3. Az utazás

Másnap Oliver az újoncokra gondolt. Remélte, hogy óvatosak lesznek, és ezúttal figyelembe veszik, és használják mindazt, amire tanította őket. És remélte, hogy ez elegendő lesz ahhoz, hogy túléljék az elkövetkező időket.

Szomorú volt amiatt, amire a tanítványai rádöbbentették. Öregszik. Nem kinézetben, és nem is lelkileg. Hiszen az, egy vámpírnál, lehetetlen. Kinézete állandó, lelke viszont nincs. Mégis öregszik. Hiszen egyre kevésbé érti azt a világot. Ha nem találja meg a kapcsolatot a világgal, akkor az a teljes elszakadáshoz vezet. Ez pedig az elkerülhetetlen halálhoz.

A megfigyelései alapján úgy tűnt, hogy egyre nagyobb tömegeket érdekel a vámpírlét. Mintha embernek lenni már nem lenne értékes, vagy érdekes. Mintha az egy közönséges, és unalmas dolog lenne, amitől mielőbb meg kell szabadulni. Ezt nem értette.

Az emberek megőrültek, gondolta, amikor ő is ember volt az emberek értékelték az életet, amit kaptak. És igyekeztek a legtöbbet kihozni belőle a közösség érdekében. Hogy valami maradjon utánuk, az utókornak. Az élet egy férfi számára, a véghezvitt tetteket, a munkát, és a megragadott lehetőségeket jelentette. A munkáját, és annak eredményét, átadta utódainak, hogy folytassák azt. Csak a bolondok akartak lemondani róla, olyan bizonytalan dolog miatt, mint a vámpírlét.

Az, hogy valaki férfi, felelősséget jelentett. Felelősség a család iránt. Hogy megvédi anyját, feleségét, gyerekeit. Kötelességet, hogy fiút nemz, akit majd kitanít saját mesterségére. Hogy az felnőtt korában átvegye a munkáját, és a műhelyt ahol folytatja azt. De ez ma már nem így van. Mindenki lázad. Mindenki megy a saját feje után. Nem tiszteli apja tapasztalatait.

Minden más lett. Milyen gyáva és semmirekellő emberek ezek? Céltalanul lengnek a világban. Nem tudnak elszámolni az életükről. Akik belevetik magukat az élvezetekbe, és nem vállalnak felelősséget. Nem is ember, aki a könnyebb utat választja, a becsület helyett! Ha rajta múlik, sosem lett volna belőle vámpír.

A vámpírlétben nincs közösség, sem család, sem utódok. A vámpír csak saját magával törődik. Nem vállal felelősséget, vagy közösséget más vámpírokkal, csak ha a szükség megköveteli. A vámpír elhagyja az emberi családját, hogy kirekesztett legyen azok között, akik a legfontosabbak számára. Hogy végignézze a számára fontos emberek halálát.

Sosem döntött volna így!

Ó, ha vissza gondol az emberi életére. Az átváltoztatása előtt, azon a szép májusi estén, a lányt nézte, akit szeretett. A lány hajában csillogott a lemenő nap fénye. Mosolya felért mindennel. A legszebb dolgok egyike, amit csak egy férfi kaphat az élettől: Annak a lánynak a mosolya, akit szeret. Ezt pedig, egy életre magáénak akarja, és családot alapítani vele.

Mint minden este most is sokan kijöttek a kapukba, az egész napi fáradságot levezetni, találkozni, amíg jönnek a tehenek. Az öregek a padokra ültek és beszélgettek, vagy énekeltek. Néha a fiatalok is bekapcsolódtak az énekbe. A fiuk a lányoknak udvaroltak, vagy heccelték egymást, hogy felkeltsék a lányok figyelmét, és szórakoztassák azokat. A gyerekek az utcán játszottak.

A lány, akit ő olyan reményekkel telve nézett, a kistestvére haját igazította meg.

Egyik öreg megemlítette, hogy a molnár, aki a szomszéd faluban lakott, nagybeteg, és a felesége azt mondja, látta már a fehér lovat, csak még nem ült fel rá.

– Milyen lovat bácsi? – kérdezte egy gyerek. Az emberek felnevettek.

– Hát egy csodaszép fehér ló. Hatalmas és szelíd. És aki felül rá azt átviszi az örökkévalóságba.

– Én sosem ülök rá! – mondta a gyerek – Ijesztőnek hangzik.

Másnapra az egész falú elpusztult. Egy ember sem maradt életben, mert aki életben maradt az már nem volt ember többé.

