18. Találkozás az ellenséggel

Berethalmon Krisztina elindult az udvarra, ahol egy tanácstaggal kell megküzdenie, miután elvesztette egyetlen szövetségesét, Oszkárt. Meg fog küzdeni egy boszorkánnyal, valakivel a saját népéből, aki meg akarja őt ölni. És valószínűleg sikerülni is fog neki. Akárhogy is végződjön ez a párbaj számára sorsdöntő lesz. És sorsdöntő lesz az utódainak is. Ha valamibe van beleszólása akkor az az, hogy hogyan haljon meg. Igyekszik bátor lenni, és a végsőkig küzdeni, hogy utódai minél kevesebbet szenvedjenek miatta.

Szidónia hiúsága messziről látszott. Terebélyes, leginkább barokk stílusúnak ható, de több helyen átlátszó, csipkés ruhában várta őt. A nonfiguratív tetoválásra emlékeztető motívumokkal díszített, helyenként átlátszó ruhája biztosan erre az alkalomra lett elővarázsolva. Ezen kívül látszott, hogy az összecsapásra készüléskor a sminkről sem feledkezett meg. Lerítt róla, hogy biztos a győzelmében. Csak azért alacsonyodott le ehhez a harchoz, hogy elkápráztasson mindenkit a tudásával. Szidónia Krisztinára nézett:

Kár, hogy meg kell haljon. De szükségem van arra a csapatra. - gondolta - Nem hagyhatja, hogy egy vámpír megszégyenítse. Ki kell végeznie azt az átkozott vámpírt. Azt a selyemfiút. Azt az aljas, szemét, Milánt. Milyen szép és becsületes pasinak tűnt. Beszélgettek, és megszerették egymást. Igen ez az igazság. Szerelmes volt Milánba. Az is tett célzásokat erre, bár nem mondta ki. De minden milyen szépen alakult. Milán segített neki, a kémkedésben. Persze a kémkedés csak játék volt, a szórakozás kedvéért tették, hiszen mindketten tudták, hogy összetartoznak. Kis fricskákat osztottak meg egymással. Ó milyen ostoba volt!

Heccelték egymást. Csiklandozták egymást és nevettek. Aztán valahogy megkérdezte, nem is tudja honnan jött az ötlet, hogy előtte volt-e már boszorkány szeretője:

 – Természetesen - mondta Milán, hogy bosszantsa őt - több száz is.

Őt persze elöntötte a féltékenység, de igyekezett nem mutatni. Ez helyett, csipkelődve vágott vissza:

 – Ó olyan öreg vagy? Nem is látszik rajtad nagypapi!

 – Ó annál is öregebb. Még nagyanyád sem élt, mikor én már boszorkány lányokkal cicáztam.

 – Cicáztál? Milyen ósdi szavakat ismersz!

 – Aha - nyalta meg a száját mosolyogva Milán - Azt jelenti, amit most csinálok veled.

 – De olyan még nem volt senkivel, mint velem! - makacskodott Szidónia.

 – Persze, tetszik veled.

 – De mond ki, hogy senkivel sem volt még ilyen - követelte.

 – Nem mondhatom, kiscicám, mert az hazugság volna.

 – Te gonosz! Azt mondtad én vagyok a kedvenc informátorod.

 – Ez igaz. Pedig semmi hasznos információval nem szolgáltál. Át is fognak helyezni.

Szidónia tudta, hogy Milán egy informátor. De Milán elmondta neki, hogy mióta vele van nem tud a munkájára figyelni. Ezt meg tudta érteni, hiszen ő maga is így volt ezzel. A kémkedősdi csak játék volt számukra, amivel egymást ugratták, és amivel a külvilágnak megmagyarázták a kapcsolatukat.

 – Hogy?

 – Ez az utolsó alkalom, kiscicám, hogy találkozunk. Sajnálom - mondta lesütött szemmel. - Lehetnék én ennél jobb informátor is. És ha akarod, lehetek szexisebb. Mit szólnál, ha elárulnék egy két titkot?

 – Ugyan kérlek - legyintett lekicsinylően Milán - Mit tudhatsz te? Túl fiatal vagy mindenhez! Ne is beszéljünk erről! Csak gyere, ülj ide mellém, hadd csókoljalak és…

 – Igen is tudok titkokat! - vágott a vámpír szavába bosszúsan - Sokkal többet, mint gondolod!

Milán meglepett arcot vágott, és felhúzta egyik szemöldökét. Majd elnéző mosollyal tovább puszilgatta vállát.

Ő meg ideges volt, amiért az nem hisz neki. Amiért Milán azt hiszi, hogy ő egy gyerek, aki nem tud semmit a boszorkányokról. Hát vegye tudomásul, hogy ő igenis, egy fontos személy a boszorkány társadalomban, aki az első sorból értesül mindenről…

 – Ó az az átkozott, vámpír! - ha csak rá gondol meg tudná ölni!

Beszélni kezdett neki. A boszorkányok titkairól. És az az átkozott azt mondta, már mindent tud. Olyan fapofával hallgatta, mintha egyetlen újdonságot sem árult volna el neki. És közben arra biztatta, hogy engedje el magát, és ne beszéljen, hisz úgy sem tud semmi újat mondani. És simogatta közben. Arra biztatta, hogy ne mondjon semmit! Ne fáradjon a beszéddel, inkább élvezzék ki ezt az utolsó alkalmat. De ő csak beszélt, és beszélt. Közben Milán meztelenre vetkőztette őt, és a testét csókolgatta. Ő meg mindent kifecsegett.

Ekkor csókolta meg őt először ilyen szenvedélyesen. Ilyen intim pozícióban. Már annyira vágyott erre. Tudta, hogy most meg fog történni. Végre teljesen az övé lesz. Neki adja magát. Annyira örült, hogy megtörténik, hogy zavarában tovább beszélt, és beszélt.

Milán pedig simogatta, és minden érzékét felkorbácsolta. Annyira érzéki volt.

Aztán felkapta és bevitte a hálószobába. Az ágyra fektette. És mikor már nem tudott megszólalni, mikor minden kérdésére választ kapott akkor… Akkor… ott hagyta őt. Meztelenül. Megalázó állapotban. És elment. Lelépett a nyomorult! Képes volt elmenni! És ott hagyni őt, anélkül hogy magáévá tette volna! Csak kiment a teraszra. Ő meg várta vissza. Aztán felállt és utána ment. Már csak azt látta, ahogy a hátsó kerten keresztül elhagyja a birtokát.

Annyira megalázó volt.

Ezért Milánnak meg kell halnia!

De Szidónia tudta, hogy egyedül nem tehet semmit. Csapatra van szüksége. Az itt jelenlévő boszorkányok pont megfelelnek. Segítségükkel megöli azt az áruló fattyút. Meg kell ölnie, mielőtt bárkinek is elkotyogná, hogy tudja a boszorkányok titkait. Hogy tőle tudja. Micsoda szégyen!

Szidónia tisztában volt vele, hogy halála után mindenki tudomást szerez róla. De az a legkevésbé sem érdekelte. Nincsenek és nem is lesznek gyerekei, hiszen beavatott boszorkányoknak nem lehet. Meg aztán amúgy is, kit érdekel mi lesz a halála után? Őt csak az élete érdekelte. Úgy, hogy kit érdekel, mit gondolnak róla akkor a többiek?

