17. Az ellenség karmai

Gyergyószárhegyen, a Lázár kastélyban, a vérfarkasok táborában, mindenki az alfahímet, Rafaelt nézte. Nyugtalannak látszott. Ez idegessé tette a falkát. Tudták a vezérük legszívesebben egyedül lenne. Ezért még pár lépést hátráltak tőle, de továbbra is figyelték.

Rafael, alig tudta legyűrni az arcára is kikívánkozó indulatait. Tisztában volt vele, hogy a falka őt figyeli, és rájuk átragad az ő hangulata. Ezért leplezni próbálta érzéseit. Nem túl sikeresen. Kimért büszke tartást és nyugalmat erőltetett magára, miközben fel-alá járkált a kastély udvarán. Az új híreket várta. Minduntalan az órára pillantott. A csapatnak, most már vissza kell érkeznie. Nem értette mi tart ilyen sokáig. A feladatuk egy pár szerencsétlen vámpírt és a velük utazó emberek megölése. Nem nagy munka! Miért késnek akkor?

Hogy elterelje a figyelmét az aggodalmairól, a kedvenc témájára gondolt: A vérfarkas imádókra. Szórakoztatta az emberek együgyűsége: Ezek a vérfarkas imádók jobban beváltak, mint gondolta. Ha az emberek tudnának róla, hogy a fiatalság forrását ilyen egyszerűen megkaphatják… Mindenki vérfarkas imádó lenne, abban a reményben, hogy egyszer vérfarkas lehet. Nem titok ez a cél, és ő tesz róla, hogy megtudják. Persze ez csak kinézet. De az embereknek ez épp elég.

Egy olyan korban vagyunk ahol a kinézet a minden. Ahol az ember mindent megadna, hogy fiatalnak nézzen ki. És meg is ad. Mert nem tudja értékelni az öregséget, és az abból áradó tapasztalatot. A fiatalság ígéretével bármire rá lehet venni az embereket. Eladná az anyját a fiatalságért. Rafael meg volt győződve, hogy ha megkérdezne egy akárkit az úton, hogy:

 – Felfalhatom az anyádat, ha vérfarkassá változtatlak? - Az csak annyit kérdezne vissza:

 – Mit mondtál hány évesnek fogok kinézni? Húsz?

Már csak megerősíteni kell, hogy:

 – Pontosan úgy fogsz kinézni, mint húszéves korodban. Vagy talán még jobban!

Olyan egyszerű lesz ezt a fajt tenyészteni. Egyszerűbb, mint bármelyik állatot. Egy ígéret, és kész. Nem kell levágni őket és dolgozni velük, mint a disznókkal. Ők maguk vadásszák le, és ölik meg egymást, csak hogy bebizonyítsák ki a legrátermettebb arra, hogy vérfarkassá válhasson.

Hiszen már eddig is sikerült pár dolgot elérnie. Az vérfarkasimádók elkábították az emberek védelmezőit, a boszorkányokat és összekötözve, leragasztott szemekkel hurcolják elé. A saját védelmezőjüket. Pedig nem lehetnek biztosak, hogy valóban vérfarkassá válnak, ha teljesítik a parancsot. Milyen hiúk, milyen ostobák. A kinézetért mindent! Lehet még az anyjukkal is lefeküdnének, az örök fiatalság látszatáért. Egyszer ezt ki kell próbálja. - mosolyogta el magát - Igen egyszer kitűzi feladatának, hogy megkötözve hozzák elé az anyjukat… - Aztán hangosan felkacagott a gondolatra - És ezek a szánalmas boszorkányok ezt az együgyű fajt védelmezik? Hát nem ők a legostobább lények a világon? Még az embernél is őrültebbek! Pedig milyen erős faj lehetnének!

De akárhogy is igyekezett elterelni a figyelmét, a hírek nem érkeztek meg. Pedig már oda telt az idő.

 – Hol van már Vazul?! Az ördög vigye el! Hogy merészeli megvárakoztatni őt?!

Az emberek révén tudott arról, hogy egy vámpír és egy boszorkány, akik Marosvásárhelyen élnek, beültek egy pizzázóba beszélgetni. A pincér ugyanis az ő embere volt, egy vérfarkas imádó. Igaz a többi falkavezér ezt a fenyegetést, nem vette túl komolyan. De ő biztosra akart menni! Eltúlzottnak vélik az aggodalmát. De akkor is. Annak a vámpírnak meg kell halnia! Hiszen sem a vámpír sem a boszorkány nem töltött be fontos szerepet, a saját társadalmában. Mit számít? - mondják a többiek. - de nagyon is számít.

A vámpírok és a boszorkányok közt háborúnak kell lenni! Öldössék egymást! Fogyjanak! És ne beszélgessenek. Igaz, ez egy bukott boszorkány leszármazottja. A vámpír, pedig csak egy tanár. De akkor is. A tudomása szerint a vámpírnak semmilyen képessége nincs. De mégis van itt néhány zavaró tényező:

 – Egy képesség nélküli vámpír, hogy húzza ilyen sokáig? Biztos nincs képessége? Vagy csak ő nem látja? És miért visz magával embereket? És hogyan bújhat ki minduntalan az ő vérfarkasainak karma közül? Vazul lenne túl alulképzett erre a feladatra?

Jó az első alkalommal, csak egy kis járőr osztagot küldött utánuk Fogarasra. Azok a gyorsétteremben elvéreztek. Talán az osztag tagjai voltak kevesen. Vagy csak rosszul válogatta ki őket Vazul?

Második alkalommal már egy vadászcsapatot küldött. Azokkal már nem tudta felvenni a versenyt. Mégis lerázta őket a Nagykő havas lábánál. Ekkor már Vazul vezette a csapatot. És bizony elcseszte! Most kapott egy utolsó lehetőséget. Biztosra akart menni. Ezért egy egész szakaszt küldött ki, Vazul vezetésével. Igaz, ez kockázatos vállalkozás, mivel ekkora mennyiségű vérfarkas nehezen tud észrevétlen maradni. De legalább biztos a siker.

Ezeknek most már végezniük kellett ezzel a tehetségtelen vámpírral és szánalmas kis csapatával. Hol késlekednek ennyit?! Igaz, ahogy Vazult ismeri, a győzelem után megengedi a farkasoknak a dorbézolást, az egyik faluban, de akkor is! Már érkezniük kellene!

 – Rafael - Szólította meg valaki a háta mögött. Olyannyira el volt foglalva saját gondolataival, hogy nem is hallotta a közel lépő Lukácsot.

 – Mi van?! - kérdezett vissza.

 – Egyik boszi meghalt. - mondta Lukács halkan, békítő hangon. Számított rá, hogy ezért a hírért akár a fejét is vehetik - Öngyilkos lett a fogdában. Már egy ideje halott lehet.

 – Hogy lehetséges ez?! - bosszankodott Rafael. Nem hitt, ugyan, az asszonyának, aki azt állította, hogy a halott boszorkányok minden emléküket átadják a többieknek, hiszen ez képtelenség… De óvatos volt. Vigyázott rá, hogy nehogy egy is meghaljon. És felhívja a vérfarkasokra a figyelmet.

 – Sajnálom. - mondta Lukács idegesen, miközben fél kezével a saját vállát és nyakát masszírozta. Mintha biztos akarna lenni, hogy a feje még a helyén van.

 – Nem megmondtam, hogy kötözzétek meg őket?

 – Felakasztotta magát. A kötél rászorult a nyakára…

 – Nem akarom hallani, a lehetetlen kifogásokat! - mondta Rafael türelmetlenséggel, és indulattal a hangjában - Nem lehet semmilyen kifogás! Azt akarom hallani ki a felelős?! Te vagy?!

Dühös indulattal szembe fordult Lukáccsal. Aki azon nyomban fejet hajtott előtte, habár ahogy ezt végigvitte akár a gesztus kigúnyolásának is lehetett értelmezni.

