2. A kutatás

Blanka viszonylag pihenten és izgatottan ébredt kora hajnalban. Pedig arra számított, hogy nem fog tudni aludni. Testvére halála óta nem volt ilyen normális éjszakája, hiszen a baleset után minden megváltozott. A céljai, a gondolkodása, minden… Ő maga is. Ha a szüleivel beszélt, kimondatlanul, mindig ott volt a húga is. Most is azért van itt, az orvosi egyetemen. Hiszen ha akkor tudott volna valamit az elsősegélyről, talán tehetett volna valamit. Állandó bűntudata volt. Sokszor úgy érezte, igazságtalan, hogy ő túlélte a balesetet, a húga pedig nem. Neki kellett volna meghalni, nem a húgának. A húgát mindenki szerette, olyan kedves, csendes és szerény volt. Nem olyan harcias és ellenséges, mint ő.

Ez a vámpírtámadás most felkavarta az életét. Teljesen másképpen, mint az a baleset. Félelmetes volt, rettenetes, megmagyarázhatatlan, megérthetetlen. Mindez igaz. Persze, tudja ő, hogy az ami megtörtént, teljességgel irracionális és mint ilyen: lehetetlen! Mégis megtörtént, és nem halt bele. De senki más sem. Ami még ennél is izgalmasabbá teszi a dolgokat az az, hogy mindenre emlékszik! És ami a legjobb: Nem volt miatta lelkiismeret furdalása. Olyan élmény, ami csak az övé. Egyedül az övé. És csak rá tartozik.

Irracionális volt ugyan, mégis bizonyíték. Bizonyítéka annak, hogy nem őrült! A pszichológusa igenis tévedett! Szörnyek léteznek. Ha ezek a szörnyek léteznek, akkor azok is létezhetnek, akiket rémálmában újra és újra lát. Ha ezek a szörnyek valóságosak, akkor talán a rémálmában szereplő sem a képzelete szüleménye.

Most már nem érdekelte, hogy hülyének nézik, vagy sem.

Ez a döntés felszabadító volt. Mintha már nem nehezedne akkora súllyal rá a halál. Végre könnyebb lett. Nem érdekelte, hogy mit mondanak a háta mögött a barátai, vagy bárki más. Nem érdekelte, hogy kiközösítik, vagy megtagadják barátságukat. Az sem érdekelte, hogy halálos veszélybe sodorja magát. Mindent tudni akar a vámpírokról. De legfőképpen arról a szörnyről, ami megölte testvérét. És tudni akarja mi történt akkor.

Tudnia kell, miért halt meg a testvére!

A döntés megszületett, de az első lépések bizonytalanok voltak. Hogyan tudhat meg az ember többet egy vámpírról?

Végül, jobb ötlet híján, bement az egyetemre. Kissé félt a sötét utcákon végighaladni, de leküzdte félelmét. Tudta, hogy hamarosan felkel majd a nap, és a napfénytől jobban fogja érezni magát. Bár azt nem tudta megmagyarázni, miért.

Oliver a közelben volt. Mióta elmentek a tanítványai figyelte a lányt. Nem sok olyan időszak volt a hosszú vámpírléte során, hogy egy embert kellett volna megfigyelnie. Hát ez most, egy ilyen feladat. És nem örült neki. Nézte a lányt és azon gondolkodott, hogy az miért nem keresi fel a boszorkányt.

 – Attól tart, hogy ha segítséget kér, ismét letámadjuk?- tette fel magában a kérdést. Hiszen tudta, hogy Blanka barátkozik a boszorkány lányával. Tudnia kell, kihez kell forduljon.

Beszélnem kell vele. - gondolta Oliver, majd rögtön el is dobta az ötletet - Csak megijeszteném. Üzenetet kell hagyjak neki.

Csak alig páran voltak ilyenkor a máskor zsúfolt udvaron. Cigarettáztak és kávé mellett próbáltak megébredni. Blanka észrevette barátait és feléjük tartott. Valaki mesélt valamit és Elza nevetett. Blanka közelebb ért, Elza észrevette, ránézett, de nem hagyta abba a nevetést. Blanka ideges lett. Remélte, hogy nem róla beszéltek.