Miközben azt a haláljelölt boszorkányt várta, azon gondolkozott, hogy milyen trükköket mutasson be. Legszívesebben gyorsan végzett volna vele, és indult volna is Milán után, de most meggyőzőnek és tapasztaltnak kellett tűnnie, hogy minél többen kövessék küldetésében.

Krisztinának annyi ideje sem volt, hogy a seprűjét a kezébe vegye. Amint beért az udvar közepére azonnal szikrák pattantak ki Szidónia újai közül. A szikrák megvilágították Szidónia művészi ruháját, ami visszatükrözte a fényeket, mint egy tükör.

Miután Oliver és társai ettek, készen voltak rá, hogy útra keljenek. Ekkorra már szinte tökéletesen gyógyultak voltak. Borisz homlokán is csak egy forradás jelezte, hogy valamikor sérült volt. Ekkor megérkezett egy újabb csapat vámpír, akik között ott volt Adele, Richárd és Kinga is. Miután üdvözölték egymást Adele szólt:

 – Találkoztunk a barátnőddel Marosvásárhelyen. Hát nem tűnt valami biztatónak ez a szövetség! Olyan, mint egy hisztis gyerek.

 – Lehet, de sok barátja van. Ezen kívül még egy éjszaka, és találkozunk vele. Akkor majd kiderül, hogy mekkora csapatot hozott össze ennyi idő alatt. - mondta Oliver.

 – Ám legyen - mondta Richárd, aki egyértelműen a csapat vezetője volt. - És addig mi legyen?

 – Épp egy csapdába akarunk besétálni - mondta Szilveszter mosolyogva.

 – Tessék? - lepődött meg Richárd.

 – Az van, hogy valaki nagyon akarja az én, vagy az egyik ember halálát. - magyarázta Oliver - Akármelyik is legyen a célja, nem értem, hogy miért. Sem én sem az ember nem lehetünk túlságosan lényegesek egy háborúban. Nem töltünk be olyan fontos szerepet.

 – És mi van a csapdával? - kérdezte Adele.

 – Képzeljétek, a volt csaja, meg annak az új pasija, üzenetet küldött, hogy csatlakozni akar hozzánk - mondta dicsekvő hangon Borisz, aki csak most ismerkedett meg a jövevényekkel.

 – Dóri? - kérdezte meglepetten Adele - Ő üzent neked?!

Szilveszter bólintott.

 – Hát az biztos csapda! - Adott igazat Adele.

 – Ez az érdekes. - mondta Oliver - Ki állított nekünk csapdát és miért? Tudni akarom!

 – Ehhez pedig bele kell sétálni. - mondta Fülöp.

 – Igen. - mondta Oliver - Ha egyedül mennénk, az gyanús lenne, de nem szeretnék mást is kockáztatni. És ki kell dolgozni egy menekülési tervet. Mindenki részt akar venni az akcióban?

A válasz egyértelmű volt. Mindenki lelkesen bólogatott. A vámpír csapaton a harc izgalma szaladt végig. Szinte ünnepelték a csapdát, és azt hogy tudnak róla. Mintha valami nagyon jó bulira készülnének.

 – A vámpírok éltető eleme az izgalom, mi miért lennénk mások? - mondta a tenyerét dörzsölgetve Kinga - De engedjétek meg nekem, ha bárhol összefutok Melániával, azzal a vámpírhulladékkal, megöljem!

Mindenki felkacagott. Ez olyan régi ügy volt, hogy az érintetteken kívül, már senki nem tudta min kaptak össze. Régen barátok voltak, de azóta évszázadok teltek el. Nem tudni hányszor próbálkoztak már egymást megölni. Olyan ez már, mint egy vámpír vicc.

Ekkor megcsörrent Oliver mobilja: A szám ismeretlen.

Krisztinának annyi ideje sem volt, hogy a seprűjét a kezébe vegye. Szidónia lőtt. A szikrák egyetlen golyóba tömörültek. Krisztina fele tartottak. Krisztina félre ugrott. A golyó szétrobbant, mint egy mini tűzijáték különböző színű szikrákat lőve ki magából. Újabb szikragolyó közeledett. Krisztina ismét ugrott.

 – Kezd forró lenni a talaj, kedvesem, hogy így pattogsz? - gúnyolódott Szidónia, fél szemmel fellesve a tornácokra, ahol a boszorkányokból álló nézőközönség figyelte őket. A nevetés nem maradt el, úgy tűnt kielégítőnek tartották a szórakozást, amit számukra rendezett.

Krisztinának nem volt ideje válaszolni. Nem akart a beszéddel foglalkozni. A seprűje irányába rohant, amit Oszkártól örökölt. Közben kinyújtotta a kezét, és hívta a seprűt. A seprű is felé repült. Ekkor szél kerekedett Szidónia kezében, és félre lökte Krisztinát. A seprűt pedig elsodorta, majd az egyik tornácnak csapódva a földre hullott.

Szidónia elégedetten kihúzta magát, és Krisztinához szólt:

 – Legjobb lesz, ha már most feladod, és méltóképpen várod a halált, áruló. Hiszen még a seprűdet sem tudod megszerezni! Minek kell még nagyobb vesztesnek mutasd magad?

Krisztinának mentő ötlete támadt. Látványosan kitárta a karjait mintha a seprűjét hívná újra. Félhangosan mormolni kezdte a lebegtetés igét. Ez egy, alapvető, tele-kinetikus képességet elősegítő ige volt. Mindenki ismerte, és felismerte. Biztosra vették, hogy a seprűjét készül visszaszerezni. De a mormolás a falnak támasztott régi biciklikeréknek szólt. Senki sem vette észre a sarok mögött felemelkedő kereket.

 – Tán azt hiszed a csata abból áll, barátnőm, hogy ki szerzi meg hamarabb a seprűdet? - kacagott fel hangosan Szidónia. Két acélkapcsot varázsolt a seprűre, és a tornáchoz szegezte. Majd csettintett, és lángok jelentek meg újain. Földhöz vágta a lángokat. Azok a földön szétterültek. Mint egy repedezett tükör, futott szét a tűz minden irányba. Hihetetlen gyors sebességgel terjedt mély árkokat ejtve. A föld megremegett.

Krisztina megingott a remegéstől. Közel járt ahhoz, hogy az egyik árokba essen. De megtartva egyensúlyát átlépte azt. Két tűzárok közé szorult. Mozdulni is alig tudott. De ismét nekifogott a lebegtetés igének.

Szidónia diadalittas mosollyal az arcán nézett a nézőközönségre. Azok pedig lelkesen tapsoltak. Élvezték a látványt és gyönyörködtek az előadásban.

 – Talán meghagyom az életedet - mondta Szidónia Krisztina fele fordulva és morzsolgatni kezdte tenyerét. Ennek hatására kék és zöld lángok csaptak fel, Krisztina körül, a földrepedezéséből. Fölöttük mérgező köd képződött. Ami egyre vastagabb takarót vont az udvarra. Pillanatok alatt elérte Krisztina térdét.