Később a környékbeliek azt mondták, átok sújtotta a falut. Nem is álltak olyan távol az igazságtól. A falut az emberek, messziről elkerülték. Hosszú-hosszú ideig, nem mert senki a környéken letelepedni.

Megrázta a fejét, hogy másra terelje gondolatait. Napkelte előtt elindult a mindennapi körútjára, felmérni a terepet és a változásokat a boszorkány körül is.

A legmeglepőbb dologgal találta szembe magát. A boszorkány még mindig nyugodt volt. Semmi változás nem volt a viselkedésében. Dudorászva, reggelit készített a családjának. A lányt, Blankát, sem látta nála. Amíg ő idegeskedett az emberlány élete miatt, a boszorkány teljes érdektelenséget mutatott. Mióta fontosabb egy vámpírnak egy emberélet, mint egy boszorkánynak? Lemaradt valamiről?

A lányt az egyetem könyvtárában találta, ahogy tegnap.

– Mi a francot csinál? – kérdezte magától Oliver – Ezek az emberek megőrültek. De még a boszorkányok is. Valami bűvölet alatt vannak? Miért nem keresi fel a boszorkányt? És a boszorkány miért nem tesz semmit? Pedig a lányon látszik, hogy nem eszik és nem iszik semmit! Mégis mindenki nyugodt. Mégsem tesz senki semmit! A lány vámpírirodalmat olvasgat?! A boszorkány meg reggelit készít a terebélyes családjának?! Elképesztő! Igazán nem érti már ezt a világot! A lány sebhelye ott éktelenkedik, mint egy felkiáltójel… Észrevenné valaki, ha valóban megtámadnának valakit?! Ha evési szándékkal vetné rá valakire magát és kiszívná valaki vérét, és ott hagyná egy zsúfolt utcán a tetemet. Azt észre venné valaki? Tenne valaki valamit? Talán a boszorkányok már nem tartják feladatuknak, hogy az emberek védelmezői legyenek?

Ha a boszorkányok már nem törődnek az emberekkel, az mindent megváltoztat. Mikor történt ez? Vagy csak ennyire elpuhányodtak?

Bárcsak ne vámpírirodalmat olvasna, vámpír okozta sebhellyel… Éppen ezért hagyott üzenetet annál a szőke csajnál, Lenkénél: Hogy tudja Erik elhagyta a várost, és fejezze már egyszer be a kutakodást! És menjen már el végre a boszorkányhoz!

 – A mindenit ennek a világnak! - mordult fel Oliver félhangosan.

Semmit sem értett! Régebb ez nem így ment! Ez olyan, mint egy rémálom!

– Ennyire megöregedtem? – kérdezte magától Oliver.

Amikor ő még ember volt a közösségben nem történhetett olyan támadás, amiről a boszorkány perceken belül, de legfeljebb egy órán belül ne tudott volna. Látszik nem követi az emberek mindennapi világának alakulását az utóbbi években. – Oliver rosszallóan rázta meg a fejét

Az emberek részéről csak a tudomány fejlődése érdekelte. Egy biztos, ehhez a kifordított kirakat világhoz, neki nem sok köze van. Látszólag, mindenki tud mindenkiről mindent, hozzáférhet bármikor, bárhonnan származó, bármilyen tudáshoz, de lám, a sok hűhó közt, a valós információ elveszik. Döbbenetes és ijesztő a felismerés, hogy ő ezt a világot a legkevésbé sem érti. Már pedig ha élni akar, ez ellen tennie kell!

Blanka kivett egy könyvet a boszorkányperekről. Vallomások voltak benne. Olyan esetek mint a vetélés, vagy rémálmok, vagy halva született egy borjú, és ezért a szomszéd asszonyt gyanúsították. Beperelték szemmel verés gyanújával. És a per végén, nagy részüket ki is végezték, az ilyen vádak alapján.

Olvasott, de nem érezte, hogy bármiben is előbbre jutna. Így leült egy géphez, és keresőbe beírta, hogy: Erdélyi hiedelmek.

Sok minden között feltűnt, hogy az erdélyi népi hitvilágban több néven is beszélnek a vámpírokhoz hasonló lényekről. A történetek többsége, egy fehér gyönyörű asszonyról szól, aki elcsábítja a férfiakat, és megöli őket. A hibátlan alakú hófehér bőrű gyönyörű nő, fent lakik, a fenyőerdőkben, a havasokban, vagy egyéb, ember nem lakta vidékeken és időről időre, a sötétség leple alatt, megközelíti a településeket, és elcsalja a gyanútlan áldozatait. Erdei tisztásokon táncol a juhászok előtt. Szépségével, kecses járásával, kacér viselkedésével elcsábítja a gyanútlan férfiakat a lakott területtől távolra, ahol ki tudja milyen rémségeket művel velük.