Nem rajtam nevet! - győzködte magát - De Elza nem hisz nekem és úgy tesz, mintha a tegnapi beszélgetés meg sem történt volna.

Oliver látta, hogy Blankát zavarja a boszorkány lányának a nevetése. Nem értette mi folyik az emberek közt.

 – Képzeld, Endre és haverjai nudiztak a hideg vízben és elkapták őket! - mondta Elza még mindig nevetve. Blanka megkönnyebbült attól, hogy nem őt nevetik ki. De nem érdekelte a téma. Persze ezt senki se vette észre. A társaságban, ami így reggelibe összegyűlt az egyetem előtt, ott volt Endre is, de őt nem zavarta, hogy rajta nevetnek, sőt, mintha élvezte volna, hogy a figyelem középpontjában van. Mintha egy remek story kedvéért bármire képes lenne a világon. Elza nevetve folytatta:

 – Nem jutottak el a buliba, mert rendőrökkel csevegtek, és jól megfáztak. A rendőröket is zavarba hozták. - A többiek is nevettek - tudod nem szabad éjjel fürödni. Pláne meztelenül, nyilvános helyen.

Magyarázatképpen még hozzátette:

 – A Week-End telepen a medence mellett van az a szórakozó hely, ahová szoktunk járni… Szóval csak pár lépésnyire voltak a bulitól, mégse tudtak bemenni, mert elkapták a rendőrök teljesen meztelenül - tette hozzá Elza nevetve.

Blankát egyáltalán nem érdekelte az egész történet. Csak azt várta, hogy múljon el már nyolc óra, hogy kinyisson a könyvtár. Így, más dolga nem lévén, pár szóra bekapcsolódott a társaságba.

Oliver úgy érezte, eljött az ő ideje. Üzenetet hagy Lenkénél, Blanka évfolyamtársnőjénél.

Miközben Lenkével beszélt, hallotta Blanka hangját:

 – A szobatársaim hívtak, hogy menjek a hétvégén velük bulizni, ugyanerre a helyre. De ígérem, mi nem fogunk nudizni.

 – Jó csajok? - kérdezte Endre mosolyogva. Blanka meglepődött a kérdésen:

 – Azt hiszem. Nem tudom.

 – Akkor megyek én is és majd buli után megmondom neked, hogy legközelebb tudjad kik a jó csajok - nevetett rá Endre.

 – Ok - válaszolta Blanka és átnézett Endre feje fölött.

Nem akart barátságtalan lenni velük, de most nem élvezte a társaságot. A távolban meglátta Lenkét, a szőke évfolyamtársnőjét, amint egy fiúval beszélgetett, a titkárság ablaka előtt.

Endre azt hihette, hogy a titkárság felé néz:

 – Ja, tényleg! Szólt a titkárnő, hogy valami nincs rendben a tanulmányi szerződéseddel és szóljak, hogy menj és… - továbbfolyatta a mondatot, de Blanka már nem hallotta. Lenke egy lépést tett oldalra és így megláthatta beszélőtársát. A vámpír volt, aki leállította Eriket… aki megnézte a karját. Mintha csak Blanka a szemével megbökte volna a vámpír vállát, az felnézett, egyenesen a szemébe. Blanka elindult felé.

Nem gondolkodott, csak ösztönösen cselekedett. Úrrá lett rajta valamiféle indulat.

Hogy miért is indult? Figyelmeztetni évfolyamtársnőjét? Vagy számon kérni a vámpírt? Kérdéseket feltenni a vámpírokkal kapcsolatban? Vagy valami egészen másért? Nem tudta. Csak érezte a kényszert, hogy cselekedni kell.

Ekkor Oliver megfordult és elment. Eltűnt a folyósok labirintusában.

Lenke még ott állt és utánanézett. Valami olyasmit kiáltott utána, hogy:

 – Akkor vállalod?

 – Mit keresett ez itt? - szakadt ki Blankából a kérdés, amikor odaért.