Szidónia Krisztina arcát kémlelve, és a nézőközönség elismerésében fürödve vigyorgott.

Krisztina gyors mozdulatot tett a karjával. A biciklikerék pörögve, átszelte a levegőt. Nyakszirten találta Szidóniát. A vigyor azonnal torz elkenődött bohócmaszkká vált az arcán, és ájultan terült el a földön, egy tűzárokban. A tenyerében morzsolgatott varázslat mellette földre hullt, és felrobbant. Apró szilánkok repültek mindenfele, mind fényes konfettik.

A terebélyes ruha a tűzárokban lángra lobbant.

Krisztina a tornácról tele-kinetikusan felemelte, az ünneplésre előkészített sörös hordót. Szidónia fölé lebegtette, és ráengedte a hideg sört. Ezzel eloltotta a tüzet, és felébresztette az ájult boszorkányt.

Mintha minden a terv szerint haladt volna, Krisztina visszatette a hordót oda ahol volt. Majd kijelentette:

 – Nos, én győztem - leporolta ruháját, és körbenézett a társaságon.

Az udvaron olyan csend volt, hogy a lélegzetet is hallani lehetett. Mindenki döbbenten bámult rájuk. Bertalan tért elsőként magához. Hangosan tapsolni kezdett, és széles mosollyal elindult feléjük:

 – Milyen váratlan fordulat, hölgyeim és uraim - mondta, miután melléjük ért, széles mozdulatokkal, mint egy cirkuszi konferanszié - micsoda előadás! Azt hiszem erre a végkimenetelre egyikünk sem számított! Nagy tapsot a győztesnek!

Amikor a küzdőtérre ért Szidónia mellé lépett:

 – Segíthetek? - kérdezte tőle, és a kezét nyújtotta, hogy talpra segítse a tanácsost. Majd halkabban hozzátette. - Javaslom, kedves Szidónia, hogy mielőtt az ön által szervezett ünnepségre kerül a sor, váltson ruházatot. Ez kissé megégett, és nagyon erős sörszagot áraszt. De természetesen így is jól áll önnek, mert ön olyan gyönyörű, és figyelemreméltó személyiség.

Szidónia lángvörös lett a méregtől, és a megjegyzéstől. De mivel nem sípolt senkinek a füle, nem szólhatott semmit ennek a kétes bóknak a hallatán. Hátat fordított a társaságnak és öles léptekkel távozott.

Krisztina tudta, hogy most kell lépnie. Ha csapatot akar, akkor itt az ideje, hogy megszervezze. Ez a döbbent társaság a legalkalmasabb erre:

 – Reggel napfelkeltekor indulunk! Remélem Szidónia, hogy betartod az ígéretedet. Ez, végül is így lenne tisztességes egy tanácsostól. Máskülönben azonnali hatállyal le kell mondassunk. Azt pedig te is tudod, hogy a képességeid megvonásával járna. Ami azt jelenti, hogy annyi varázserőd és varázstudásod lenne, mint…

 – Mint neked? - kérdezte mérgesen közbeszólva Szidónia

 – Igen. Sőt, talán még annál is kevesebb.

 – Tehát elismered, hogy az én varázserőm, és tudásom a nagyobb?

 – Természetesen. Bolond volnék, ha nem tenném. Hiszen te tanácsos vagy. Egyelőre. Amíg betartod az ígéreteidet.

 – Ha elismered, hogy én vagyok a hatalmasabb, és erősebb akkor be kell hódolnod nekem!

 – A mai nap bebizonyította, hogy nem mindig az erősebb győz. Viszont az hozza a szabályokat. De ha már én vagyok a főnök, felhívom a figyelmedet, hogy soha ne becsüld alá az ellenfelet!

Szidónia szó nélkül bámult rá.

 – Szóval akkor reggel, napfelkeltekor indulunk. - mondta Krisztina, majd a még mindig tátott szájjal bámuló nézők fele fordult:

 – Önöket is szívesen várom a csapatomban. Persze megértem, ha néhányan az erőd védelmével vannak elfoglalva. De amúgy is azt latolgatták, hogy a tanácsost fogják követni. Hát kérem, tegyék azt! Kövessék az én csapatomba is. - elindult egy épület fele. Igyekezett nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak látszani. Pár lépés után, rájött, hogy a győztes számára lakomát rendezett, visszafordult, és hozzátette - Én ezt az ünneplést kihagyom. Megyek és kipihenem magam. A következő csatában nem akarok fáradt lenni!

Krisztina elvette seprűjét, végig simított rajta. Majd megszorította mintha Oszkár kezét szorítaná meg, és tovább ment.

Lukács, a korcsanak nevezett vérfarkas, amint a megkorbácsolt Vazult nézte, még mindig a fülében csengtek az alfahím utolsó szavai: „Ha bárki segíteni mer neked a sebeid ellátásában, az száműzést érdemel.” Úgy hangzott ez, mint egy személyes felkérés, mint zene a füleinek. Legszívesebben felüvöltött volna örömében. Ha őt száműzni akarják, csak egy módon tehetik, ha megküzd vele Rafael. Akkor pedig végezhet vele, anélkül, hogy magára vonná a falka haragját. De még jobban tetszett neki az a lehetőség, ha nem áll ki ellene. Bárcsak megpróbálná szőnyeg alá seperni az ügyet, és megszegi adott szavát. Akkor hiteltelenné válna, a falka szemében és könnyebben elfogadnák őt vezetőnek. Mégis milyen falkavezér az, amelyik nem mer megküzdeni az egyik falkatagjával, és inkább hazugságban marad? Olyan, amelyik száműzést érdemel.

 – Elviszem innen Vazul testét, mint ahogy azt kérted - mondta Lukács Rafaelnek.

 – Hogy?

 – Azt mondtad, takarítsuk el, mert undorodsz a vér látványától.

Nem pont ezt mondta, de Rafael nem állt le vitatkozni egy korccsal.

Lukács a vállára kapta Vazul testét, és elmasírozott vele. Vazul felszisszent fájdalmában, a nem túl lágy érintéstől, de védekezni nem tudott.

Mikor megfelelő távolságba jutottak a falkától Lukács letette vérző társát egy fa alá.

 – Szeretném hallani a jelentésedet!

 – Nem beszélek egy korccsal!

 – Ó - Lukács szélesen elvigyorodott - Ne zavartasd magad. Én se gyakran beszélek egy pisis kislánnyal hadjáratokról.

 – Te átkozott..

 – Lassan a testtel - hűtötte le, a sebeitől alig mozgó, de büszke társát - egy oldalon állunk. Én vagyok a falka legerősebb tagja. Ezért engem illet az alfa szerep. Nem vagyok korcs! Mint ahogy te sem vagy kislány! Érted?

Vazul alig láthatóan bólintott. Ettől a mozdulattól is éles fájdalom hasított belé. Felszisszent. Egy ennyi mozgás is nehezére esett.