Mindenki tudta, hogy Lukács nem lehet a felelős. Hiszen közel sem mehet a boszorkányokhoz. Még egy pillantást sem vethet rájuk, mert attól tartottak, hogy elcsábítja valamelyik. Ugyanis, négyszáz évvel ezelőtt lefeküdt egy boszorkánnyal, és ezért a falka korcsnak és pszichopatának tartja. Pedig ő a falka legerősebb tagja, és mint ilyen, ő kellene legyen a vezér. De ki lenne az az őrült, aki követ egy ilyen korcsot.? Így hát, csak egy kifutó fiú lehet, aki a rossz híreket közli.

 – Bocsánatodért esedezem - mondta nem túl meggyőzően Lukács.

Rafael, ha csak ránézett is undorodott ettől az alaktól. Arra gondolt, hogy: Bármennyire is erős megbízhatónak tűnik ez a Lukács, mégis csak egy korcs. Még belegondolni is! Jézusom, egy büdös boszorkánnyal hált! Hogy bírta elviselni a szagát? És megérintenie… Fúj. Legszívesebben leköpné ezt az alakot. Undorodik a gondolattól is, hogy ilyen alak van a falkájában, mint ez!

Lukács várt. Tudta bármit mond is, csak ront a helyzetén. A vezérnek nincs türelme igazságosnak lenni. Mint ahogy általában ez lenni szokott, ha ő róla van szó.

 – Melyik boszorkány volt az?! - ordította a kérdést Rafael, és undorodva méregette falkatársát, ahogy mindig.

 – A Brassói - mondta Lukács nyugodtan.

 – Most már takarodj a szemem elől! - fordult el tőle Rafael.

 – Azonnal. - Mondta és hátat fordított a vezérnek. Meghajlás nélkül.

Rafael utána nézet. Nem emelt szót a szemtelenség láttán. A bolondoknak mindig is több mindent elnéztek a történelem folyamán. De meg kell szabadulnia tőle. Vagy száműzik a falkából, vagy meg kell halnia. A baj az, hogy száműzést a hagyomány szerint, csak egy sértett kezdeményezhet. És ilyenkor ököl párbajra kerül a sor. A legyőzött pedig elhagyja a falkát. De a falka legerősebb tagja Lukács. Mint vezérnek, ha megsértik, jogában állna a legerősebb harcosát küldeni maga helyett. De ki tudná legyőzni Lukácsot? Csak a saját sebezhetőségét mutatná meg a falkának, ami úgy-e nem szerencsés. Úgy hogy marad a B terv. Lukácsnak meg kell halnia egy csatában, és kész.

Jól fogna most egy jó hír. - gondolta Rafael - Az a vámpír halála, amelyik boszorkányokkal tárgyal. Az a hír felmelegítené lelkét.

Az utolsó jó hír napokkal ezelőtt jött. Amikor egy vámpírt, aki Viktor megbízásából nyomozott, levadászták a Törcsvári (Bran) kastélyban. Örvendett, hogy ezt a feladatot az asszonyára bízta. Igen, az ő asszonya nagyon tehetséges. És jól mutat parancsnoki szerepben. Habár ezt nem mindenki nézi jó szemmel. Mert mégis csak egy nő. Általában a nők a rangsor legalján vannak, nem pedig parancsnoki szerepben.

A hírnök, Bonifác, közelített hozzá. Ő volt az egyetlen, akit barátjának mert nevezni a falkában. Ezért őszintén szólt hozzá:

 – Remélem te jó híreket hoztál.

 – Márkusz hamarosan megérkezik!

 – Hát ennek most nem örülök!

 – Valami baj van?

 – Istenemre mondom, ha Vazul nem jól teljesít, elveszem a csapatát! Kegyetlenül megalázom. Megszégyenítem mindenki előtt. - válaszolt mérgesen Rafael

Dóri új pasija, Péter, könnyűszerrel árulta el Olivert, akiről az élettársa annyit áradozott. Nem mintha sok választása lett volna.

De vegyük szépen sorba az eseményeket.

Betörtek a farkasok Sepsiszentgyörgyre. Olyan gyorsan érkeztek, hogy alig maradt idejük felkészülni, elővenni a kardokat. A farkascsorda akkora volt, hogy reménytelen volt a három vámpírnak szembeszegülnie velük. De ők megpróbálták.

A vérfarkasok vezetője felismerte Dórit. Utasította a csapatot, hogy fogják el őket.

 – Te vámpírlány - mondta a vezér, Vazul, miután elfogták őket - Te ismered a Marosvásárhelyi vámpírt. Láttalak régebben együtt vele.

Dóri nem válaszolt.

 – Ha segítesz nekem, hogy megtaláljam, akkor megkímélem az életed.

Péter gondolkodott. Nem lehet megbízni egy farkasban, valószínűleg így is, úgy is megöli őket, de az mégis csak igazságtalan lenne, ha ő meghal, az a nyálas Oliver meg tovább él:

 – Ismeri bizony - mondta hangosan Péter.

 – Tehát veled kell üzleteljek. - mondta a Vazul mosolyogva.

 – Ne mondj neki semmit! Így is úgy is meg fog ölni bennünket - mondta Dóri.

 – Nem lehetsz ebben biztos - egészítette ki Vazul.

 – Ne kínozz itt bennünket, azt sem tudjuk ki az a Marosvásárhelyi vámpír - mondta a harmadik vámpír, aki azon nyomban elvesztette a fejét és szívét, a vérfarkasvezér keze által.

 – Kezdjük újra drága barátom. - ment közelebb Péterhez. - Vigyétek távolabb a nőt. Zavar a jelenléte. Amúgy is, elég egyszerre egy vámpír szagát elviselni.

Egészen közel lépett Péterhez.

 – Mond, mit tudsz arról a vámpírról.

 – Csapatot szervez. Minden vámpírt meghívott.

 – Vagy úgy. És titeket befogadna?

 – Hát Dórit biztosan.

 – Őt? - mutatott a lányvámpírra a farkas. Péter bólintott.

 – Akkor szervezzünk neki egy találkát.

Miután ott hagyták az üzenetet a könyvtár épületében, vártak. Távolról figyelték az utakat és a vámpírokat. Azok megkapták az üzenetet, de nem rohantak Barótra. Mintha nem érdekelné őket, hogy három csapattaggal bővül a számuk. Megálltak és pihentek. Beszélgettek, bár a farkasok nem értették miről, de nem úgy néztek ki, mint akik nagyon meghatódtak Dóri ajánlatától.

Ezért kellett megváltoztatni a tervet.

A jól megszervezett Baróti csapda, nem vált be. A vásárhelyi vámpír semmi jelet nem mutatott, hogy érdekli az csatlakozás ajánlata.

Így Vazul, más lehetősége nem lévén, megölte a maradék két vámpírt: Dórit és Pétert. Összehívta csapatát. Mikóújfalúba ment és Oliverék kis csapatára támadt.

A támadás sikeresnek indult. Mindannyiukat legyőzték. Csak egy mozdulatra voltak a haláltól. De az a szerencsés vámpír, ismét megúszta. Az átkozott! Vazul azon gondolkodott, talán azért álldogáltak ott Mikóújfalúban, annál a romos háznál, mert várták a másik vámpírcsapatot. Nem volt egyértelmű. Minden esetre a farkasoknak menekülniük kellett.

A farkas a vámpírokra nézett. Bosszús volt. A csapata nagyon megritkult. Bosszú marcangolta lelkét, és minden csapattagja halála vért kívánt. Mégis vissza kellett vonulnia. A közösségi érdek előbbre van az egyéni érdeknél.

Vazul pontosan tudta, hogy ezért büntetést fog kapni. Rafael, az alfahím, egész biztos meg fogja ölni őt, mielőtt bosszút állhatna a vámpíron.

 – Istenemre mondom, ha Vazul nem jól teljesít, elveszem a csapatát! Kegyetlenül megalázom. Megszégyenítem mindenki előtt. - Mondta Rafael Bonifácnak.

