9. Két csata közt

Krisztina, ha nem terelte volna el figyelmét a férjével folyatott vita, egész biztos észreveszi a vámpírcsapat érkeztét. De elterelte.

Már indulásra készen voltak, amikor meghallották a központból jövő sikításokat.

 – Szálljatok be az autóba. Menjetek, és ne nézzetek vissza. - mondta családjának - A Teleki kastély pincéje védve van. Oda nem teheti be a lábát sem vérfarkas sem pedig vámpír. - leakasztotta nyakáról a mindig magával hordott medált és férje kezébe nyomta - Ha közeledben van egy vámpír kéken, ha vérfarkas vörösen világit.

Mint ezt igazolandó, a medál kéken felizzott.

 – De hiszen a pincét minden tavasszal elárasztja a víz - méltatlankodtak az ikrek.

 – Menjetek – kiáltott rájuk Krisztina és elindult, hogy elterelje a vámpírok figyelmét a városról. Tudta, hogy nem győzhet, de magára vonhatja a figyelmüket.

Amint a seprűjére pattant, elővette a zsebéből a mentalevelet. Amit mindig hordott magánál. Az üzenet, és segítségkérő varázslatok az egyszerűk közé tartoztak. Csupán menta levél kellett hozzá. Az összes mentát felhasználta, és kiküldte, a környékbeli falvak és városok boszorkányainak.

Nem sokat gondolkozott: „Megtámadták Marosvásárhelyt a vámpírok. Segítsetek!” - írta az üzenetbe. Amilyen sok példányban csak tudta elküldte. Remélte hamarosan a boszorkányok útban lesznek, hogy segítsenek neki.

A kezében fellobbanó lángban eltűntek a menta levelek, és csak egy marék hamu maradt a helyén. Elfújta a hamut, ami a szélrózsa minden irányába sebesen szállni kezdett.

Elindult a sikolyok irányába. Kötelessége megvédeni az embereket. Bármi legyen is az ár.

Egyedül egy egész csapat ellen. Nem túl pihent állapotban. Élete leggyötrelmesebb veszekedése után. Semmilyen harci tapasztalattal. Csak a többi boszorkány emlékei. Vagyis elméleti tudás, gyakorlat nélkül. Hacsak azt a kis csetepatét nem számítjuk Oliverrel mikor átadta Blankát. Nem. Azt nem számíthatjuk, hiszen Oliver nem támadt rá.

A vámpírcsapat a főtér alsó végén pusztított. Krisztina jól látta. Egy pillanatra kihagyott a szíve a látványtól. Összeszedte magát. Kötelessége van. A vérfagyasztó sikolyok hangjától Krisztina hátán a hideg futkosott.

Ez az első csatája a vámpírok ellen, és valószínűleg az utolsó is. Nem tudta legyűrni a kényszert, hogy keresztet vessen. Pedig nem volt katolikus. Most egyedül veszi fel a harcot a gonosszal. Minden segítségre szükség van!

 – Csak időt kell nyerjek, a segítség úton van – biztatta magát – Ezért nem adhatom könnyen az életemet.

Mély levegőt vett. Seprűre szállt. Kifújta. Majd ismét mély levegőt vett. Lassan kifújta. Majd teljes sebességgel a vámpírcsapat közepe fele vette az irányt. Nem akarta, hogy fáradtnak tűnjön a vámpírok előtt. El kell játszania a frisset, és magabiztost.

Az egyik vámpír kivált a tömegből. Senki mással nem törődve, Krisztina szemébe nézve közeledett felé. Majd kimérten, mozdulatlanul várt. Csapat pár tagja felnézett, és a feléjük száguldó boszorkányt méregette. Ez a vámpír intett nekik, majd lenéző magabiztossággal köpte a szavakat:

 – Zabáljatok nyugodtan. Ezt az apró kellemetlenséget én elintézem.

Krisztina ismerte őt: Melánia. Nem most lesz az első alkalom, amikor boszorkányt öl. Élete során minden alkalmat megragadott a vadászatra, amikor büntetlenül lehetett élvezni az embervért. Ilyenkor mindig ott termett. Minden háborúban ott volt. Zabálni.

Körülötte káosz uralkodott. Emberek rohantak sikítozva az utcán. Megcsonkított testek minden fele. Minden korosztályból. Asszonyok, gyerekek, öregek, férfiak és nők… kicsavarodott véres tetemek voltak szerteszét. Horrorisztikus látványt nyújtva, emberi véres maradványok az utcán, a fákon lógva, az erkélyekről és ablakokból lefityegve.