 – Úgy-e milyen kézenfekvő, hogy megszégyenítsenek, mindenki előtt? - folytatta Lukács - Félre akart állítani az útból. Hogy a falka legnagyobb és legrégebbi csapatát, egy nő irányítsa. Másképpen mivel magyarázod, hogy nem hallgatta meg a jelentésedet, mielőtt megbüntet? Mostantól ugyanolyan kiközösítve, korcsnak kezelnek téged is, mint engem. És senki nem fog emlékezni rá, hogy tulajdonképpen miért is. A falkatagok egyszerűen hozzászoknak, hogy gyalázhatnak. Követik az alfa példáját. Rajtad vezetik le a fölösleges adrenalint. Ez a helyzet, barátom.

 – Nem vagyok a barátod!

 – Hát persze, hogy nem vagy. Neked már nincsenek barátaid, ha az alfa megbélyegzett. De van egy közös célunk. Bizonyítani akarunk. Elismerést akarunk. A rátermettségünket akarjuk bizonyítani. Te jó csapatvezér vagy. Igazam van?

 – Persze, hogy az vagyok! Több évszázada én irányítom a csapatomat. De nem adott időt a felkészülésre! Emiatt, pihenés és étkezés nélkül indultunk. És nem tudtuk, mire számítsunk.

 – Így igaz! Tehát jelentést kérek! Ha én lennék az alfa, én tudni akarnám min buktatok el, mielőtt ítélkezek!

Vazul elmondta a csapdát, amit a vámpírnak felállított.

 – Tudod min gondolkozok? Hogy minek kell megölni ezeket a vámpírokat? És miért olyan fontos megölni az embereket, akik vele vannak? Csak emberek… És úgy szólt az egyesség Márkusszal, hogy meghúzzuk magunkat, amíg meg nem érkeznek a többi falkák. És közös erővel támadunk. Egyszerre. Minden irányból. Holdtölte után.

 – Nem bírálhatom felül az alfa parancsát. És neked sem szabad!

 – Szerinted hányan követnének most téged? - hagyta figyelmen kívül az utolsó megjegyzést

 – Az öregebbek, kikkel századok óta együtt harcolunk, biztosan követnének. De azon kívül is! Vannak, akik nem szívesen kerülnek egy asszony csapatába.

 – Akkor hívjuk össze azt a csapatot. Megnézzük a csapdádat.

 – De az alfa…

 – Hát nem én vagyok az alfa?

 – Nem.

 – Akkor mond meg ki? Az, aki kislánynak tart téged, és kiközösítettként kezel? Őt választod?

 – Nem választás kérdése. Az erősebbnek kell lennie az alfának!

 – Vagy úgy! És ki az erősebb? Én vagy ő? - kérdezte Lukács összevont szemekkel Vazul szemébe nézve - Ezen nem kell gondolkodnod! Pontosan tudod a választ!

 – Te vagy az erősebb de… - nem folytatta a mondatot. Túlságosan kiszolgáltatott helyzetben volt ahhoz, hogy a másikat sértegetni merje.

 – De? Mond csak ki! - biztatta Lukács - Mond ki, hogy volt egy afférom egy boszorkánnyal. Négyszáz évvel ezelőtt. Négyszáz év! Nagy ügy. Mit számít az már mi volt négyszáz éve? Beszéljünk a jelenről! A jelenlegi alfáról! Rábízza a legerősebb csapatát egy asszonyra! Ráadásul kislánynak nevezi az egyik legerősebb hadvezérét. Szerinted melyikünk a korcs? Neked ki parancsol? És ha már itt tartunk, pontosítsunk? Ki a főnök? Rafael vagy Ildikó? Ha így folytatjuk, én mondom, hamarosan egy asszony lesz az alfahím. Rafael helyett már egy asszony dönt. Többször közbeszól miközben az alfa beszélt. Széthúzást szorgalmaz a falkán belül, és engedetlen! Rombolja a falkában a morált és az összetartást. Hát mond meg nekem, melyikünk feküdt rossz ágyba? Igaz, hogy lefeküdtem egy boszorkánnyal, de annak a boszorkánynak semmilyen befolyása nem volt felettem. Annak semmilyen következménye nem volt a falkára nézve. Rafael olyan asszonnyal feküdt le, aki irányítja őt.

Vazul nem mondott semmit.

 – Mond hát meg, ki fordított hátat a falkának?

Vazul nem válaszolt.

 – Csak a tisztánlátás kedvéért mondom, hogy, végül, én magam öltem meg azt a boszorkányt, akivel az az affér volt. - tette hozzá Lukács - De ez nem érdekel ma már senkit!… Nem számít, elmúlt. De Rafael? Mond meg nekem, ennek a falkának, ilyen alfa kell? Aki egy asszony szoknyája mögül vezeti a háborút? Akit a lobbanékony természete irányít és nem az esze? Akinek a stratégia, a megfontoltság idegen szó?

Krisztina napkelte előtt egy órával felhívta telefonon boszorkány ismerőseit. A tárgyalások, így hogy legyőzött egy tanácsost, sokkal sikeresebbek voltak. A csapatok vezetői amint tudomást szereztek győzelméről igent mondtak, és lehetőséget kértek, hogy felsorakozhassanak mögé. Szóban már több csapat támogatását is megkapta, csak a találkozót kellett megbeszélje velük.

Öt csapat boszorkány kelt útra hogy találkozzon vele: A Szászrégen és környéki boszorkányok csapatában tizenöten, a Gyergyószentmiklós és környékiek tízen, a Csíkszereda és környékiek tizennyolcan, a Gyimesiek tizenketten, az Udvarhely és környékiek tizenheten voltak. Mindegyikük Szovátára tartott ahol még egy tizennégy fős csapat várta őket esti találkozásra.

Miután lezajlottak ezek a beszélgetések, egy sokkal erősebb és magabiztosabb Krisztina lépett ki az ajtón. Volt hite ereje, és lehetősége a csatára. Az udvaron huszonöt boszorkány várta az indulást, közöttük, nem túl nagy lelkesedéssel Szidónia is. Viszont volt egy, ki igen nagy örömmel támogatta Krisztinát: Bertalan.

 – Egy kisebb kitérő után Szovátára tartunk! - Kezdte Krisztina - Ahol igen szép nagy csapat vár ránk. De előbb Medgyesen csatlakozik hozzánk, három csapat.

 – Kik? - kérdezte pökhendien Szidónia, aki nem hitte, hogy bárki képes Krisztinát követni

 – Az egyik csapat Nagyenyedről, a másik Gyulafehérvárról érkezik, plusz a helyiek. Összesen negyvennégyen. Elégedett vagy Szidónia?

 – És ezek mind képesek megszegni a protokollt? Tisztában vannak vele, hogy ezért az életüket veszi majd a tanács?

 – A tanács nem tesz semmit! Hol van a többi tanácsos Szidónia? Nyilvánvalóan háború van. Ki vezet minket? - kezdte magabiztosan Krisztina - Valakinek fel kell vennie a harcot a vérfarkasok ellen! Nem tudhatjuk, lehet, hogy a tanács tagjait elrabolták, amíg te egy vámpírral szórakoztál. Ha így lenne, hagynunk kellene, hogy kiirtsák a faluinkat, és velük együtt az az összes boszorkányt?! Mondd Szidónia, azért teszel fel ilyen kérdéseket, mert meggondoltad magad? Lemondasz a tanácsosi helyedről, vagy követsz engem?