 – Azért jött a titkárságágra, hogy kiírassa az unokatesóját, vagy haverját, vagy kiét… nem tudom pontosan… az egyetemről - mondta Lenke miközben még mindig a vámpír után nézett - Hát nem cuki?

 – Hogy? Mit mondasz?! - kérdezte Blanka meglepetten. Teljesen ledöbbenve a megjegyzésen.

 – Az unokatesója, vagy ez a haver, vagy kije, már nem tudom… Nem tűnt lényegesnek… nem jegyeztem meg. Szóval ez az Erik - mondta okoskodó hangon, miközben a név hallatán Blankának a hideg futkosott a hátán - autóbalesetezett az éjjel, szerintem nem kellene úgy száguldozzon, de ez persze csak az én véleményem. - csacsogott tovább Lenke - Szóval ez az Erik cserediák volt itt valahonnan külföldről jött és most haza kellett menjen, az orvosi ellátás miatt. Igaz azt itt is megkaphatta volna, de inkább otthon akart gyógyulni a családja közelében, ami ugye érthető. Ezért ebben a félévben nem fog ide járni.

 – Szóval Erik elment… Nincs a városban - mondta Blanka

 – Te ismered? Szólhatnál ennél a srácnál az érdekemben, hogy korrepetáljon engem, ha érted mire gondolok - és közben szélesen elmosolyodott és ábrándos szemekkel, abba az irányba nézett, ahol a vámpír eltűnt. Mintha csak azt várná, hogy újra feltűnjön…

 – Nem igazán… - válaszolta Blanka. Teljesen váratlanul érte a felismerés, hogy reggel az egyetemen járkálhatnak a vámpírok és senkinek sem tűnik ez különösnek.

 – Tudsz valamit róla? - intett Lenke még mindig a vámpír után nézve.

 – Nem. De… De ez egy vámpír. - Bárcsak többet tudnék, tette hozzá magában.

 – Energiavámpír? Nem tudtam, hogy te is foglalkozol ezotériával. Kár. Én csak annyit tudok, hogy harmadéves. - Aztán, mintha azt hinné, most rájött valamire, Blankára nézett. Összeráncolt szemekkel és szigorú, komoly hangon azt kérdezte:

 – Neked is tetszik, igaz? És most magadnak akarod!

 – Nem! Dehogy. De inkább ne próbálkozz nála - vágta rá megborzadva Blanka és ezzel lezártnak tekintette a témát.

Ekkor megérkezett a könyvtárosnő, kezében a kulcsokkal. Blanka utána sietett. Barátai követték.

Elza szólította meg:

 – Eszedbe jutott már, hogy mi történt veled tegnap?

 – Már tegnap elmondtam, mi történt! - Mondta Blanka határozottan.

Robi elgondolkodott a lány határozottsága láttán. Már régóta ismerte Blankát, hat évig voltak osztálytársak, mielőtt az egyetemre jöttek. Három éve voltak jó barátságban egymással. Természetesen Blankának mondta el, hogy mennyire tetszik neki Elza. Felismerte Blanka határozottságában azt, hogy tudja mit látott. Nehéz volt hinni neki, de ha igaza van?

Robi elmosolyodott a gondolatra:

 – Márpedig az egyértelmű, hogy Blanka látott valamit. Akármi is volt az, amit látott, ő segíteni fog neki, hogy kiderítse, mi volt az. Mert lehet, hogy nincsenek vámpírok. De ha vannak?! Húúúú! Az elképesztő lenne! Belegondolni is fantasztikus! Milyen izgalmas! Ha igaz lenne az a sok képregény, a horrorfilmek, az akciófilmek, a számítógépes játékok… Hú. Még belegondolni is klassz. Akkor olyan fegyvereket szerezne be mint Baffy, nem, inkább, mint Blade, vagy nem is, még inkább, mint a Rezident Evil-ből Elis… Na jó, talán olyat nem, mert ő, mégis csak egy nő. De királyul felfegyverkezné magát, mint az airsoftosok. Az biztos. Valami jó pajzsot szerezne a neten és valami jó kis kardot, vagy lőfegyvert.