 – Nyugodj meg kérlek. Vazul hamarosan visszaér.

 – Hidd el, e pillanatban az emberekkel elégedettebb vagyok, mint vele. És ez nagyon nincs így jól.

 – Az embereket egyszerű ostoba feladatokkal bíztad meg. Elmenni bulizni. Beszélni ezzel-azzal. Mesélni erről-arról. Kihallgatni ezt-azt. Persze, hogy el tudták végezni. Hiszen ilyesmire még egy ember is képes. - hangja megnyugtató volt és mosolyt csalt Rafael arcára.

 – Lehet, hogy igazad van.

 – Türelmesnek kell lenned. Régóta visszavonultan élünk, lehet, hogy lassabban mennek a dolgok, mint régen. Márkusz is azt mondta.

 – Nem Márkusz ennek a falkának a vezérhímje, hanem én! - ordította Rafael. Bizalmasa csitítgatta. A falka pedig idegesen mocorgott.

 – Természetesen igazad van. De azért terveztük közösen az akciót Márkusz falkájával, mert közösek a céljaink. És be kell látnod, megváltozott az emberi társadalom. És ezzel együtt, a boszorkányok is.

 – Az emberek kapzsibbak és kevésbé összetartók, mint voltak. Ez az előnyünkre változott.

Nem kapott választ.

 – Hol késlekedik Vazul?! - kérdezte türelmetlenül Rafael. Egyre idegesebb volt. Nem csak a csapatát veszi el tőle. Meg is korbácsoltatja a nyomorultat, ha rossz hírekkel merészel elé állni. Sőt megteszi, mielőtt az megszólalhat. Megteszi, mert megvárakoztatta őt.

Bonifác nem válaszolt.

 – Az Istenért! - Rafael most már mérges volt. Ezt a kis jelentéktelen ügyet szeretné letudni, mielőtt a másik horda, és annak vezetője Márkusz megérkezik. Ez az ügy amúgy is túl sok idejét és energiáját, emésztette fel. Ilyen csekélységekkel ő évszázadok óta nem foglalkozott. Megalázónak érezte ezt a feladatot, és ezért valaki fizetni fog!

 – Hol van már Vazul?! - mordult fel ismét mérgesen.

Ekkor, az emlegetett farkas, a maradék csapatával megérkezett.

Vazul a vesztesek minden jelét magán hordta. Sérült volt. Jobb hátsó lábát húzva, farkas formájában érkezett. Akárcsak társai. Ráfáel figyelmét nem kerülte el, hogy jócskán megfogyatkozott a számuk. Az udvarban ember formát öltöttek, és Rafael előtt meghajoltak.

Vazulon látszott, hogy tudja, megbüntetik a vereséget. Nem szólt semmit. Nem is kellett. Az ő élete most már megpecsételődött.

 – A korbácsomat! - kiáltott Rafael, amint meglátta a lehajtott fejjel közelítő Vazult. - Kössétek a fához! Vetkőztessétek meztelenre!

A parancsait pillanatok alatt teljesítették. És már csattant is a korbács.

 – Egy egyszerű feladatot bíztam rád! - kiabálta Rafael, magából kikelve. És ütött. - Egyetlen átkozott vámpírt!

Minden csapás újabb vércsíkokat hagyott Vazul hátán. Aki nem védekezett. Nem szólt, és nem adott ki hangot. A korbács, a vámpírok okozta sebekbe tépett. De Rafael dühe nem látszott csillapodni, újabb és újabb szitkok törtek fel belőle:

 – Egyetlen vámpírt és egy embert kellett megöljél! De te képtelen voltál! - a korbács ismét csattant - Az istenért! Hogy bízhattam ilyen semmirekellő, - újabb csapás - hígagyú - minden szónál, magából kikelve teljes erőből csapott az ostorral - szerencsétlen, megbízhatatlan alakra a csapatomat. Megmondanád, hogy elődöm, mi alapján adta neked azt a csapatot? Milyen szolgáltatások fejében képzelt téged, egy jól képzett vezetőnek? Hogyan láthat téged bárki is valódi harcosnak?!

Rafael már kezdte kiadni a mérgét. Végül segített a korbácsolás a dühe csillapításában. Már nem lelt örömet benne, ezért abbahagyta:

 – Nem érdemled meg, hogy vérfarkas harcosnak nevezzenek! - aztán csapott még egy utolsót a korbáccsal, majd átnyújtotta Bonifácnak:

 – Tisztítsátok meg az udvart. A vérétől is undorodom.

Eloldozták és Rafaellel szembefordították az alig támolygó Vazult. Rafael a korbácsolás okozta fáradság gyöngyeit törölte le homlokáról, majd végig nézett áldozatán. Lenézően köpködte felé szavait:

 – Ezentúl a nőket megillető bánásmódban részesülsz! A csapatod vezérének, pedig Asszonyomat, Ildikót, teszem meg, hogy lásd egy nő is többre képes, mint te! Ha bárki segíteni mer neked a sebeid ellátásában, az száműzést érdemel! Mindenki megértette?!

Rafael elsétált. Nem akarta látni a vérző Vazul cafatokban lógó húsát. Biztosan eltart egy darabig, míg felgyógyul. Beletelhet pár hétbe is. Mit számít. Megérdemelte. Rafael biztos volt ebben. Minden fájdalmat és csapást megérdemelt.

Ildikó ideges volt valahogy nem akarnak mostanában összejönni a dolgok neki. De úgy tűnik, mindig így van ez, itt Európa területén. Ó, pedig milyen nagyra törő tervei voltak. Sokra vihette volna a boszorkány társadalomban. Szépreményű boszorkány volt. De a boszorkány társadalom nem adott neki elegendő szabadságot. Beavatása előtt már képes volt bűbájra, és varázslatokra. Nagyon jó és tiszta vért örökölt. Ambícióban sem volt hiány. És nem sajnálta az embereket sem felhasználni a kísérleteihez.

Persze előbb utóbb észrevették volna a kísérleteit. Így is kapott felszólítást, hogy veszélyes kísérletet hajtott végre, pedig az emberáldozatokról még csak nem is tudtak. De ha sikerült volna a terve, a világ ura lehetett volna.

Sok előnyt tudott abból is kovácsolni, hogy gyönyörű nő volt. Persze most is az, hiszen a külseje nem változott 1534 óta. Elcsábított annak idején egy vérfarkast. A terv nagyszerű volt: Örök élet, varázserővel. El lehet képzelni nagyobb álmot? A vérfarkas fáradhatatlan és halhatatlan, fizikai ereje lenyűgöző. Képzeljük el, ha ebből az erőből táplálkozna a bűbáj. Mennyivel erősebb lenne a varázslat, egy emberi erőből táplálkozóéhoz képest. Egy olyan valaki ereje, aki nem kell aludjon, mert nem fárad el, akinek a varázslatain nincs jele a kimerültségnek. Milyen csodálatos álom volt.

De tudta, hogy beavatott boszorkányokat nem lehet átváltoztatni vérfarkassá. Ezért készített egy varázsitalt. Ha lett volna, akin kipróbálja a hatását, hogy hogyan működik varázslat közben, akkor tudta volna, hogy a terv nem sikerülhet. De nem volt akin kísérletezzen, hisz senki sem volt hozzá hasonló. Így csapdába esett.

Megitta az ellenszert a beavatás előtt, hogy testileg ne váljon boszorkánnyá, csak a tudást kapja meg. Úgy tűnt a terv nagyszerűen működött. Az emlékek feltöltődtek. Ki is próbálta erejét vámpírokon, akik ott éltek Brassóban.

Hah, szerződés a vámpírok és boszorkányok között! Minek az? Hiszen tudta, lassan övé lesz az egész világ. Hatalmasabb lesz mindenkinél. Egy boszorkány varázskészletével, ami egy vérfarkas erejéből táplálkozik. Akkora ereje lesz a varázslatainak, hogy az kimondhatatlan.