 – Legyen. - mondta megtörten a fiatal tanácsos - követlek.

Az út minden gond nélkül zajlott. Annak ellenére, hogy a nagyenyedi csapatra várni kellett. Délután hetven boszorkány repült a seprűjén, hogy Szovátán közel száz fővel gyarapodjék. De mielőtt Balavásárt elérték volna, a nap korongja lebukott, s az alkony beköszöntével jött a mentalevél üzenet. Bogáti erdőben megtámadták a Segesvári boszorkányt, Andreát, és csapatát.

Krisztina tudta, hogy ilyen esetben egyetlen pillanatot sem késlekedhet. Irányt változtatott és teljes sebességre kapcsolva haladt a segélykérés irányába. Közben megüzente, hogy a Szovátán lévők is hasonlóan tegyenek.

Krisztina harcolt az idővel. Tudta, hogy az út órákat is igénybe vehet.

Segesvár lángokban állt. A csatának már csak nyoma maradt. Viszont Kőhalomnál hatalmas falka zárta el az útjukat. Fent a dombtetőn lévő várban, a villám cikázása jelezte, hogy élnek még boszorkányok. De a völgy hemzsegett a vérfarkasoktól és a halott emberi maradványoktól.

 – Csatára fel! - kiáltotta Krisztina. - Nagyenyedi csapat balról zárja el a menekülési útvonalakat. A medgyesiek tegyék ugyanezt jobb oldalról. Mi szemből megyünk, a sűrűjébe. A gyulafehérváriak feladata a pajzsok készítése, és a fegyverek felerősítése lesz, a védelmünkért felelnek.

A vérfarkasok a várat támadták. Mire észrevették Krisztina csapatát, már nyakig benne voltak a tűzárkok, és villámlás gyűrűjében. De sajnos az idő velük tartott. A szél tombolt, és sűrűn hullott a havas eső.

Milán még mindig, rettenetesen mérges volt. Viktor mozgásképtelenné tette őt, egy mérgezett itallal. Mikor már annyira tudta fél kezét mozgatni, hogy elővette mobilját és felhívta Olivert. Még nem tudta felemelni a telefont, hiszen csak egyik csuklója és az azon lévő újait tudta csak nehezen mozgatni. Így kihangosította.

Tudta, hogy Oliver csapatot szervez, hiszen hallotta, a Nagykőhavasról közvetített üzenetét. Tehát tudta, hogy szövetkezett egy boszorkánnyal a vérfarkasok ellen. Ám személyesen csak néhányszor találkoztak, és nem voltak jó viszonyban. Mondjuk úgy, csupán csak tudtak egymás létezéséről Viktor révén. Igaz Milán egy ideig, Viktor megbízásából, kémkedett is Oliver után.

Az első találkozásukkor, megpróbálta elcsábítani Oliver tanítványát. Ki gondolta volna, hogy ezen így felhúzza magát. Csak szórakozott egy kicsit. Persze Oliver nem tud szórakozni, ahogy Viktor barátai általában. Az ilyen mogorva vámpírok mind lenézik azokat, akik tudnak élni. Természetesen azért - gondolta Milán - mert irigyek. Mert akik nem tudnak élni, azok mind irigyek lesznek azokra, akik viszont tudnak.

Milán egy alkalommal Oliver után kellett kémkedjen, egy Dóri nevű vámpír által. Így megvolt Oliver telefonszáma. Tárcsázott:

A telefon kicsengett. - Igen.

 – Milán vagyok - szólt a bizonytalan hang. Nyelve még mindig zsibbadt volt és nehezére esett a beszéd. Milán megköszörülte a torkát, megmozgatta a még zsibbadt arcizmait, és ismét nekifogott - találkoztunk Viktornál amikor…

 – Emlékszem. - mondta Oliver.

 – Nos, rendben. - majd mély levegőt vett - Úgy tűnik Viktor átállt a vérfarkasok oldalára. Engem megbénított. Elindult, hogy csatlakozzon egy falkához. Én a tegnap érkeztem, hogy jelentsek neki. Éppen befejeztem egy küldetést.

 – Képzelem. - jegyezte meg Oliver

Milán mérges lett:

 – Tudom, hogy nem értesz egyet a módszereimmel, mint ahogy én sem a tieiddel! De tudnod kell, hogy a munkámban jó vagyok, mint ahogy te is a tiedben! Ezt el kell ismerned, még ha az életfelfogásunk különbözik is.

 – Igazad van. Csak rossz napom volt. - majd körülnézett, és a rátapadó kíváncsi szemekre, akik éles fülüknek köszönhetően, hallottak minden szót a készülékből. Mosolyogva hozzátette - És ahogy kinéz, a folytatás sem lesz jobb.

 – Értem. Szóval még mindig csapatot szervezel?

 – Csatlakozni akarsz?

 – Még nem döntöttem erről…

 – Nos ha velünk tartasz, Tusnádon találkozunk - mondta Oliver a társai szemébe nézve.

 – Azt még meglátjuk… Jelentettem Viktornak mielőtt lelépett. - tért rá a lényegre - Sajnálom, hogy átadtam az utolsó információkat. Fel fog használni mindent ellenünk és a boszorkányok ellen. Meg kell akadályoznod, hogy eljusson a vérfarkasokhoz! Sajnálom. Az én hibám, hogy nem… .

 – Nem tudhattad, hogy áruló. Mond el mit tudtál meg?

 – Egy boszorkány tanácsosnál kémkedtem. Kicsit berágott rám, erről nem árt ha tudsz. - mondta Milán, sóhajtva - Valószínűleg ezek után a fejemet akarja, vagy az összes vámpír fejét. Veled sem lesz barátságos.

 – Ok. Térj a lényegre!

 – A lényeg, hogy feltöltődik az emlékük egy közös helyre, ha meghalnak, és bárki hozzáférhet minden tudásukhoz. A másik fontos dolog, hogy megvárják a tanács parancsát, mert mindenben a tanács dönt, és addig nem szerveznek csapatot. Viktor a tanácsot készül fogva tartani, hogy ne legyen parancs, sem csapat, sem összefogás. Nem tudom, hogy hogyan akarja csinálni, de ez a terve.

 – Kösz Milán.

Oliver Barót fele indult. Mindenki követni akarta, de csak páran mentek elől. Szilveszter egyből jelentkezett:

 – Én veled tartok! Még nem volt csata, amiből kimaradtam volna!

 – Én is megyek - mondta Borisz.

 – Nem Borisz! A te képességed nagyon jól fog hátvédnek. Szeretném, ha láthatatlan maradnál.

 – Én is megyek! - mondta Veronika.

 – Nem jössz! - tiltakozott Szilveszter.

 – De igen!

 – Nem akarom, hogy gyere! Ez veszélyes! - érvelt Szilveszter.

 – De megyek! Hosszú életem során először felvállaltam az érzéseimet egy férfi iránt, és az máris meg akarja mondani, hogy mit csinálhatok és mit nem. Hát felejtsd el! A magam ura vagyok! És nem hagyom, hogy hősködés közben kinyírasd magad!

Oliver bólintott.