Sok helyi babona hosszú fekete hajúnak írja le, mások szerint fátyolt visel, és arca nem látszik. Sok beszámolóban nem csak bőre, hanem ruhája is fehér, viszont mindegyik arról számol be, hogy mozgása könnyed, bűbájos, szemével megigéz. Hangjuk, szebb és csábítóbb, mint a legszebb ének. Sok helyen Fehér asszonynak, vagy Tündérnek is nevezik.

Nagy ritkán előfordulnak olyan esetek, hogy áldozataik nem haltak meg rögtön, hanem még haza mentek, halott sápadtan, aztán rendkívül furcsán viselkedtek. Alig beszéltek, a semmibe bámultak, és csak várták a fehér asszonyt. Otthon csak bágyadtan és álmatagon ültek, és senkit sem ismertek fel, még anyjukat, vagy szerelmüket sem. A családjuk, barátaik, szerelmük bármivel is próbálkozott, nem tudott változtatni egyhangúságukon, mintha önkívületben lettek volna. Nem ettek, nem ittak. A helyiek úgy vélték, ez a gonosz asszony átka. Aztán pár nap múltán éhen haltak, vagy szomjan.

– Hú! – mondta félhangosan Blanka.

Blanka egyre csak újabb és újabb legendákat olvasott. Összezavarták a történetek. Sok volt közöttük az ellentmondás is. Nem tudta, hogy mi az, amire támaszkodhat a vámpírok megismerésében. De voltak történetek, amikben a vámpírok, vagy tündérek, hasonlítottak az általa tapasztaltakhoz. Erősek, gyorsak, fehérebb a bőrük, kecses földöntúli mozgás, ami akár táncnak is tűnhet. Kék szem, hideg és hibátlan bőr, hangjuk csábító, őszinteségre kényszerít. De hihet-e a többi jellemvonásban? És pontosabban melyikben hihet? Nappal alusznak, vagy egyáltalán nem? Utálják vagy sem az ezüstöt, a szenteltvizet, foghagymát stb?

Sok történet szövetségről számol be az emberekkel. Az erdélyi várak eredetének legendáiban is szerepelnek tündérek. Akik gyorsak, erősek, és várakat építenek. Beköltöznek, benne laknak. Majd ezeket a várakat átadták az embereknek és szövetségre léptek velük. Miért tennének ilyet? Miért ne támadnák az embert, mi lenne abban jó nekik? Átadják az embereknek otthonaikat? És egyszerűen csak távol maradnak és figyelnek. Miért?

Blankában rengeteg kérdés merült fel. Nem tudta jó úton jár-e. Egyáltalán jó helyen keresgél válaszok után? Léteznek olyan tulajdonságok is, amiket még nem tapasztalt?

Oly sok volt az információ, hogy nem tudta, mit higgyen el. Összegezni, és szűrni próbálta az olvasottakat. Úgy gondolta statisztikai alapon fog dönteni. Biztosan az az igaz, ami a legtöbb történetben előfordul.

Egy valamire felfigyelt, amikor a vámpírok eredetéről olvasott, többnyire mindegyikükben, ugyanazok a nevek szerepeltek. Egy részükben Hunyadi Mátyást, vagyis Mátyás királyt másik részükben, kortársát Vlad Tepest vagyis Draculát nevezték meg a vámpírok ősének.

Azon gondolkodott, hogy lehet-e a vámpírok őse Vlad Draculea, akit később a Tepes ragadványnévvel illettek, ami karóba húzót jelent? Tegyük hozzá, hogy különösen kegyetlennek tartották a korabeliek. Vagy lehetséges lenne, hogy az Igazságos Mátyástól és családjától származnak, vagyis a Korvinoktól. Mert ugye ha az ember jobban bele gondol, – folytatta a gondolatsort, Blanka – Draculea a latin eredetű név a sárkány lovagrendre utal, Corvin pedig a címeren szereplő fekete hollóra. Így az ember két állat közül választhat, hogy a fekete holló legyen a vámpírok őse, vagy a sárkány, ami nem mellesleg, mára az ördögöt is jelenti, Draculea anyanyelvén. De egy biztos: Mindketten Erdélyben születtek, nem messze Marosvásárhelytől, tehát könnyen utána járhat a dolognak – gondolta.