Minden kudarc ellenére, azt meg kell hagyni, a vámpír párocska gyönyörű műsort szolgáltatott. Minden pillanatát élvezte. Jobban, mint bármely férfi közelségét valaha is. Megölte a lányt, a hím láttára. Azok meg szenvedtek, mint a kutya. Nagyszerű muri volt. Aztán, hogy a hím ne árthasson neki, az volt csak az igazán nagy dobás, egyszerűen kitiltotta Brassóból. Ez egy olyan varázslat volt, amit ő fejlesztett ki. És hogy irigyelték a többi boszorkányok!

 – Milyen egyszerűen meg szabadulhatnánk az ellenségeinktől, ha kitilthatnánk a városból. - mondják azóta is. Persze ha tudnák, hogy tíz kivéreztetett csecsemő vére kell hozzá, akkor a szívükhöz kapnának ijedtükben, az álszentek, és ellene fordultak volna.

Ildikó elmosolyodott, és visszaemlékezett: Hogy őrjöngött a vámpír mikor rájött mit tett vele! Azért hogy nem mehet vissza a város területére. Milyen élvezetes volt nézni az újabb és újabb próbálkozásait! Nagyon szórakoztató volt. De, természetesen nem sikerült neki! Mert egy született vesztes volt!

Ildikó fürdött az elragadtatásban. Az ereje meghaladta az elképzeléseit. Nagyszerű érzés volt. A hatalom íze. És senki sem vette észre a szerződésszegést. Sem pedig a kis szórakozásait az emberekkel.

Akkoriban rengeteg idegen volt a városban. Senkinek sem tűnt fel, ha eltűnt vagy megjelent valaki. A vérfarkas, aki a szeretője volt, elkeveredett a hétezer török között, kiket Lodovico Gritti vezényelt oda, hogy elősegítse Erdély fontosabb személyeinek behódolását a töröknek. Persze a vámpíroknak feltűnt volna, hogy van a közelben egy vérfarkas. De mivel tőlük megszabadult, ezen a szórakoztató módon… - Tapsolni van kedve, ha csak rágondol. - Milyen szívesen végignézné még egyszer annak a vámpírnak az őrjöngő képét. De azóta biztosan meghalt. Hiszen egy tehetségtelen álmodozó volt. Egy gyámoltalan vesztes. Szóval egy rakás romantikus szerencsétlenség.

De aztán minden elromlott. A vérfarkas, a szeretője, türelmetlen volt. Arra várt, hogy csatlakozzon hozzá. Hogy vérfarkasként a párja legyen. Idegesítette a sok ember közelsége, és hogy ilyen sokáig távol van a falkájától. Nem tudta, hogy ő egy boszorkány, hiszen testileg nem változott át.

Persze, Ildikót egy cseppet sem érdekelte, a vérfarkas problémája, hiszen számára egy eszköz volt csupán a céljai eléréséhez. Ki akarta próbálni előbb, hogy mire képes, így csak boszorkányként, hogy legyen összehasonlítási alapja, miután átváltozik vérfarkassá.

De valami nem működött jól. Az első három nap maga volt a mennyország. A varázslatai működtek. Élvezettel, kísérletezett. És amikor belegondolt, hogy ha nem fáradna mennyivel több gyönyörűséges és szórakoztató varázslatra lenne képes… ha akkora ereje lenne, mint egy vérfarkasnak… mekkorát durranna egy-egy varázslat…

Három nappal a beavatás után, a szervezete nem bírta a megterhelést. A túl sok információ, amihez egyszerre hozzáfért kezdte felemészteni őt. Az egészsége drasztikusan romlott. A szíve egyre többször kihagyott egy ütemet. Vérerei megduzzadtak. Szeme kiszáradt, égett és kivörösödött, majd csúnyán bedagadt, és szemhéja bekékült. Tüdeje szúrt, és sokszor fulladásos rohamok gyötörték. Hamarosan rá kellett jönnie: Haldoklik.

Hívatta az elcsábított szerelmes férfit, a vérfarkast, hogy mentse meg őt. Telihold idejére, már lábra sem tudott állni, és félre beszélt a láztól. De annak az áldott férfinak sikerült életben tartania. Ápolta őt és gondoskodott róla az átváltozás pillanatáig. És lám a romantika is jó valamire, vérfarkassá vált általa. Ezt hálásan meg is köszönte, és azon nyomban ágyba bújt vele. Többször szenvedélyesen szeretkeztek azon az éjjelen. Megajándékozta minden tudásával, amit még prostituáltként szerzett. Majd reggel megölte a vérfarkast. Pontosabban kora hajnalban.

Utána gyönyörködve hallgatta a város zajait. Hallása olyan jó volt, hogy a távoli tisztáson ciripelő tücskök zenéjét is élvezhette. És kizárhatta tudatából a nem kívánatos zajokat. Csodálatos és megható élmény volt. Jó lett volna megosztani valakivel.

De a vérfarkast, a szeretőjét, mégsem hagyhatta életben. Sajnálta ugyan, hogy meg kellett ölje. Hiszen az kedves volt hozzá. De nem akart szemtanúkat. Senki sem tudhatja, hogy ő boszorkány is, nem csak vérfarkas. Ő most már egy különleges vérfarkas, aki varázsolni is képes. Tökéletes keveréke a dolgoknak. Ha belegondolt megborzongott a gyönyörűségtől. Izgatottan várta az estét, hogy kísérletezhessen.

A terve kudarcot vallott.

Egyetlen varázslatra sem volt képes többé!

Vérfarkasként is tudta a varázsigéket. Ismerte a növények erejét. Tudta a varázslatok összetételét. Mégsem volt képes egyetlen ócska varázslatra sem. Még azokra sem, amiket már beavatása előtt tudott. Újra és újra próbálkozott, de a varázslatok nem sikerültek, mert a testét körüllengte a halál szaga. Így, hogy már nem volt ember, sem pedig boszorkány nem varázsolhatott, mert nem volt élő. Varázslatok az életerőből táplálkoznak.

A kudarcot, és megdöbbenést, a tehetetlenség fájdalma váltotta fel. Egy egyszerű, közönséges vérfarkas lett. Az ő tehetségével, és tudásával! Micsoda pocséklás!

Az a tény, hogy embereket falt fel, egy cseppet sem zavarta. Leginkább az foglalkoztatta, hogy mihez kezdjen ezután. Rájött, hogy ha felfedezik, hogy eltűnt a Brassói boszorkány, vagyis ő, küldnek egy másikat, aki helyettesíti. Igaz, hogy ebben a felfordulásban ez eltarthat egy darabig, de valamikor erre is sor kerül, és akkor ő ilyen állapotban nem mutatkozhat egy boszorkány előtt. Hiszen már nem az. Most már az életben maradásának egyetlen esélye van. Ha keres egy falkát, aki megvédi őt.

Amikor már csatlakozott a falkához, két dologra jött rá. Az egyik, hogy rengeteg lehetősége van vérfarkasként. Senkit sem érdekelnek a kísérletei az emberekkel, vagy éppenséggel van, akit még szórakoztat is. A hatalom pedig mindenre feljogosítja az uralkodókat. Az alattvalók pedig kérdezés nélkül mindent teljesítenek, hátsó pusmogás, vagy háta mögött kibeszélés nélkül. Szerencsésnek érezte magát, mert tudta, ő meg is fogja mászni ezt a ranglétrát. Még ha ez egy férfi soviniszta társaság, akkor is! Biztos volt benne, hogy neki vannak olyan fegyverei, amiknek a férfiak nem tudnak ellenállni.