Robi egyre szélesebben mosolygott, miközben tovább szövögette gondolatait:

 – Persze ha a nyálas szerelmes sztorik nem igazak, az nem baj. Sőt! Milyen vámpír az, amelyik csókolózik a vacsorájával. Gusztustalan. Aztán meg biztos hullaszaguk is van.

És ha nem büdösek? - ötlött fel benne a kérdés - Mi van, ha nincs hullaszaguk? Ha szagtalanok. Ha csodálatos feszes bőrük van, és mindig fiatalok. Akkor piszok nagy tapasztalatuk lehet a szexben. Az, hogy hideg testük van, az sem kimondottan hátrány. Hm. Na igen, a legutóbbi csajnak az a jégkockás ötlete igazán izgis volt. - beleborzongott már az emlékbe is - De durva lenne csókolózni, majd lefeküdni egy vámpírcsajjal. Már ha csak belegondol, mennyi tapasztalat gyűlhet fel évszázadok alatt egy dögös testbe burkolva. Merevedése van. Állati klassz lehet egy vámpírcsajjal a szex.

Mélyet lélegezve leküzdte a képzelgése okozta kényelmetlenségeket és hangosan csak annyit mondott:

 – Hát én személy szerint még nem láttam vámpírt. - Szélesen elmosolyodva hozzátette - ez nem jelenti azt, hogy nem is léteznek. Még sok mindennel nem találkoztam. Például indiánokkal, eszkimókkal… de attól még léteznek. De irtó klassz lenne! Szívesen találkoznék egy vámpírral személyesen is - szeme előtt még mindig ott lebegett az előbb elképzelt feszes idomokkal megáldott vámpírcsaj. Aztán széles vigyorral hozzátette - Melletted állok, Blanka! - De a lányok már nem álltak mellette.

Blanka a könyvtár fele tartott. Ideges volt. Úgy érezte, követik. Szinte biztos volt benne, hogy vámpír van a nyomában. Nem fordult meg. Besietett a terembe. A hátsó sorban ült le egy számítógéphez, ahol senki sem férkőzhet a háta mögé. Az ajtót figyelte. Várta, hogy valamelyik vámpír belép utána a terembe. De senki sem jött. Kifújta magát, s ettől a magabiztossága némileg visszatért. Beírta a keresőbe: „Vámpír”.

A számítógép kerregni kezdett, a képernyője villogott, majd megjelentek a találatok, de anélkül hogy bármit elolvashatott volna belőle, vagy az egérhez ért volna, már fel is ugrott egy ablak, egy történetet tartalmazott:

„Az utólag, második honalapítónak is nevezett IV. Béla, az elődjei által elajándékozott királyi birtokok visszaszerzésével volt elfoglalva. A főurak túl nagy befolyást gyakoroltak az ország ügyeire. A király határozott. Meg kell erősítenie hatalmát, egyedül ő az Uralkodó. Csak neki van joga döntést hozni ebben az országban. Ezt mindenkinek meg kell értenie, egyszer és mindenkorra! Megfogadja, saját maga, a királyi hatalom szent színe előtt, hogy még ebben az évben 1240-ben, minden főúr teljes behódoltsággal, akár térden csúszva kegyelemért könyörögve is, de elismeri feltétlen hatalmát.

Éppen ez ügyben vitatkozott egy főúrral, aki nem akarta egykönnyen megadni magát és visszaszolgáltatni az ajándékba kapott birtokát, amikor egy királyszolga lépett be a terembe, sűrűn hajlongva a király előtt, mindhiába:

 – Küldöttség érkezett - jelentette be, ezzel félbeszakítva a vitát és saját életét. Hiszen Béla királyunk utálta, ha közbeszólnak, és kivégeztette a szolgát, aki a hírt jelentette.

Nem sokkal később, hasonló hangulatban fogadta a küldötteket, kik hamarosan elvesztették tatár fejüket. Levelet hoztak a tatár vagy más néven mongol vezértől. A levélben Batu kán megadásra kérte őt, vagyis Magyarországot teljes behódolásra.