 – Rendben! Hárman megyünk és az ember: Blanka. Akár melyikünk is a célpont, látniuk kell, hogy bekaptuk a horgot.

 – Vigyázzatok az újoncokra és a másik két emberre. - szólt Borisznak, Fülöpnek, Edinának, és Violának - és kövessetek tisztes távolból. Mi leszünk a csali. Fülöp lesz a főnök, de Borisz te különálló személy vagy. Olyan távol maradsz mindentől ahonnan még hallod a hangom. Kapcsolatban maradunk. Richárd, számítunk rátok.

Oliver hátán Blankával elindultak Barótra. Az Uzonka fürdő felé letérőnél találkoztak Lukáccsal, és Vazul kis csapatával.

A vérfarkasok egyike sem volt farkas formában.

 – Állj - kiáltott Lukács - Te vagy a Marosvásárhelyi Oliver?

 – Beszélgetni akar velünk egy vérfarkas?! - kérdezte Szilveszter - Hát teljesen megbolondult az egész világ?!

 – Kihez van szerencsénk? - kérdezte Oliver.

 – Lukács vagyok, de nem fogok kezet egy vámpírral.

Oliver elmosolyodott ennek a régimódi szokásnak a megemlítésén. Ki az, aki háborús időkben kezet fog az ellenséggel, mert az bemutatkozik?

 – Rendben. Én vagyok Oliver, akit keresel. Minek állítottál nekem csapdát?

Lukács vigyorgott:

 – Látjátok, hogy nem is olyan hülyék, mint hittük? - kérdezte Vazultól - Tudni szeretném, hogy miért vagy olyan fontos te és az ember a hátadon, az alfánknak! - majd tétovázva hozzátett - vagy asszonyának.

 – Mire gondolsz? - kérdezte álszent ártatlansággal Szilveszter.

 – Miért kell mindenki előtt nekik meghalni? - mutatott rá Oliverre és a hátán lévő emberre - Miért nem ér rá akkor megölni, amikor a többieket - Lukács hangja flegma, és elmélkedő volt - Kockáztatni kell minden tervet csak, hogy ő előbb meghaljon! Miért? Mit tudsz?

 – Hát ez jó kérdés. - mondta Oliver - Én is feltettem már magamnak ezt a kérdést! De még nem tudom a helyes választ.

 – Nos, másképpen kérdezem. Tudsz valamit Rafaelről, vagy Ildikóról, ami gyanús lehet?

Olivernek a név hallatán beugrott az annak idején élő Brassói boszorkány, aki kitiltotta a városból.

 – Nem ő nem lehet. - mondta félhangosan, aztán gondolatban hozzátette: Azóta már rég meghalt. És amúgy is, boszorkány volt.

 – Ki nem lehet? - kérdezte Lukács.

 – Egy boszorkány. De az nem lehet. Nem tudok semmit.

Lukács egyből kapcsolt. Ha boszorkányról beszél, akkor az csak Ildikó nevéről juthatott eszébe, mert a boszorkányok többnyire nők. Gyorsan személyleírást adott Ildikóról. Magasság, testalkat, arcvonások.

 – És a bal szemöldöke fölött van egy kis anyajegy - mondta Lukács - 1534-ben csatlakozott a falkához, Brassó közelében.

 – Az nem lehet - mondta Oliver - Boszorkányt nem lehet átalakítani. Az nem lehet. Pedig… Ő az. De ez nem lehet! Az az átkozott! - Olivert annyira elöntötte a méreg, hogy a vérerek kezdtek megjelenni az arcán.

 – Hát ezek szerint nem volt beavatva, mert él és virul. És úgy tűnik, nem nagyon kedveled.

 – Ildikó egy boszorkány? - kérdezte döbbenten Vazul, aki láthatólag nagyon rossz állapotban volt. Csoda hogy egyáltalán járni tudott. Oliver nem is értette mit keres itt, ha ő állított volna csapdát, egy ilyen sebesültet biztos nem hoz magával.

 – Megölöm! Meg fogom ölni! - mondta Oliver bosszúszomjasan - Tudd meg Lukács, hogy bármi legyen is most az az átkozott némber, meg fogom ölni!

 – Én is abban reménykedem! Úgy hogy most elengedlek! - mondta Lukács.

 – Mi van Dórival? - kérdezte meg Veronika.

 – Kivel? - értetlenkedett Lukács.

 – Csapdát állítottatok nekünk…

 – Ja, az a vámpírlány - szólt közbe Vazul - megöltem. Ezzel Lukács megfordult, és elvonult csapatával.

Oliver bosszúszomjas volt, és összezavarodott. Az utolsó mondatokat nem is hallotta. Csak arra tudott gondolni, hogy az az átkozott boszorkány még él, és ő bosszút állhat. Nem adott semmilyen parancsot. A vérfarkasok pedig könnyűszerrel elvonultak, a térdig érő hóban.

Közben eleredt a hó és beborult az ég. A látási viszonyok pedig romlottak.

Ekkor egy újabb vámpír csapat érkezett: Viktor és társai. A dombtetőn haladtak előre. Oliver gyorsan összeszedte magát. Meg kell akadályozza, hogy Viktor eljusson a vérfarkasokig. Követni kezdte Viktort és csapatát. Széliránnyal ellentétes szögből haladtak, így Viktor és csapata nem érezhették szagukat. Oliver alkalmas helyet keresett, hogy meglepetés szerűen támadjon rájuk.

Viktor gyorsan haladt alig egy kis lemaradást tudtak csak behozni. Kikerülték Barótot és az erdők-völgyek úttalan útjain Udvarhely fele tartottak. Szejkefürdőn érték utol Viktort.

 – Milyen szerencse, hogy találkoztunk, barátom. Amúgy is lenne egy kis elintéznivalónk - kezdte kedélyesen Viktor. Nem tudni mikor jött rá, hogy követik, de egy ideje biztos tudott róla.

 – Meghiszem azt - mondta Oliver - és ha megkérhetlek, ne nevezz többé barátodnak, sérti a fülemet.

Oliver letette hátáról az embert.

 – Menj Fülöphöz. - Ada ki gondolat útján a parancsot a lánynak, és felkérte Fülöpöt, hogy vigyázzon rá.

 – Ugyan-ugyan, pontosan tudod, hogy őszinte vagyok hozzád, mint ahogy mindig is. - mondta beképzelt hangon Viktor, még mindig abban a tudatban, hogy ő az egyetlen, aki hazudni tud Olivernek.

 – Ugyan-ugyan, pontosan tudod, hogy nem voltál te mindig őszinte hozzám.

 – Honnan veszed ezt?

 – Hagyjátok már ezt! - szólt közbe Szilveszter - a gyűrű az ujjadon hamis, és nem te ölted meg Ovidiuszt! Most az a kérdés: mit tudsz? Beszélj vagy meghalsz!

Richárd csapatával most nagy előnyre tettek szert, és Viktor csapatának létszámával fel tudták venni a harcot. Igaz Oliver jobb szerette volna, ha a teljes létszám megmarad, amikor felveszik a vérfarkasokkal a küzdelmet. Ráadásul úgy tűnt, Viktor csapata nem volt tájékoztatva arról, hogy hová mennek. Sem arról, hogy saját fajuk ellen is fognak küzdeni.