Bár, hogy a születési hely miben segít neki arról fogalma sem volt, csak azt tudta, hogy keresnie kell.

Oliver a legkevésbé sem volt elégedett a dolgok alakulásával. Több emberöltőnyi ideje, hogy nem gondolt arra, hogy megvédjen egy embert! Most mégis valami hasonlót kell tennie. Igaz, hogy senki nem fedezett fel, még semmit, de a szövetség mindennél fontosabb! Akármilyen időket is éljünk! A fene egye meg!

Napfelkelte előtt visszavonult a szállására. Egész nap várt.

Sötétedés után a bentlakáshoz ment ahol a lány lakott. A közelből figyelte a megfelelő ablakot.

A lány belépett a szobába. A szobatársai a szobában voltak, két másik lány és egy srác társaságában. Kártyapartit tartottak, és közben csipszet ettek.

Hívták, és Blanka ímmel-ámmal beszállt a játékba. Meg is nyerte az első kört.

– A kezdők szerencséje – mondta a srác – holnap nálunk folytatjuk. Akkor már nem számítasz kezdőnek, és akkor újra én leszek a király, ahogy ez elvárható ennyi lány társaságában. – Mondta nevetve. De ekkor Melinda az egyik szobatárs elkapott egy párnát és lendületből, a srác, Isti, arcába csapta.

Isti nem hagyta magát és egy másik párnával próbált bosszút állni, de Melindának sikerült elmenekülnie. Noémi, a másik szobatárs, is elvett egy párnát és azzal Istit hátba találta. Többieknek, már csak kispárna jutott. Hamar kiderült az árulás, egyik csaj Isti pártjára állt. Biztos együtt járnak, gondolta Blanka. De nem győzhettek. Túlerőben voltak a lányok.

Egyik ágyról a másikra ugrálva, egymást kergetve folytatódott a nagy párnaháború addig, amíg Isti azt nem kiabálta, hogy:

– Feladom!

Miután mindenki megnyugodott, Isti hozzátette nevetve:

– Nem is jövök többé ide hozzátok, mert itt verekednek az emberrel.

– Csak azokkal akik lenézik a nőket – mondta Noémi nevetve.

– Hát igen… – Isti felnevetett, és nevetve hozzá tette – Sok lúd disznót győz, és nem úgy értem, hogy… hanem én már voltam részeg disznó, és hát vigyázni kell a libákkal, mert… – nem tudta befejezni, mert a párnacsata ismét elkezdődött.

És Oliver kicsit megnyugodott. Ez a jelenet ismerős volt számára. Az emberek talán mégsem változtak olyan sokat az idők folyamán. Hasonló játékot, ilyen verekedést utánzó, egymást heccelő játékot ő is játszott testvéreivel annak idején, míg ember volt. Ez megnyugvással töltötte el. Talán be tudja hozni a lemaradását.

Később a társaság moziba indult, de Blanka nem tartott velük. Most jött el Oliver ideje.

Most beszélnie kell a lánnyal. Nem személyesen. Hanem a biztonságot nyújtó álom leple alatt.

Blanka érezte, hogy hirtelen nagyon álmos lett. Kimerítették a történtek, gondolta, és lefeküdt. Nem hallott mozgást, de az ablak mintha egy pillanatra kinyílt volna, és a huzat megrezegtette a levegőt. Szét akart nézni, felülni és megbizonyosodni, hogy minden rendben van, de oly erősen fogva tartotta az álom, hogy teste nem engedelmeskedett.

Álmában egy sötét utcán próbált elszaladni egy morgó ijesztő lény elől, aki a földre rántotta. De volt egy srác, aki megmentette. Olyan kedvesnek és megbízhatónak tűnt. A srác békés szemeivel felé közeledett, és leült mellé.

Blankát zavarta ez az álom. Valami nem volt rendjén vele. Mintha nem a saját gondolatai lettek volna. Mintha egy olyan szörnyeteg, mint egy vámpír, páncélos lovag szerepében akarna tetszelegni. Soha nem tudta volna megmentőjének nevezni a vámpírok egyikét.

Ekkor már egy padon ültek, előttük egy csodaszép ibolyákkal teli rét. Tücskök ciripelését lehetett hallani, és pillangók röpködtek a réten. A mellette ülőnek, már nem volt arca, sem szörny sem emberi, csak egy nagy feketeségnek érzékelte.