De Béla az előbbi fogadalmához hozzácsapott még egyet. Nemcsak a magyar főurak, hanem mindenki ezen a világon megtudja, hogy mekkora IV. Béla hatalma és hogy mily erős az őáltala vezetett ország. A tatárok fölötti diadal elhozza a dicsőséget, gondolta, és már érezte is, egy röpke pillanatra magában, az ízét.

Béla tett némi óvintézkedést, de mint utóbb kiderült a tatárokat ez nem állította meg, esetleg pár napra lelassította. Súlyosan lebecsülte a tatár sereget.

 – A magyar hadsereg nagy, - gondolta magában IV. Béla - ötvenezer, jól képzett katona. Plusz még a tízezer kun harcos. Akik, hálából, amiért az országába befogadta őket, a keresztény szeretet jegyében és megmentve őket a tatároktól, mellette fognak harcolni a végsőkig.

De Subutaj, Batu kán hadvezére, a tatárjárás előtt kémekkel hálózta be egész Európát, s jobban ismerte a magyar hadsereget, mint maga az uralkodó. A kilencvenezer fős mongol sereg és az előttük vonuló előőrsként használt leigázott harcosok, akiknek száma még egy ennyire tehető, két részre oszlott és két irányból támadta Magyarországot.

A Moldva felől érkező tatár csapat 1241. március 31-én betör Erdélybe.

Rengeteg embert meghurcolnak a tatárok.

Ám volt akkor egy mára már feledésbe merült falú valahol a keleti Kárpátok lábainál. Élt ott egy Dekin nevű asszony, kinek hét gyereke volt. Miután látta férje és három fia halálát, amit a tatárok nagy kegyetlenséggel hajtottak végre, izmai megfeszültek, s mint egy madár tárta ki csontos karját, s a föld megremegni látszott.

De ekkor még egyéb nem történt.

Egy tatár, kinek a többivel azonos célja volt, hogy mindenki féljen tőle, és népétől, hogy minden ellenkezés gondolatát elnyomja a kikényszerített rettegéssel és a leigázott kis falu megalázkodjon a hatalmas mongolok előtt, mindenki szeme láttára meggyalázta, magáévá tette Dekin legszebb lányát, és kivégezte a még élő legkisebb, három év körüli fiát. Ezt követően minden felszólalót, és ellenkezőt megkorbácsoltatott. Beleértve a kisfiú anyját, Dekint is.

Dekin csontszárnyaival csapkodott. Lába dörrent, ahogy földhöz csapta és remegett a talaj. Majd térdre rogyott és átkot mondott. Olyan átkot, mely a teljes ország vesztét okozhatta volna: »Míg székely él e földön, átkozott legyen minden idegen nép fia, aki e földre meri tenni lábát!«

A körülállók mind megrémültek az asszony láttán, aki nem hódolt be a tatárnak. Akik látták, azt mondták, az asszony szeme lángokat szórt, vért izzadt, és teste hirtelen csonttá aszalódott, mielőtt egy jól célzott nyílvessző át nem szúrta szívét.

Az erőszaktevő tatár azon nyomban megsüketült, majd meghalt a legközelebbi csatában. Az erőszakból torz fiúgyermek született, de az anya nem láthatta már gyermekét, hisz belehalt a szülésbe. A torz gyerek, akin az átok éppen úgy fogott, mint az összes többi idegenen, korán elhunyt.

A tatárok között különös betegségek kezdtek elterjedni. Minden vágott seb elüszkösödött. Megmagyarázhatatlan okból sokan megvakultak és sokan megbolondultak. Továbbá akiket még nem ért el valamelyik furcsa betegség, azoknak a szívét elfogta a félelem.

Hiába pusztította el a magyar népesség felét a tatár, ha rettegésben élt a megszerzett földön. Így alig egy évvel később, 1242-ben Havasalföldön át, elhagyja az összes tatár Magyarországot.”

Blanka, amint végzett az olvasással a számítógép kerregni kezdett, majd eltűnt a felnyitott ablak és kiírta, hogy nincs internetkapcsolat.

