok barátja van, de nem tudom melyikük a legerősebb, hogy ki fogja vezetni a csapatot.

Herman kicsit megnyugodott, de még mindig mérges volt.

 – Azt én is szeretnék! - mondta Szilveszter, most már szándékosan bosszantva Hermant az engedetlenségével. Túl sokat sértegette ez az öreg vámpír őt. Ha nyílt támadásba fog ellene, akkor párbajban megöli őt és kész! - Igen nekem is kellene egy gyűrű, amivel járhatok napfényben.

 – Gyűrűt! Gyűrűt akarunk - mondta Fülöp és Borisz egyszerre.

 – Ha vissza vonulnánk, és végig néznénk, hogy hogyan ölik meg egymást a boszorkányok és a vérfarkasok az gyávaság lenne a részünkről - mondta Oliver.

 – Miért? Két ellenségünk halna meg! - mondta Borisz.

 – Meg az emberek - tette hozzá Veronika.

 – Úgy értem, hogy hiába állok oda ezzel a szöveggel a boszorkány elé. Nem hinné el nekem senki, hogy a vámpírok simán hátat fordítanak az otthonaiknak, szokásaiknak és a sorsára hagyják az egész kontinenst. - mondta Oliver - Persze biztos lesznek olyanok, akik így is úgy is megteszik, de a vámpírok többségének a háború a legnagyobb szórakozása… Hiába fenyegetőznék azzal, hogy a vámpírok nem kívánnak részt venni a háborúban, senki sem hinné ezt el nekem.

 – Értem. Akkor ne mondj semmit. Követeld a mi nevünkben a gyűrűt - mondta Herman. - Gyűrűért én is benne vagyok a szövetségben! Ráadásul, ha lesz gyűrű több vámpír be fog szállni a háborúba.

 – Ez igaz - mondta Oliver - de gondoltál rá, hogy ez hogyan fogja érinteni a tanácsot?

 – A tanácsnak ehhez semmi köze! - rázta le a kérdést Herman.

 – De még mennyire, hogy van köze! - vágott vissza Oliver - Ezzel nem azt mondom, hogy ne kérjünk gyűrűt, hanem hogy legyen valami tervünk előbb, hogy aztán mi lesz? Belső háború a vámpírok között?

 – Bele gondolt valamelyiketek egyáltalán abba, hogy mekkora hadserege van a tanácstagoknak? Gyűrű ide vagy oda, le fognak mészárolni mindannyinkat! - mondta Veronika aggodalmaskodó hangon.

 – Veronikának igaza van - mondta Fülöp - A vámpírtanács tagjai megküzdöttek a gyűrűkért, vagyis a hatalomra jutásért. Ez bizonyította, hogy ők a legerősebbek a vámpírok között, hogy van gyűrűjük! Azt, hogy most minden jött-ment gyűrűt kezd hordani és sétál a napon… Ez nem fog tetszeni nekik. Ha vége lesz a háborúnak, nyilvánvaló, hogy nem folytatódhat minden úgy, mint eddig, hiszen lesznek dolgok a vámpírtársadalomban, amik megváltoznak, de ez csak tetézné a bajt.

Oliver mély levegőt vett:

 – Ebbe a boszorkányok sem mennének bele. Nem fognak nekik gyűrűket készíteni, elég nekik, hogy csak éjjel kell vigyázzanak a városaikra, és nappal felszusszanhatnak. Nem bíznak meg bennük annyira, hogy fűt fát ígérjenek…

 – Gyűrűt akarok, Oliver! - mondta ellenvetést nem tűrve Herman. - Vagy nincs szövetség.

 – De ahhoz ígérni is kell valamit! - szólt most már mérgesen Oliver. - Az nem lesz elég, hogy megígérem a bosziknak, vámpírok nevében, hogy nem lépünk le a háború első napján!

 – Mondjuk, nem változtatunk át, egész ember csapatokat, hogy védjük a bőrünket. - mondta Szilveszter.

 – De mi lesz a tanáccsal? Ha megtudják, hogy gyűrűnk van, le akarnak majd vadászni minket! - aggodalmaskodott Veronika is.

 – Ki kell küldeni még egy üzenetet, Oliver, miután a szerződés létrejött - dobta fel az ötletet Szilveszter - Ha a tanács katonasága megtudja, hogy bárki kaphat gyűrűt, el fogják hagyni az urukat. És küzdeni fognak, a gyűrűkért.

 – Nem kérhetek végtelen számú gyűrűt. - szögezte le Oliver - Nem fog jutni mindenkinek, és ez újabb csatákat fog okozni.

 – Ne aggodalmaskodj folyton. - legyintette le Borisz - Mondjuk, kérsz újabb 32-t. És azok kapják, akik a legtöbb vérfarkast ölték. A számolást pedig oldják meg a boszik.

 – 32 az túl sok! Annyit nem fognak adni. Ha túl sokat kérsz akkor szóba sem állnak velünk - mondta Herman.

 – De szerintem többet kell kérni, hogy legyen miből alkudni!- szögezte le Fülöp.

Oliver csak nézte őket. Nem tudta mit mondhatna. Ő is tervezte, hogy felhozza a gyűrűk kérdését a szerződéskötéskor, de egyelőre nem akart elő hozakodni ezzel. Egyáltalán nem biztos, hogy Krisztina létre tud hozni gyűrűt. És még ha képes is rá, nem biztos, hogy szándékában áll adni neki.

 – Oliver! - szólította meg Herman nem túl barátságosan - Szerintem az a reális, hogy 10-15 gyűrűt kapjunk. Old meg az alkudozás részét!