– Sajnálom, hogy megijesztett Erik. Soha többé nem fog! – mondta lágy hangon. A hang eszébe juttatta az arcot. A sötétség helyett hirtelen az ült mellette, aki megállította Eriket és megvizsgálta a karját. Egy jóképű, barátságos alak.

– Már nem változtathatsz a történteken – mondta Blanka keményen – Meg akart ölni, nem jöhetsz ezek után csak így ide, hogy bocsánatot kérj.

– Nem akarok bocsánatot kérni! De lehetséges, hogy meg kéne tenni valakinek… – tette hozzá szelíden – De nem az én feladatom.

Blanka kérdőn és ellenségesen nézett rá. A srác folytatta:

– Jó, igaz, tudnom kellett volna mire készül. – tette hozzá békítően.

Blanka nem válaszolt semmit. Csak ültek a padon. Aztán egy idő után már nem volt olyan mérges rá. Olyan kedves és jóképű, ahogy ott ül mellette… Aztán meg végre felteheti valakinek a kérdéseit:

– Tulajdonképpen mi történt? – kérdezte Blanka. Oliver csak nézte őt meglepetten, de nem válaszolt. Blanka kiegészítette a kérdést: – Úgy értem, hogy ha ti ott vártatok a kapualjban, hogy valakit jól letámadjatok, akkor miért állítottad meg a haverodat, és utána miért jössz csevegni velem?

– Nem a kapualjban álltunk, hanem benn az udvaron. És nem terveztünk letámadni senkit. – rá nézett Blankára, hogy kifürkéssze gondolatait, és folytatta – Erik kezdő, és figyelmetlen volt. – hangja a kimért szigorú határozottság ellenére olyan megnyugtató tudott lenni, mintha erre teremtették volna, hogy megvigasztalja az embereket – Azt hitte őt bámulod. Ráadásul vérzett a térded. Azt mondja egyenesen a szemébe néztél. A többit már tudod.

Blanka a lábait nézte:

– Nem néztem én senkire! Pláne nem a szemébe. Nem láttam az orromig, abban a sötétben.

– Tudom. Még nem tudja felmérni a különbséget. Neki úgy tűnik az éjszaka, hogy nappal van… Még kezdő. Meg kell szokja, hogy ne emberként értékelje a dolgokat.

– Ez meg kéne magyarázzon bármit is?! – kérdezte Blanka ingerülten

– Nem hiszem, hogy bárkinek is meg kéne magyarázni bármit is! Nem azért vagyok itt. Hanem, hogy elmondjam: Most már visszatérhetsz a megszokott életedhez. Többé nem kell félned! Erik elment, és senki sem fog bántani! És hagyd abba a kutatást, úgy sincs semmi értelme. Úgy, hogy keresd fel a boszorkányt, és mutasd meg a sebhelyet, amit Erik okozott. – Aztán Blanka vállán lévő régi sebhelyre nézett – Mutasd meg neki azt a régi sebhelyedet is.

Blanka nem válaszolt. Utálta, ha kioktatják.

– Elmeséled hogy szerezted? – kérdezte Oliver.

– Miért érdekel annyira? – csattant fel Blanka.

– Rajongó vagy? Azért hagyott életben, mert vérfarkas rajongó vagy?

– Tessék? Ki hagyott életben? Hogy milyen rajongó vagyok én?

– Hol szerezted? Mondd el!- hangja csak alig egy kicsit volt parancsoló. Még mindig kedves volt. Talán túl kedves is.

– Autóbalesetben. A testvérem belehalt. – de már nem volt biztos benne. És Oliver ezt észrevette.

– Ne mesélj itt nekem! Nem autóbaleset volt. Te is tudod, hogy nem az volt! Nem vagyok kezdő vámpír, nem versz át ilyen olcsó hazugsággal – szavai ellenére hangja nyugodt és kedves maradt – Mondd el, kérlek, hol szerezted.

Blanka még mindig a cipőjét nézte. Nem válaszolt. Nem értette miről beszél a vámpír, miért fontos ez? Próbált emlékezni, de nem ment. De ha emlékezne valamire abból a balesetből, akkor sem egy vámpír lenne az első, akinek elmeséli.

A vámpír mintha megértette volna ezt, halványulni és távolodni kezdett. Az ibolya mező pedig, foszladozni kezdett.

– Én most nem álmodok igaz? – tette fel a kérdést Blanka, amitől az ibolya mező abba hagyta a foszladozást, és a mellette ülő alak sem halványodott tovább. A lány szemébe nézett:

– Ahogy vesszük – válaszolta.