 – Rendezzük el ezt az ügyet ketten. Gyere, beszélgessünk. Teremtsd meg a csatornát, Oliver - Szólította fel Viktor Olivert.

 – Nincs miről beszéljünk, Viktor! A vérfarkasokkal tartasz! És én megöllek!

 – Szóval akkor párbaj?

 – Az!

Összecsaptak. A csapataik a háttérben maradtak.

Viktor egy egykezes kardal, és egy pajzzsal küzdött. Oliver pedig a kétkezes hosszú kardjával.

Kardok csaptak össze. Viktor kardcsapását Oliver kivédte. Ekkor Viktor a pajzsával sújtott. Ettől Oliver messzire csúszott a hóban.

Viktor azonnal ott termett mellette. Lesújtott. De Oliver félre ugrott, és támadt. Viktor elhajlott a kard elől, és szúrt. Oliver védett és támadt. Viktor vállát felsértette a kard éle.

Viktor szúrt. Oliver védett. Szúrt. Viktor pajzsát találta.

Csúsztak a hóban.

Messzire sodródtak a csapattól. A hó pedig egyre sűrűbb és sűrűbb iramban hullott. A két küzdő vámpír sebessége lassult a helyenként combközépig érő hóban.

Tovább küzdöttek.

Oliver szúrt. Viktor vágott, és talált. Oliver derekát felszántotta a kard. De ekkor Oliver gyors fordulatot tett. Levágta Viktor Kardot tartó karját. És félre ütötte a földre hulló kardot.

A kard csúszott a hóban. Mindketten utána néztek.

Viktor rájött, hogy vesztett. Oliver lendítette a kardját, hogy levágja Viktor fejét.

Ekkor Viktor ráugrott saját pajzsára, mintha az szánkó lenne. És hason csúszott a dombon lefelé.

Oliver nyomában haladt a nagy hóban. De nem látta, hogy a combközépig érő hó alatt hol szánkózott el a másik.

Mérges volt. Közben Viktor csapata eltűnt.

Oliver összehívta csapatát, és Viktor keresésére indultak. A völgyben meglepetés fogadta őket.

Ildikó észrevette, hogy Lukács sántikál valamiben. Tudta, hogy a férfi veszélyes rá nézve. Már csak azért is, mert immúnis az ő szépségére. Ebben biztos volt. Kipróbálta. Megpróbálta elcsábítani. De nem ért el nála semmit, csak még gyanúsabbá tette magát. Valahogy úgy kell rendezni, hogy a férfi mielőbb meghaljon.

Követni akarta. Nekifogott szervezni a csapatát, mikor Rafael megszólította:

 – Hova, hova?

 – Csak kipróbálom az új csapatomat, hogy milyen gyorsan lehet velük haladni, és hogy mennyire követik utasításaimat. Szeretném, hogy összeszokjunk egy kicsit.

 – Helyes, helyes! Van egy feladatod! Ha találkozol azzal a vámpírral akit Márkusz vár, akkor kísérd ide!

 – Ne öljem meg inkább? - mosolygott Ildikó.

 – Ne! Vezesd ide! Nem avatkozunk bele Márkusz ügyeibe. Majd ő eldönti, mi legyen vele. Hamarosan ő is itt lesz.

 – Rendben.

 – Ne maradj el soká, a hadjárat hamarosan indul.

Ildikó szétnézett az udvaron. Tudta, hogy vannak még közöttük olyan nőstények, akiknek elegük van a férfiuralomból.

 – Szeretne még valaki csatlakozni a csapatomhoz? - kiáltotta hangosan, és közben hátat fordított Rafaelnek - Csatlakozzatok az első női hadúr csapatához! Megmutatjuk mindenkinek, hogy a nők is lehetnek ugyanolyan erősek, mint a férfiak!

Erre a felhívásra nem lehetett nemet mondani az olyan nőknek, akik évszázadok óta el vannak nyomva a férfitársadalomban. A csapat negyven taggal bővült.

Ildikó elindult. Ekkorra a beszélgetés Lukács és Oliver között már lezajlott. A hó elfedte a lábnyomaikat, de tovább haladt a lakott területek irányába.

Hatalmas hóesésben érkezett az Oliver és Viktor közötti összecsapás végére. A hó és a csípős szél lehetetlenné tette a szaglószervek használatát, mindkét faj részére.

Viktor éppen leszánkázott a dombról, és pontosan Ildikó felé menekült. Ildikó elfogta őt a csapatával együtt.

Ekkor bukkant Oliver Viktor nyomára. Csak Szilveszter és Veronika voltak vele. Mikor meglátta, hogy mekkora vérfarkascsapat fogta el Viktort, tudta, hogy nem menekülhet. Üzent Fülöpnek és Richárdnak, hogy ne kövessék.

Oliver azonnal felismerte Ildikót, ahogy ő is őt.

Ildikó támadásba lendült, hogy megölje.

 – Nem ölheted meg! - Kiáltott rá valaki a saját csapatából.

 – Úgy van! Nem ölheted meg! - tiltakoztak egy másik csapat tagja is.

 – Azt a parancsot kaptuk, hogy vigyük a táborba őket. Nem a mi feladatunk az életükről dönteni!

Ildikó mérlegelt. Ha megöli itt most Olivert, akkor a csapata fellázad, és elveszti a pozícióját, amit csak most szerzett. Be kell vigye a táborba Olivert. Aztán egy megfelelő alkalommal megöli.

Borisz elégedetlen volt. Látta, hogy Olivert elfogják a farkasok, és ő ezt csak úgy nem nézhette. Mindegy mit mond Oliver, ő már pedig soha nem maradt ki egyetlen bunyóból sem. És nem most fogja elkezdeni. Elindult a farkasok irányába. Láthatatlanul. Hogy megöljön párat belőle.

Oliver gondolat útján megszólította:

 – Borisz kérlek, maradj ki ebből!

 – De mester!

 – Nem Borisz!

 – Azt akarod, hogy végig nézzem, ahogy… ?

 – Nem Borisz! Nem fognak megölni minket. Azért fognak el, hogy a táborukba vigyenek. Ezt te is láthatod. Élve kellünk nekik. Majd egy alkalmas pillanatban kiszabadítasz minket. Hasznosabb leszel nekünk, ha most nem avatkozol bele.

Borisz méltatlankodott. Nem engedelmeskedett. Láthatatlanul a vérfarkasok irányába rohant, hogy megtámadja őket.

 – Ha megtámadod őket Borisz, akkor azzal megölsz mindnyájunkat! Túlerőben vannak.

De Borisz nem hallgatott rá.

A boszorkányok felvették a harcot Kőhalmon a vérfarkasok ellen. Krisztina kiosztotta a feladatokat, és belevetette magát a harc sűrűjébe. A boszorkányok nem voltak fáradtak. De a szél, a sűrű havas-eső megnehezítette a dolgukat. Rontották a látásviszonyokat, és megnehezítették a seprűn maradást.