A másik, hogy egyáltalán nem fog tudni varázsolni. Soha többé! Ő a híresen tehetséges boszorkány, aki beavatás nélkül is képes volt varázslatokra. Akitől olyan dührohamot kapott az a vámpír, akit képes volt kitiltani egy városból. Akinek a neve hallatán rémülettől felállt a szőr mindenki hátán. Most a legkisebb varázslatra is képtelen. Tudta, a legnagyobb boszorkányok egyike lehetett volna, az ereje is és az ambíciója megvolt hozzá. Minden esélye meg volt…

Milyen magától értetődő az életenergia, amíg megvan. Milyen buta is volt! Milyen ostoba hibán bukott el. A farkasok nem élnek. Nem hitte el, hogy így van! Ugyan, ki hitte volna? Hallott ilyesmiket a boszorkányoktól, de egyszerű szófordulatnak tűnt. A bőrük meleg, szinte tüzes. Ver a szívük, és az ágyban is nagyon élőnek tűnt a pasi. A boszorkányok beképzeltségének tulajdonította ezt az állítást.

Most egy falka tagja lett, varázsmentes élettel.

De hamarosan elteszi láb alól Rafaelt. Amúgy is unja már a szánalmas próbálkozásait az ágyban. De kell neki még, a céljai eléréséhez, hogy átvegye a helyét. Hogy „Alfahím” lehessen. Micsoda hülye, soviniszta kifejezés. Hah! A farkasok egyelőre nem fogadnának el egy nőt vezérüknek. Pedig tudja, le tudná győzni. Erősebb nála! De amíg Rafael a tenyeréből eszik. Bizonyítani fog. Ha megkapja az elismerését a falka tagoktól. Ha elismerik a csatában vezetői, és harci képességeit, akkor már semmi akadálya nem lesz, hogy ő legyen az új vezér, amikor Rafael, véletlenül vagy egy kis segítséggel a háborúban elesne. Mert nyíltan még nem támadhat rá, mert ezt egy nő nem teheti.

De először is azt az elvarratlan szálat el kell tüntetnie. Az előrejutásának feltétele, az emberlány halála. Hogy mostantól ne keljen rettegjen, soha többé. A lánynak el kell pusztulnia. Hiszen csak egy ember! Mi tart ilyen sokáig?

Amikor a vérfarkassá vált, abban a hiszemben élt, hogy szégyenfoltja, a lánya meghalt. Miatta tagadták ki szülei, mikor még várandós volt vele. Gyűlölte azt a csecsemőt. Már akkor gyűlölte mikor megtudta, hogy várandós vele! Elcsúfította az alakját. Ráadásul mindenki tudomást szerzett róla, hogy ő egy erkölcstelen, megesett lány. Az a fattyú miatt.

A családja kitagadta. Egy elátkozott koldus módjára vajúdott egy félreeső helyen. Lánya született. Hamar túladott rajta. Az apácákhoz vitte, és letette a lépcsőre. Más városba költözött, és abból tartotta fel magát, amihez a legjobban értett. Férfiak elcsábításából. Aztán egyre lejjebb süllyedt. Egy piros-lámpás házban talált menedékre. Később értesült róla, hogy a zárda leégett, és a gyerekek nagy része meghalt, ahogy az apácák is. Ettől megkönnyebbült, hisz a gyereke, még nem volt egy éves mikor ez megtörtént. Biztosan nem tudott elszaladni. De mint, ahogy ez nemrég kiderült, tévedett. A gyerek akkor még élt. Sőt felnőtt, és utódokat nemzett. Tehát neki vannak boszorkánygént hordozó utódai, ráadásul lányok, akik tovább adják a gént… de már most leleplezhetik őt.

Amikor megmutatkozott tehetsége, kísérletezni, és varázsolgatni kezdett. A boszorkányok felfigyeltek rá. Szállást kapott és lehetőséget a jobb, és hosszú életre. A beavatásig átköltöztették Brassóba. Ahol senki sem ismerte. Az lesz az új otthona. Az lesz a város, amire vigyáznia kell beavatás után. Nagyszerű élete volt ott. Fejlesztette a varázslatait, és nem tartozott senkinek semmivel. Nem kellett alkalmazkodni senkihez. Életében először, a maga ura volt!

De tévedett. A gyerek élt. És neki sejtelme sem volt egy évvel ezelőttig.

Tudta, elveszíthet mindent, ha kiderül, hogy valaha boszorkány volt. Rafael sosem bocsátaná meg neki. Egy beavatott boszorkány ugyanis, érzi a felmenőinek jelenlétét. Meg kell halnia a lánynak, mielőtt beavatnák! Ha kitudódik, ki volt ő, vége a nagyra törő terveknek. Hiszen Lukács csak lefeküdt egyszer egy boszorkánnyal, valamikor évszázadokkal ezelőtt, és mégis úgy bánnak vele…

Nem fog rettegésben élni. Soha többé! A lány meghal, és ő nyugodt lehet. Szövögetheti ambiciózus terveit. Egy egyszerű ember az Istenért! Meghal és kész! Senkinek sem fog feltűnni. Mi olyan nehéz ebben?!

Olyan jól haladt előre a ranglétrán. Olyan magaslatokra, ahova még nő nem jutott fel.

De egy évvel ezelőtt azt a megbízást kapta, hogy két társával körülszaglásszon Erdélyben. És akkor megérezte a két lány jelenlétét. Érezte, mint boszorkány a családtagjait. Az a nyomorult túlélte! Gyorsan cselekedett. Megrendezett egy autóbalesetet. Megölte az egyik lányt. De nem volt elég körültekintő. A kőhalmi boszorkány felfedezte őket, és rájuk támadt. Gyorsan kellett cselekedni. Mielőtt még hívja a többieket. De tudta, megölni nem szabad, mert akkor kiderül, hogy a vérfarkasok itt vannak Erdélyben.

A boszorkányra támadt. A társai követték példáját. Sikerült legyőzniük. De amikor meg akarta kötözni a boszorkányt, az egyik társa félre taszította. A boszorkányra ugrott, hogy kettéharapja a boszorkány torkát. Az utolsó pillanatban, mentette meg a boszorkányt a haláltól. Hiába mondta társainak, hogy a boszorkányt el kell fogni és a vérfarkas táborba vinni, nem hallgattak rá. Mert ugyebár ő csak egy nő.

 – Miért ne ölhetnék meg a boszorkányt? - kérdezték.

 – Azért mert nem hagyhatunk nyomokat. Ha megöljük, tudni fogják, hogy itt vagyunk - De a társai nem hittek neki.

 – Ugyan a boszorkányok ostobák. Elássuk a holtestét és kész. - mindenáron meg akarták ölni. Nem volt más választása. Rengeteg sérülés és fájdalom árán megölte társait. De közben a boszorkány megszökött. Sérült volt, és fáradt, de megszökött.

Ildikó összetakarította társai hamvait. És a boszorkány keresésére indult. Pontosan tudta, hogy a boszorkánynál nem volt menta. De hogy út közbe talált-e? Csak remélni tudta, hogy nem. Igyekeznie kellett! De a boszorkány szerencsére nem olyan kiképzést kapott, mint ő annak idején. Mert semmit sem tudott a háborúról. Eszébe sem jutott értesíteni a többieket. Fegyvert ragadott, hogy megvédje magát. Mindenféle kenceficét, és varázsigét próbálgatott. De ő előre tudta, hogy mi fog történni, amikor látta, hogy milyen eszközöket használ hozzá. Számított a varázslatokra, és kivédte azokat. A boszorkány egyre fáradtabb volt, de seprűre pattant és menekült. Ildikó utána vetette magát. Rátalált. Sikerült legyőznie annyira, hogy meg tudja kötözni. De hajnalodott, és ő ekkorra már túl távol volt a másik emberlánytól. El kellett tűnjön még az első napsugár előtt!

Megragadta az összekötözött boszorkányt és magával hurcolta azt. Vissza a táborba.

Aztán jött a remek ötlet és még jobb alkalom. Kergesse egy ember, a lányt egy vámpírnak a friss tanítványai elé. De a terv nem sikerült! Pedig még azzal a Viktor nevű vámpírral is lefeküdt, a terv megszervezésének érdekében.