– Mi történik most egész pontosan?

– Elég sok mindenre kíváncsi vagy. – mondta rosszalló hangon és a távolba nézett. – Egyetlen dolog, amit tudnod kell, hogy amit Erik tett az egy nagyon extrém eset volt. Biztosítalak, hogy nem ismétlődik meg! Megígérem, hogy nem fog megismétlődni. És térj vissza a normális, Te világodhoz! Élj boldogan benne! – aztán egy vállrándítás kíséretében hozzátette – Vagy ahogy akarsz. De ne foglalkozz többet a mi világunkkal. – mondta kedves, de határozott szinte szigorú hangon. – És ne felejtsd el: Keresd fel mielőbb a boszorkányt!

Blanka arra gondolt, hogy ebben a bűvkörben minden, amit mond kedves és barátságosnak tűnik. De nem adta meg magát a hatásának:

– Mi okom lenne megbízni benned? – kérdezte.

– Az égvilágon semmi. – jött a válasz – És ez így van rendjén. De ez ne gátoljon meg téged, abban hogy helyesen cselekedj. Egyszerűen csak engedelmeskedj az életösztöneidnek. Vagyis keresd fel a boszorkányt, hogy tovább élhess! Ha javasolhatom, akkor minél előbb. Még ma!

A mező már eltűnőben volt. Az ülő alak tovább halványult.

– Várj! – mondta gyorsan Blanka – Még volna kérdésem.

– Abban biztos voltam. – mondta, és eltűnt. Vele együtt tűnt el a lila rét, a fényes tájjal együtt.

Blanka tovább aludt álmai nyugodtak, és békések voltak.

Oliver gondolkodott. A beszélgetés lezajlott. A sebhelyről ugyan nem tudott meg többet, de majd a boszorkánytól megkérdi. A vele való beszélgetést úgy sem kerülheti el. Nem volt biztos a lány reakciójában, de remélte, hogy az jól kezeli a helyzetet.

Nagyon remélte, hogy a lány felhagy a további kutatással. És talán, ha szerencséje van, nem dramatizálja túl a dolgokat, amikor beszél a boszorkánnyal. Persze az ilyen korú lányok hajlamosak túlreagálni az eseményeket. Jó volna, ha a boszi a valós eseményről értesül. Olyan valós eseményekről, ami neki a leginkább megfelel. Vagyis, hogy egyetlen vámpír támadta meg, és azt is megakadályozták a társai. És ne három támadóról beszéljen.

Blanka késő este, elzsibbadva ébredt az ibolyamezős vámpírral beszélgetős szunyókálásból. Nyújtózni akart, hogy kicsit enyhítse a zsibbadtság tüneteit, de ekkor nyilallni kezdett a karján az Erik okozta seb. Amikor ránézett rémület fogta el. Kétszeresére dagadt az egész karja.

A feje is fájt, és magas láza volt. Nem gondolkodott tisztán. Ha nem lett volna lázas, belátja, hogy a kutatásnak semmi értelme. De lázas volt. Gyomra émelygett. A feje tompán csengett. Mindent összevetve igencsak rossz bőrben volt. Fel sem tűnt neki, hogy semmi sem érdekli a vámpírtámadás óta, a vámpírokon kívül. Mint ahogy az sem, hogy azóta nem evett semmit.

Pont, mint a legendák béli alakok, akikről a könyvtárban olvasott, akik miután találkoztak egy tündérrel csak vele foglalkoztak. Nem hallgattak se barátra se rokonra még enni is elfelejtettek, csak a tündért várták, végül éhen, vagy szomjan haltak.

Valahol mélyen tudta, hogy senki sem értene egyet vele. Még ő maga sem. De úgy érezte mintha az élete múlna ezen.

Felöltözött és igyekezett, hogy elérje a Kolozsvárra tartó buszt. El akart menni Mátyás király szülőházához. Arra gondolt, ha megtudja, hogy hogyan születnek a vámpírok, hogy mire képesek, akkor meg tudja gyógyítani magát.

A buszon, hamar elaludt. Rövid idő múlva felébredt. Rosszul érezte magát. Hányingere volt, és szédült. Az ájulás kerülgette. Ismét elaludt.

Ludas után arra lett figyelmes, hogy kint esik az eső. Majd ismét elaludt. Kolozsváron a sofőr költötte fel. Ott is szakadt az eső. A tócsák egymást érték a járdán. Esernyője nem volt.