A nagyenyedi csapat balról előre nyomult. Nyomukban villámok cikáztak. Előttük tűzpajzsok diktálták a tempót. Jobbról a medggyesi csapat ugyanezt tette, de innen a széllökések a vérfarkasokat visszaszorították. De a szél és az időjárás nem kegyelmezett a boszorkányoknak. A széllökések nehézkessé tették a seprűn maradást, mint ahogy a célzást is. A farkasok amint észrevették valamelyik boszorkány megingását elkapták lábát és a földre rántották. Amint földre került, négy vérfarkas vetette rá magát, és azon nyomban szétszaggatták. De azok a vérfarkasok kik nem voltak mozgásban gyorsan haltak. A védelemért és a pajzsokért felelős boszorkányok rajtuk állították fel a tűzfalakat, mik a többi boszorkány védelmét szolgálták.

Krisztina is, végre pihenten és teljes erőből vette fel a harcot. A szervezés és a csapatok irányítása nagyon jól ment neki. Hideg fejjel gondolkodott, és mint egy sokat tapasztalt ezredes adta ki a parancsokat. Átlátta a csatát, és cselekedett. De az ő mozgását is lelassította, akárcsak a többi boszorkányét, a dermesztő hideg, és az átázott ruhák. Ráadásul a hóesés zavarta a látási viszonyokat. És szétválasztotta a boszorkányokat a társaiktól. Csak a harc zaja jutott el Krisztinához.

 – Maradjatok együtt! A gyulafehérvári csapat készítsen szélvarázst. Fújja felfele a havat!

A harctér kitisztult, de a pajzsok hirtelen megszűntek.

A vérfarkasok nagy része elfordult a vártól, és a frissen érkezett csapatok ellen vette fel a harcot, akiknek a védelme még nem volt rendesen megszervezve.

A boszorkányok lépésről lépésre haladtak előre, visszaszorítva a vérfarkasokat, a várfal alá.

A csata eldöntetett. A vérfarkasok ráeszméltek, hogy vesztettek. Menekülési útvonalat kerestek, hogy minél többen megmeneküljenek a biztos halál elől.

Ekkorra ideértek a boszorkányok akikkel Szovátán kellet volna találkozniuk. Egyre több vérfarkas esett pánikba és hanyatt-homlok menekülőre fogta a dolgot. Vonyítva, megcélozva egy üresnek látszó részt futásnak eredtek. De elbuktak. A többségük a domb teje fele araszolgatott, ahol a vár áll. A várból ekkor előkerültek a nagy szénagörgetegek. Amik puhán gurultak le a hó tetején. Amint a vérfarkasok közelébe értek, tüzes nyilak csaptak beléjük, a várfalakról. A tűz pusztított, és megvakította a falkát. A zavar pedig a vérfarkasok elbukásához vezetett.

Krisztina nem ment fel a várba, hogy ott fogadja a köszönetnyilvánítást, csak intett a bent lévő emberek és boszorkányok fele, és a Bogáti erdő fele vezette csapatát.

Borisz egyedül rá akart támadni a közel száz fős vérfarkas csapatra, amit Ildikó vezetett.

 – Ha megtámadod őket, Borisz, akkor azzal megölsz minket! Túlerőben vannak. - mondta ismételten Oliver, gondolat útján, a láthatatlanná vált Borisznak. De Borisz mintha meg sem hallotta volna.

 – Veronika változtasd kővé! - adta ki a parancsot Oliver gondolat útján.

 – De akkor láthatóvá válik. - tiltakozott a vámpírlány.

 – Csináld! - szólt rá Oliver.

Borisz már közel volt hozzájuk mikor kővé váltan összeesett. A kővé válás abban a pillanatban abba maradt.

 – Szilveszter minimalizáld a képességét. - Szólt Oliver.

 – Sajnálom Borisz - mondta Oliver, miközben a másikat elfogták a vérfarkasok.

 – Minek csináltad? - háborgott Borisz - legalább egy tucatot megöltem volna közülük.

 – Igen, de közben minket és magadat is megöletted volna Borisz!

 – Még hányan vagytok? - Kérdezte Ildikó, de senki sem válaszolt. Még Viktor sem javította ki, hogy nem tartoznak egy csapatba, hiszen egy beosztottal nem tárgyal, pláne nem egy nővel. Csak Márkusszal, az ő ikertestvérével tárgyal. Senki mással.

Gyergyószárhegyre, a Lázár kastélyba, vitték őket. Egész pontosan annak pincéjébe. Viktort külön zárkába tették, az embereitől távol. Oliver legnagyobb bánatára, az ők cellájukból még csak nem is látszott, pedig akkor dobókéssel és karóval levadászhatta volna.

Tibornak, Krisztina férjének, rá kellett jönnie egy tévedésre. A vámpírok, sokkal jobb, ha a barátaink, mint ha az ellenségeink. Összeveszett ugyan a feleségével ezen. De most, hogy szemtől-szembe találta magát négy hatalmas, véreres képű, vérszomjas vámpírral, egy pince fogságában, már nem volt biztos benne, hogy helyes velük ellenkezni.

Az egyik vámpír emberformát öltött:

 – Milán vagyok. Két lehetőségetek van. Önként szolgáltok, vagy ellenálltok. Én ezennel elfoglalom ezt a pincét. Itt lesz az én menedékem.

Tibor a pánik határán mozgott. Hogy történhetett ez meg? Azt mondta Krisztina, hogy ez védett hely. Hogy az ajtók és a falak védik őket… Az ajtók… Igen, az ajtón nem is jutott be senki.

 – Nem vagyunk vámpírimádók - mondta Tibor félénk hangon.

 – Hoppá! Egy ember, aki témában van. - mosolygott Milán - Az mindig veszélyes. Vérfarkas imádók vagytok?

 – Nem. A boszorkányok menekítettek ide minket. - mondta Tibor - azt mondták, hogy ide nem tud bejutni egyetlen ördögi lény sem…

 – Az ajtón valóban nem tudnék - mosolygott diadalmason Milán - De ti meghívtatok, más utakon. Egész pontosan építettetek ide nekem egy bejáratot - mutatott arra a lyukra, amit valóban ők ástak ki, hogy kijussanak rajta élelemért. - És most térjünk a lényegre!

 – A boszorkányok és a vámpírok szövetségre léptek! - mondta Tibor.

 – Túlságosan témában vagy. Legjobb lesz, ha most megöllek. Vagy, ha megölök mindenkit. - mondta Milán elgondolkozva, és Tibor reakcióit méregette. Az emberek morgolódtak, és Tiborra akartak támadni.

 – A feleségem boszorkány.

Milán felhúzta a szemöldökét. Fort benne a kíváncsiság, mint mindig. De unott képpel, flegmán csak annyit kérdezett:

 – Hol?

 – Marosvásárhelyen.

Milán felkacagott.

 – Jó. - és ismét nevetett - Majd értesítem Olivert, hogy én vigyázok rátok. Vannak itt közös gyerekeitek?

 – Igen. - habozott Tibor - Mit vársz tőlünk?

 – Élelmet.

Erre a válaszra mindenki felszisszent a pincében.

 – De senkinek sem kell meghalnia. Amíg megkapom, amit akarok, megvédelek titeket a vérfarkasoktól.