Viktor arra készült, hogy bizonyítson. Ehhez pedig meg kell ölnie Olivert. Hogy tudja, miért is öli meg azt a vámpírt, aki mindeddig segítette őt a pályáján, szem előtt kell tartani a célt. Felidézte azt a szörnyű napot, hogy jól az eszébe vésse az okokat.

Az ikertestvére, elsőszülött fiú lévén, szokás szerint tanulmányútra indult. Fivérét út közben megtámadták. De valahogy megszökött. Milyen rémült volt, mikor haza rohant, félig farkassá változva. Tőle kért segítséget, hogy elbújtassa. És természetesen Viktor segített. Ápolta. Igen, akkor is szerette ikertestvérét, amikor vérfarkassá vált. Mint ahogy most is. Szörnyű fájdalmak között vált szörnyeteggé. Vigyázott rá, hogy senkit ne bánthasson. Bárányokat vitt neki, hogy ne éhezzen. Mennyire féltek, hogy, Márkusz, valakire rátámad teliholdkor. De akkor is vele maradt. Vigyázott rá.

A testvére nem mutatkozhatott. Sehol. Féltek. Féltek a boszorkányoktól. Féltek, hogy valaki észreveszi. Féltek, hogy a vérfarkas falka visszajön érte. Nem akart ő vérfarkas lenni. Ki akarna? Vissza akart változni emberré. Megkeresni a szerelmét, akivel jegyesek voltak. És folyatni az életét, ahogy eltervezte.

Elrejtőzve éltek, amikor jöttek a vámpírok, Ovidiusz vezetésével. Megölték a vérfarkas falkát, akik Márkuszt átváltoztatták. Azért jöttek, hogy kivégezzék az utolsó vérfarkast is. De ő, Viktor, eléjük ugrott, kész volt rá, hogy megmérkőzzön velük. Pedig csak egy ember volt.

Ovidiusz felnevetett, amikor meglátta a hasonlóságot. Tapsolt is örömében. Aztán gonosz mosollyal intett egyik segédjének.

 – Tudod mi a dolgod. Rég nem volt ilyen jó mókában részünk. Ne várakoztass.

Jó szórakozást remélve Viktort vámpírrá változtatták. Egymás ellen uszították őket. Szörnyű sebeket ejtettek egymáson, mire képesek voltak felismerni egymást.

Alig emlékszik az azt követő napokra, talán hetekre. De végül találkozott testvérével. Egyszerre gyűlölte és szerette őt. De mindennél jobban gyűlölte Ovidiuszt azért, amit velük tett. Egymás melletti ketrecbe zárta őket, az ikertestvéreket. Nagy kedvteléssel figyelte, hogyan acsarkodnak egymásra.

Aztán elengedte őket, hogy kivégezzék egymást.

Igen, egymásnak is estek. Karmolták harapták egymást. De ekkor Márkusz megszólalt:

 – Nem ölhetjük meg egymást testvérem. Te, vigyáztál rám eddig. Ez után is ezt kell tennünk!

A testvérének igaza volt. Pillanatok alatt megegyeztek: Ovidiuszt kell megölniük. Szörnyű kínokon mentek keresztül, de összefogtak. Legyőzték az ösztöneiket. Kínzóik ellen támadtak. Nem voltak sokan, és a meglepetés nem maradt el. Szinte végeztek mindenkivel. Csak az az átkozott Ovidiusz élte túl, és megszökött. De még a legerősebb vámpír sem élheti túl a háborút, csapat nélkül. Ovidiusz is egyedül pusztult el, igaz sokkal később 1241-ben. Így senki sem tud, róla hogy az ő ikertestvére vérfarkas. Nincsenek tanuk.

Viktor elmosolyodott. És mélyet lélegezve kihúzta magát. Ismét együtt lesznek. A két faj szövetségre lép. A vérfarkasokkal kötött szövetség semmiben sem lesz rosszabb, mint a boszorkányokkal.

A vérfarkasok tenyészteni akarják az embert. Le akarnak telepedni, és békében élni. Unják a vadászatot, és a koplalást. Mit árthat egy vámpírnak, ha tenyésztik az embert. Sőt. A vámpírok kapják az emberek vérét. A farkasok meg a húsát. Mindenki jól jár. Csak a boszorkánytól kell megszabadulni, meg azoktól, akik lemondtak az embervérről!

A testvére szerződést ajánlott. A két faj közt. Ez mindenkinek jó. És ráadásul ismét együtt lesznek. A régi tündérkertből a farkasok állandó lakhelye lesz. Ahol létrehoznak egy közös rezervátumot. Ilyen jó szerződést a boszorkányokkal soha sem tudna kötni senki.

De erről nem számolhatott be a tanácsban. A testvére megkérte, hogy még ne tegye. Azt mondta, ki kell végezni a boszorkányokat, akik a nagy tervet megakadályozzák. Ehhez persze fel kellett rúgni a szerződéseket. Ez nem volt egyszerű, azt a látszatot kellett kelteni, hogy a boszorkányok szerződésszegők.

Új világot fog teremteni. Új békét. Új birodalmat!

Milán, a legprofibb kémje, remek híreket közölt nemrég, és hamarosan ismét jelenteni fog. Minden elő van készítve. Már csak apróságok vannak hátra, mint Oliver halála. Sajnálja, hogy meg kell ölnie. De hát a háborúban vannak veszteségek. Magában elhatározta, hogy meg fogja gyászolni a halálát. És akkor a szép jövő egész biztosan eljön. Igen akkor ismét találkozik az ikertestvérével. És együtt lesznek.

Leült a számítógép elé. Egy gombnyomással elküldte az új adatokat Márkusznak. Most már mindent elmondott neki, amit ő tud. A teljes nyilvántartást, a vámpírok lakcímét, számát, életkorát, kedvenc búvóhelyüket. Pontosan tudta, hogy ezzel elárulja a vámpírokat, az egész vámpírtársadalmat, hiszen olyan belső információt osztott meg egy vérfarkas vezérhímmel, amihez csak tanácstagok férhetnek hozzá. De a testvére megbízható. Vér a véréből. Pont olyan, mint ő, még ha vérfarkas is. És ez csak jelképes. Bizonyítja a megbízhatóságát. És a vérfarkasoknak is szükségük van búvóhelyre a napfény elől. A cél közös. Az új világ felállításához áldozatok kellenek. Sok munkába és fáradságba telik. De megéri, mindkét faj számára. Hátradőlt a bőrfotelen. Még Milánnal kell beszéljen, aztán már semmi egyéb dolga nincs, mint várni Márkusz válaszát, hogy hol találkoznak, és mikor.

Milánnak nem volt semmilyen különleges képessége, bár volt, aki különleges képességnek tartotta azt, amit ő évszázadok óta művel. Nagyon jól értett a nőkhöz. Mindig felkészült volt a nők korra jellemző igényeiből, a lehetséges kedvenc témákból, a divatból, szóhasználatból, dicséretekből függetlenül attól, hogy az illető hölgy, ember, vámpír, vagy boszorkány.

Miután Milán mindent megtudott Szidóniától a fiatal boszorkánytanácstagtól, elindult megbízójához, Viktorhoz, hogy jelentsen. Közben felkereste azt a néhány hölgyismerősét, akikkel még viszonya volt, hogy meglepje őket néhány aprósággal: virággal, bonbonnal, valami kis plüssállattal. Mindig több hölgynek is csapta a szelet egyszerre. Mert a legjobban azt a részt szerette, amikor azok megadják magukat neki, és minden vágyát teljesíteni akarják. Amíg csak unalmasak nem lesznek.

Sajnálta, hogy most, valószínűleg, a munka befejeztével, ismét személyazonosságot kell cseréljen, és elölről kezdjen mindent. Pedig az udvarlásnak ez a része a legizgalmasabb, amikor a hölgyek teljes bizalmát élvezi. Az pedig heteket vesz majd igénybe, vagy legalábbis napokat, már ami ezt az évszázadot illeti, vagy órákat.