Elindult a főtér fele, de percek alatt bőrig ázott, és beázott a cipője is. Nem adta fel. Azzal biztatta magát, hogy ettől minden jobb lesz, mert ott találja a gyógymódot. Azt persze nem tudta, hogy hogyan találja meg és, hogy honnan ismeri fel. Csak ment előre.

Mátyás király szülőházát sikerült megtalálnia. Zárva volt. A sírás fojtogatta. Már nem tudta mi tévő legyen. Reszketett a láztól és a hideg esőtől. Látását gyakran elvesztette. Kóválygott körülötte a város. Mintha tejüvegen keresztül nézné az eltorzult alakokat. Ilyen állapotban a saját anyját sem ismerte volna fel. Hányinger gyötörte. De üres gyomrából nem volt mit kihánynia. Visszaindult a főtér fele. Mátyás szobráig ért. Ott elájult egy padon.

Blanka nehezen tért magához az ájulatból. Csak az tűnt fel neki, hogy csillagfényes ékszaka van, és egy hideg kéz tartja.

Oliver a karjában vitte a vonatállomás fele.

– Helló – mondta a vámpír, amint kinyitotta szemét– Mit csinálsz Kolozsváron?

– Kutatást folytatok a vám.. – kezdte a mondatot, de szokatlannak érezte kimondani a „vámpír” szót egy vámpír előtt. Ajkába harapott. Aztán megismételte a választ. Olyan határozott hangot akart kiadni, amitől a vámpír majd észreveszi, hogy semmi köze hozzá. De csak nyöszörgés lett belőle: – Kutatok!

– Vagy úgy – mondta a vámpír és elfojtotta nevetését. Nem fűzött semmit az előbbi bakihoz. Az arca semmi érdeklődést nem tükrözött, mintha tulajdonképpen egyáltalán nem is érdekelné, hogy mit keres a lány Kolozsváron, vagy, hogy mi után is kutat. Nem magyarázta meg azt sem, hogy ő maga mit keres ott.

Oliver karjában vitte tovább Blankát. Ő a láztól alig volt magánál. Oliver nem tudta volna megmondani mekkora láza lehet. Számára minden élőlény testhőmérséklete lázasnak tűnt. De még neki is feltűnt a hőemelkedés.

Blanka a szakadó esőt sem érzékelte. Oliver bevitte az állomásra. De az alig fűtött helyiség nem segített rajta. Teljesen bőrig ázott. A fogai vacogtak. Oliver lábra állította a fűtőtest mellett. Egy lépés távolságra húzódott tőle.

–Gyakran utazgatsz, akarom mondani, kutatsz, lázason, begyulladt sebekkel? – kérdezte még mindig nyugodt hangon, aztán hozzátette – Mert szerintem nem kellene! Bármi után is kutatsz, az még várhat, amíg meggyógyulsz.

Blanka rosszalló tekintete láttán megadóan felemelte a kezét:

– Tudom, a véleményem nem számít. De szerintem akkor is ráérne kutatni, amikor jobban vagy. Vagy legalább megvárhatnád, hogy elálljon az eső.

Blanka összeszedte magát. Kicsit gondolkodott, aztán feltette a kérdést, ami először eszébe jutott:

– Honnan tudtad, hogy begyulladt a seb?

– Tudtam hogy be fog.

– Azt mondtad nem lesz semmi baj…

– Azt is mondtam, menj el a boszorkányhoz!

Blanka nem mondott semmit, csak kérdőn nézett rá. Oliver hozzátette:

– Nem lenne bajod, ha ennél rendesen, és innál elég folyadékot, és nem utazgatnál ilyenkor, esőbe… és nem velem, hanem a boszorkánnyal beszélgetnél! Amióta Erik megharapott ettél valamit?

– Hát… nem emlékszem – és ahogy így belegondolt tényleg nem emlékezett – talán pár darab csipszet kártyázás közben, de valami baj volt vele, nem ízlett…

Blankának eszébe jutott a legenda a tündérek áldozatairól.

Oliver várt, majd kis szünet után hozzá tette – El kellett volna menned a boszorkányhoz, én nem tudok, segíteni rajtad! Többször is elmondtam, hogy menj el hozzá! Már rég el kellett volna menned! Miért nem mentél el?!

– Nem értem kihez akarsz küldeni! – válaszolta, de a szédülés és a hidegrázás eltorzította a hangját. Úgy nézett Oliverre, mint aki most hall először a boszorkányokról. – Én nem ismerek semmi boszorkányt… – mondta zavartan.