Nem sokkal később, mintha csak fokozni akarta volna valami a lány félelmét, a monitor különböző színekben villogni kezdett, majd füstölni. A számítógép magától elindította a kikapcsolást: lecsukta az összes felnyitott ablakot és közben, mint háttérkép hatalmas vérvörös színnel betűnként kiírta, hogy: „A SZÁMÍTÓGÉP LEÁLL”. A betűk pedig úgy folytak szét, mintha vérrel írták volna. Majd egy hangos kattanás kíséretében elsötétült a kép. A gép kikapcsolt. A monitor előbb csak füstölt, majd lángot vetett.

Blanka ijedten ugrott fel a székről. Az pedig nagy csattanással landolt a földön. A könyvtárban tartózkodók rosszalló tekintettel néztek a hangoskodóra.

Blanka zavartan nézett körül, majd a gépre, ami csendesen zúgott. Se tűz, se füst. A képernyőn a kereső elindítva. Még nem volt begépelve teljesen a keresett szó, csak annyit írt: „vámp”. Végül hebegve annyit mondott:

 – Bocsánat - és visszaült a géphez.

Idegesen dobolni kezdett körmeivel az asztalon, amitől ismét rámeredtek a rosszalló szemek. Kezével intve, bocsánatot kért, majd ismét beírta, a keresett szót: Vámpír.

Válaszként a számítógép kiírta: „Nincs internetkapcsolat”.

Várt. Óvatosan átpillantott az előtte ülő válla fölött. A srác vidáman csevegett valakivel, egy ismert chatoldalon. Tehát neki volt netje.

Visszanézett a saját gépére: „Az internetkapcsolat helyreállt”, jelent meg a monitoron, fekete alapon tarkabarka betűkkel. Mint egy reklámszöveg.

Szíve össze-vissza kalapált. Nem értette mi történik. Beírta a kertesőbe: „IV. Béla”, rengeteg találat. Egy új ablakot nyitott és ismét rákeresett a vámpír szóra. Jó, most már van találat. Kereste az előbb olvasott oldalt. „A keresett oldal nem elérhető.” Kulcsszavakat írt be a történetből. Túl sok találat. Még pár szó. Nincs találat. Újra és újra próbálkozott. Nem találta meg az előbb elolvasott történetet.

Az nem lehet, hogy saját képzelete csapta be. Saját maga megnyugtatására, bizonyítékot kell találnia erre. Arra gondolt, hogy utána néz IV. Bélának. Ki is volt ő valójában. Hiszen, sosem volt jó történelemből. Általában az évszámokat sem tudta észben tartani, ha bármi is igaz az előbbi történetből, meg van a bizonyíték. Amivel nem tudja mit fog kezdeni, ha megtalálja, viszont, ha az előbb olvasott történetből bármi is igaz, akkor fontos lehet. Gyorsan lejegyezte egy papírra mindazt, amire emlékezett a történetből.

Rákeresett IV. Bélára,aki valóban kapott levelet Batu kántól, amiben megadásra kérte fel. Valóban akkor jött az első tatárjárás és valóban elhagyták a tatárok Magyarországot Havasalföldön át 1242-ben. Úgy tűnik, minden igaz, ami IV Bélával kapcsolatban a történet írt.

Vajon, mi köze van IV Bélának a vámpírokhoz? Hiszen erre a keresett szóra ugrott fel a történet. Ezt a kérdést is feljegyezte gyorsan a papírra.

Valaki rá akar ijeszteni! Miért? Már válaszolt is a feltett kérdésre: Mert jó úton jár.

Blanka elégedett volt az aznapi kutatásával. Jó nyomon volt. Legalábbis ő biztos volt benne. Úgy gondolta, hogy ha egy vámpír meg akarná ölni, akkor könnyűszerrel meg tehetné és nem az ő ijesztgetésével foglalkozna. Ettől a gondolattól magabiztossága nem csak helyreállt, hanem megerősödött.

Fel sem merült benne az ötlet, hogy esetleg nem egy vámpír volt az, aki a számítógépet manipulálta.