Ez a kor, ez a huszonegyedik század a kedvenc százada. Igen ritkán várnak a nők, tőle házassági ajánlatot, azért cserébe, hogy levetkőztesse őket. És akkor sem problémáznak, ha már házasok. Aztán meg, már előre szemügyre lehet venni az árut, hisz alig takarja őket néhány vacak. És sokkal könnyebb a kicsomagolása is. Hol van az a kor, amikor a férfi a nő bokáját sem láthatta, és ha mégis megleste, amikor felültette egy lóra, akkor is úgy kellett tenni, hogy az ne vegye észre. Aztán meg, ha már mindent elért egy nőnél, akkor sem vetkőztethette le teljesen, csak a szoknyáját húzhatta fel. Hiszen akkoriban még fürödni sem vetkőztek le az emberek…

Milán nagyon élvezte az életét. Soha jobban. A nők nagyon tájékozottak, és leleményesek voltak az ágyban, és persze igen tapasztaltak. Régebb egy jól kereső szajha nem volt ilyen tájékozott. Pedig ő mindig értékelte a szajhák tudományát. Az internet és a média csodákat művelt a nőkkel. Sosem gondolta volna, hogy lesz olyan kor, mikor a nők kérkedni fognak ilyen irányú tudásukkal. Vagy, hogy egyáltalán szóba hozzák a témát. Micsoda világ! Micsoda, csodálatos világ!

Miközben Viktorhoz igyekezett azon gondolkodott, hogy azért azt a szőke virágárust, akitől a csokrokat vette Szidóniának, még elcsábította volna, mielőtt tovább áll, és még mielőtt az megöregszik. De hát senki sem kaphat meg mindent.

Viktor már várt rá. A hatalmas birtokán álló, hatalmas palota, egyik hatalmas foteljában ült. Egyik rajongója vérét iszogatva egy talpas vörösboros pohárból, a medencéje tükrében a Holdfény tükröződését nézte.

 – Elkéstél - fordult Milán fele Viktor, anélkül hogy felé fordította volna a fejét.

 – Volt egy kis elintéznivalóm - mondta mosolyogva.

 – Azok a nők! Egyszer még a sírba visznek, meglátod!

 – Lehet, de addig is kiélvezem a társaságukat. - mosolygott Viktorra - És te is örvendesz ennek, valld be. Híreket hoztam.

 – A boszorkánytanácsostól? - kérdezte morogva Viktor, de úgy tűnt az ő rossz kedve nem befolyásolja, Milán hangulatát.

 – Ki mástól? - mosolygott ismét Milán. - Na, elmondjam? Érdekel?

 – Ne húzd az időmet Milán, ki vele! Mit tudtál meg?

 – Ugyan Viktor, még neked sem muszáj állandóan morognod.

 – Milán! Légy oly kedves, és térj a lényegre! És hagyd az én hangulatomat! Jó az nekem, ahogy van!

 – Ugyan, biztos tudsz te mosolyogni is. Próbáld ki egyszer. Jót tesz az arcbőrödnek! Nézz csak körül! Itt laksz ebben a csodálatos kastélyban, felszerelve minden jóval! Te meg úgy morogsz mintha alvadt vért kellene innod valamelyik tömlöcben.

 – Milán, figyelmeztetlek! Ha nem térsz rögtön a tárgyra, én…

 – Jól van, jól van! - vágott közbe Milán mosolyogva - Szóval bevetettem az elérhetetlen lovag trükkömet. Tudod, amikor azt játszom…

 – Kímélj meg a részletektől! - vágta el a beszámolót egy kézlegyintés kíséretében Viktor - Jól tudom, hogy milyen tehetséges vagy az ilyesmiben. Rátérnél végre e lényegre?!

 – Nos, a boszi azt mondja, hogy ha meghal egy közülük, akkor az összes emléke felkerül egy közös könyvtárba, amihez akármelyikük hozzáférhet, és elolvashat. Minden halott boszi minden apró kis titkát tudja az összes, aki még él.

 – Ez lehetetlen! - mondta Viktor csodálkozva - Biztos vagy benne, hogy nem vert át?

 – Engem?! Egy nő, aki fülig szerelmes belém?! Soha! - mondta büszkén.

 – Szerelmes beléd egy boszorkány? Egy tanácsos? Azért ilyen mélyre nem kellett volna süllyedned.

 – Mióta érdekelnek téged az ilyen apró részletek?- kérdezett vissza hetykén.

 – A szerelemből még baj lehet! - mondta Viktor - A szerelmes nők veszélyesek!

 – Mióta akarsz te jóba lenni a boszorkányokkal?! Úgy tudtam utálod őket.

 – Na, mindegy. Így is úgy is elkerülhetetlen a háború! Megtudtál még valamit?

 – De meg ám. A boszorkányok mindig kell tartsák magukat a parancshoz.

 – És ebben mi érdekes van?

 – Ha nincs parancs, akkor az utolsó parancsot kell kövessék, egész addig, amíg nem lesz parancs. Még ha az életük múlik is rajta!

 – Hm, érdekes. És a parancsot kik adják?

 – Ez a legérdekesebb! Ha összeül a tanács, akkor megszavazza az új parancsokat. Ahhoz, hogy egy parancs megszülessen, a tanácstagok legalább fele egyet kell értsen.

 – És ha meghal valamelyikük?

 – Akkor mindenki tudomást szerez a haláláról, mert az emlékei bekerülnek a könyvtárba…

 – Értem, értem. És ha nem ül össze a tanács?

 – Akkor az utolsó parancsot követik.

 – Még ha azt a parancsot béke időben is adták ki?

 – Igen.

 – Ez jobb, mint gondoltam. Megkínálhatlak egy kis innivalóval?

Milán elfogadta, és Viktornak is jobb kedve lett a lakomától.

 – Tudod Milán én azért, időnként, tisztellek téged. Nem mindig, de néha igen - és elmosolyodott.

 – Látod te is tudsz néha mosolyogni! Még ha az én káromra teszed is.

 – Azt tisztelem benned, hogy te tudod, hogy mit akarsz az élettől! És mindent megteszel, hogy megkapd. És meg is találod a nők lábai közt.

 – Ó, én nem csak azt akarom! Hanem a hódítás izgalmát. De főleg az eredményét, amikor érzem, hogy átvettem az életük felett az uralmat. Mert én leszek az életük értelme, és meghalnának értem.

 – Én, tudod mit szeretnék?

 – Morogni a kastélyodban?

 – Majdnem. - és Viktor ismét elmosolyodott - Nagy változások lesznek itt Milán, és én a része leszek.

 – Változások? Tán átépíted a kastélyod bejáratát? Ó jaj!

 – A világban. A háború jót is hozhat.

 – Nem tudtam, hogy te is azok közé tartozol, akiket a háború éltet. Én általában nem foglalkozom a harcászattal. De ha mindenképpen bele akarják keverni a vámpírokat, akkor többnyire visszavonulok egy barlangba, és megvárom, míg vége lesz az egésznek.

 – Ilyen gyáva vagy?

 – Te mondtad. Tudom, mit akarok az élettől, és az megkapom a nők lábai közt. A háború idején tudod, olyan nehéz udvarolni. Olyankor, mindenki szörnyen gyanakvó. Így nincs meg az az eszenciája a dolognak, még ha sikeres is a hódítás, akkor sem.

Viktor felkacagott.

 – Hát barátom te kész talány vagy. Nincsenek elveid, sem lelkiismereted, sem társadalmi szintű nézeteid. Hogy maradtál így ennyi ideig életben?

 – Ó dehogy nincsenek. - hajolt közelebb Viktorhoz, és mosolyogva, halkan, mint aki titkot súg - Az az elvem, hogy a nőknek is élveznie kell a szexet.

Viktor ismét felkacagott. Aztán visszatért az előző témára.