– Ugyan. Láttam, hogy beszélgetsz Elzával, ő egy boszorkány, vagyis még nem az, de valószínűleg az lesz… Az anyja, a boszorkány. – látta Blanka összezavarodott tekintetét, ezért elismételte. A lány szemébe nézve – Elza anyja boszorkány! Ez biztos. Miért nem mentél el hozzá?

Blanka nem válaszolt. A szavak tompán szóltak és kezdett elmosódni a látása.

Oliver megismételte:

 – El kell menned hozzá! Csak egy boszorkány segíthet a karodon.

– Szóval most Elzáékhoz fogsz vinni?- kérdezte halkan

– Nem! Én nem viszlek sehová! Nem vagyok baráti viszonyban velük. De neked most oda kell menned! Érted amit mondok!? Semmi szükség nincs arra, hogy itt most meghaljál nekem! Érted?

– Aha – mondta Blanka, de nem volt biztos benne, hogy érti. Érezte, hogy lábaiból kimegy az erő, és az ájulás kerülgeti. Mintha a víz alatt lenne, úgy jöttek át a hangok tompán kongva és kavarogva a fejében, alig érthetően. Aztán ismét elájult.

– Na, ez jól ment – hallotta még a vámpír zsörtölődését miközben összecsuklott a lába.

Olivér nem így tervezte a boszorkánnyal való találkozást. De tudta, hogy egy karcolást okozni egy lánynak, vagy megölni azt, nem ugyanazt az elbírálást vonja maga után. A legjobb lesz, ha személyesen viszi a lányt a boszihoz. A tárgyalás amúgy is elkerülhetetlen. Legalább túlesik rajta.

Oliver pontosan tudta, hogy más körülmények között nem érdekelné egy ember élete. Nem ő okozta a bajt, hát nem is neki kell helyre hozni. Nem érdekelték az emberek. Nem vadászott rájuk, elkerülte őket. Egy kis élvezet nem éri meg. Csak kényelmetlenséget, és fölösleges bajt okoznak. Persze most, hogy már észrevette az öregedés jeleit, változtatni kell ezen. Sajnos emberek közé kell járjon, de nem szívesen tette. Semmi köze se volt hozzájuk, a boszorkányokon kívül, persze, akikhez kötötte a szerződés. A boszorkányt úgy tekintette, mint egy szomszédot. Az emberek pedig a gyümölcsfák a kertjében. Miért érdekelné őt, hogy milyen a szomszéd gyümölcstermése, ha ő úgy sem kap belőle? Csupán a telekhatárok, amik egymáshoz kötik.

Blanka arra ébredt, hogy ismét esik az arcára az eső. A vámpír karjában van, és megáll mellettük a busz, de Blanka mindjárt vissza is aludt amint felszálltak.

Mikor megébredt már nem volt sehol a busz. Egy férfi hangot hallott, amint őt költögeti. Valami jéghideg test tartotta.

– Ébresztő – mondta szigorú hangon Oliver. Blankának sikerült résnyire nyitnia a szemét. Nem értette, hogy hol van, és ki szól hozzá, de a hang folytatta: – Ébresztő! Fel kell hívd Elzát telefonon. Nálad van a telefonod?

– Aha – mondta Blanka – ki az az Elza?

– Mondd, hogy itt vagy a házuknál, és jöjjenek utánad!

Elza házukkal szemközt álltak, az út másik oldalán, a Bolyai tetőn.

– Honnan tudod, hogy… – kezdte bizonytalanul Blanka

– Hívd! – szólt közbe szigorú, türelmetlen hangon – ez most elég sürgős! Rosszabbul vagy, mint gondoltam! Nehogy a karomban halj itt meg nekem!

A telefonálás gyors és tömör volt. Oliver a félreértések elkerülése végett letette a lányt, de az nem tudott a saját lábán megállni. Így nekidöntötte egy villanyoszlopnak. Blanka két kézzel belekapaszkodott, hogy lábon tudjon maradni.

– Mit csináltál vele? – sziszegte Elza a fogai között, pár lépés távolságból a vámpírnak.

– Mutasd meg anyádnak a sebét! – mondta parancsoló hangon válasz helyett. – Igyekezz!

– Mégis mit tudna csinálni vele, egy jósnő? – kérdezte Elza, és látszott rajta, hogy nem érti a dolgot.

– Csak mutasd meg neki! – ismételte meg Oliver határozottan, sürgető hangon, nem sokat törődve a lány aggodalmával.