 – A vérfarkasok tenyészteni akarják az embereket. Láttam a tervrajzaikat. Jól átgondolt táborok lesznek. Munkahelyek és bevásárló központok lesznek a közepén az emberek számára, hogy azzal lekössék magukat. Szórakoztató centrumok meg minden.

 – Te beszéltél a vérfarkasokkal? - kérdezte meglepődve és gyanakodva Milán. A jókedv azonnal megfagyott, közöttük.

Viktor észre sem vette a hangulatváltozást. Teljesen az álmaiba feledkezett.

Milánnak rossz előérzete volt ezzel a dologgal kapcsolatban. Mindig jó volt a kémkedésben. Sosem gondolta volna, hogy egyszer a főnöke ellen kell használja a képességét. De most ki kell szedjen mindent belőle. Meg kell tudja, miről is van szó. Szórakozni az egy dolog. Nem törődni a háborúkkal az is egy dolog. De háborút okozni szándékosan, az más. Persze a vámpírok számára kémkedik. De arról beszélni, hogy támogatjuk a vérfarkasokat… Na, álljon csak meg a menet! Ő soha sem látná el információval a vérfarkasokat. Soha nem árulná el a saját faját! Rendezte a vonásait, és játékos arcot öltött. Csevegjünk egy kicsit, barátom - gondolta:

 – Miért is építenének szórakoztató központot számukra? Nem elég nekik, ha már karanténban vannak?

 – Azért, hogy ne lázadjanak fel! Ha az emberek önszántukból vonulnának ezekbe a táborokba, és jól éreznék ott magukat, akkor a bosziknak nem lehetne beleszólásuk. Ott szépen növekednének, híznának, szaporodnának, míg ehetők nem lesznek. Aztán a legjobb korban fogyasztjuk őket, hogy ne legyenek se túl fiatalok, se túl öregek hozzá. - mondta Viktor. Aztán hozzá tette - De ha mégis beleszólnának a boszorkányok, akkor most már tudjuk, hogyan kell semlegesíteni őket. - mondta mosolyogva.

Milán nyelt egyet. Igen, tudta mire gondol. Hiszen ő szerezte be az információt. És az információ a vérfarkasok kezébe fog jutni. Most mondta el, hogy a boszorkány tanács tagjait meg kell akadályozni, hogy parancsot adjanak. És akkor káosz lesz. A boszorkányok nem védekeznek. Nem fognak össze. Nem lesznek felkészülve.

Úr Isten! - kiáltott fel magában döbbenten Milán - Hiszen akkor ez azt jelenti, hogy ő nem a vámpírok számára kémkedett, hanem a vérfarkasoknak. Viktor a vérfarkasokkal tart! - de kifele még mindig megjátszotta a jókedvet:

 – Azt akarod mondani, hogy nekünk is helyünk lenne abban az új világban? - kérdezte Milán ismét ártatlan arcot öltve magára.

 – Képzeld el, mekkora szabadságunk lenne! Akkor ihatnánk, amikor akarunk, és abból az emberből, amelyikből akarunk. A vérfarkasoknak ebből semmi kára nem lenne. És soha többé nem kellene bujkálni. Nem lennének olyan területek, ahol ne ihatnál bármelyik emberből, ha megkívánod. A boszorkányok csak hátráltatnak minket. Ha nem lennének boszorkányok, minden sokkal jobb lenne.

 – Aha.

 – A vérfarkasok olyan szövetséget ajánlanak, amiről eddig álmodni sem mertünk. A boszorkányokkal kötött szövetség csak megköti a kezünket. De ez! Ez szabadságot ad nekünk

 – Aha. Megalkotjuk az Édenkertet. És mit akarnak ezért a vérfarkasok? - húzta össze a szemét Milán és várta, Viktor további mondanivalóját. De Viktor már figyelembe sem vette az ő jelenlétét. Mintha csak maga előtt látná a szép jövőt, mesélt róla.

 – Minden éjjel nagy mulatságokat csapnánk. Meghívnám a kastélyomba a legkedvesebb ismerőseimet. Ez a világ csodálatos lesz Milán.

 – Aha. És ha ez ennyire csodálatos, akkor eddig mért nem tudott róla senki?

 – Még nem akartuk, hogy megtudják.

 – Akartuk?

 – Félő, hogy vannak, akik elárulnák a bosziknak.

 – És eddig erről kik tudnak?

 – Csak te és én. Még nem mondtam senkinek. A tanácsban sem. Hamarosan indulok a kis csapatommal, hogy csatlakozzak a vérfarkasokhoz.

 – Viktor, mit kérnek ezért cserébe a vérfarkasok?

 – Hogy?

 – Valami oka csak van, hogy megengedik, hogy dorbézoljunk, a tenyésztett állataikból.

 – Természetesen azt várják, hogy lemondunk a boszorkányokkal kötött szövetségről!

 – Nem így értettem. Azt kérdem, mi hasznuk van belőle a vérfarkasoknak, hogy minket is közel engednek a húsos fazékhoz?

 – Nélkülünk nem tudják felépíteni ezt az új világot. Szükségük van ránk.

Dehogy nem. Gondolta magában Milán. Azzal az információval, ami Viktornak van a vámpírokról, biztosan le tudják győzni a vámpírokat. És azzal az információval, amit most ő megosztott ezzel az átkozott fafejű Viktorral, a boszorkányokról, hát őket is! Ezt nem hagyhatja!

 – Viktor ezt nem teheted! - mondta Milán és fel akart állni a fotelből, de nem sikerült. Olyan zsibbadtság vett erőt rajta, hogy nem tudta irányítani izmait. Kiejtette a kezéből a poharat.

 – Tudtam, hogy eleinte tiltakozni fogsz. - mondta Viktor, miközben felállt a fotelből, nyújtózott egyet és letette poharát - De azt is tudom, hogy ha átgondolod ezt az egészet, rájössz, hogy ez mekkora nagy lehetőség a vámpíroknak, és csatlakozol hozzám. - Milánra mosolygott - Viszlát barátom. Nekem indulnom kell.

 – Mit tettél velem? - kérdezte Milán, aki érezte, hogy lassan már a nyakát sem tudja forgatni. Teljesen lebénult.

 – A pohárba farkasfüvet tettem. Ez megakadályozza az oxigén felhasználását. Ugyanúgy kering a véred, mint eddig, csak mintha nem lenne benne egyáltalán oxigén. Csak oxigén hiányban szenvedsz barátom. De nyugalom, pár óra alatt kiürül a szervezetedből. Addig nem tudsz mozogni. Akkor pedig éhes leszel. Ha eszel, ismét hódíthatod a nőket, mint eddig. - megveregette Milán vállát, aztán hozzá tette - Hamarosan hallasz rólam. Remélem, addigra átgondolod a dolgot, most lesz időd rá. Úgy-e megérted miért tettem? Nem tehettem mást! Nem hagyhatom, hogy az elhamarkodott természeteddel valami meggondolatlanságot tegyél, és elárulj engem.

Milán megpróbált válaszolni, és elküldeni Viktort minden olyan helyre ahol a végén jól megég a napon. De a nyelve nem mozgott, és csak valami hörgő hang jött ki a száján. Gyűlölte magát azért, hogy ilyen ostoba volt, és hagyta magát ilyen helyzetbe hozni. Ha nem azzal van elfoglalva, hogy jó képet vágjon, hogy kifaggassa Viktort, aki amúgy is elmondott volna neki mindent, akkor észreveszi, hogy valami baj van a vérrel, amit ittak. De ő olyan ostoba volt, mint egy bölény. És gyűlölte Viktort. De még mennyire gyűlölte!

 – Viszlát, barátom. - mondta Viktor és füttyentett. A csapata már készen állt. A teraszon sorakoztak, indulásra készen.

Barátod a kurva anyád. Ha legközelebb találkozunk, megöllek! - akarta mondani Milán de nem jött ki hang a torkán.