A vértől szennyes utcán visító emberek futottak. Sokan közöttük már sebesültek. Vámpírok szórakoztak velük, mint macska az egerekkel.

De Melánia állt. Mint akit nem érint a körülötte kavargó káosz. Mintha semmi köze nem lenne hozzá. Nyugodtan. Mona Lisa mosollyal az arcán. Békésen. Mint aki semmit sem érzékel az egészből, és várta az ellenséget. Egy új játékszert. Őt. A boszorkányt.

Krisztinát ez dühítette. Tudta, ő volt a vámpírcsapat vezére, és mint ilyen csak egyetlen hangot kell kiadjon, és ezt az őrült káoszt gerjesztő vámpírok, harci rendbe sorakoznak.

Egyetlen lehetősége abban van, hogy Melánia nem ismeri őt és a képességeit. Bár meg kell vallja magának, nehezére esik, hogy erősnek tűnjön. Ezért magabiztosan az emberekhez szólt.

 – A várba rohanjatok! Én megvédlek - Krisztina erőteljes hangja hallatszott, anélkül, hogy kinyitotta volna száját.

Krisztina felgyújtotta a főtér közepén álló összes fát, bokrot, és padot. Elválasztva ezzel Melániát a többi vámpírtól.

A belépője hatásosnak bizonyult. A Vámpírok összezavarodtak. Krisztinának ez is volt a célja. Tudta, hogy ebbe a varázslatba, túl sok, energiát ölt, de azt a látszatot akarta kelteni, hogy nagyon erős.

 – Melánia, te átkozott fattyú, szedd össze a girhes csapatodat, és hagyd el a várost! - kiáltotta magabiztosan a még mindig magában mosolygó magabiztos vámpír fele - A vérfarkasok betörtek Erdélybe. Ellenük kell harcolnunk. Nem szórakozhatok itt veled!

A vámpír elmosolyodott. Lecsavarta karjáról az ezüstszegecsekben végződő korbácsot. Csattintott egyet vele a levegőben:

 – Elégedett vagyok! Tudod a nevemet! Nőtt az ismertségem. - szélesen elmosolyodott - Benned kit tisztelhetek, őrült csajszi? - és megnyalta száját. Élvezte a harcot, a kihívást, hogy megöljön egy boszit. Szerezzen egy újabb trófeát.

Válasz helyet villámmal sújtott. De a vámpír könnyedén félre szökkent, mint egy balett-táncos.

 – Ha nem vetted volna észre, mi többen vagyunk! Úgy, hogy sebtében szedd össze a kártyáidat jósnő. - ismét mosolygott. Félelmetes mosollyal. Negédes, vidám hangon beszélt, mint aki valami hízelgőt mond - És húzz a francba! Ne zaklass tovább.

 – Hát téged nem érdekelnek a vérfarkasok, vérszívó?!

 – Nem különösebben. - mondta lekezelő hangon – Úgy, hogy… – tartott egy kis hatás szünetet, színpadias mozdulatot tett, mintha csak hamut pöccintene le a cigijéről. Aztán hirtelen megváltozott hangon, mosoly nélkül fenyegető halk hangon hozzátette: – Fuss vagy meghalsz!

Ezt jól elszúrtam. Gondolta magában Krisztina, de azt észrevette, hogy az emberek akik még éltek, elmenekültek. A vámpírok ott maradtak az égő bokrok mögött a túl oldalon. Vártak. Izgatottan várták a csatát: A csapatvezér bemutatót tart. Boszorkányölésből.

Krisztina kényszeredetten nyelt egyet. Melánia hangosan, élvezettel teli hangon felnevetett. Krisztina kezébe tűzgolyót formált. Másik kezében erősen szorította a seprűt maga alatt. Testtartásában nem látszott az idegesség. Egy embernek fel sem tűntek volna ezek az apró jelek. De egy vámpírnak?

Melánia csak mosolygott. Már-már dorombolt. Kéjesen, mint egy kiscica.

Krisztina tudta, hogy leleplezték félelmét.

A korbács lendült. A seprű felemelkedett, majd egy hurkot írt le a levegőben. Eldobta a tűzgolyót. Nem talált. Újabb korbácscsapás törte meg a csendet. Ez érte Krisztina lábát, mély sebet hagyva maga után.

Nagy kört írt le a levegőbe. Most már szándékosan. Időt kell nyernie - biztatta magát - mindjárt itt a segítség. Tűzgolyót gyúrt. De mielőtt eldobta volna erős széllökést küldött. Melánia megtántorodott. A tűzgolyó repült. Melánia szaltója olyan elegáns volt, mint egy tornászé. A golyó egy égő bokorban eltűnt. Melánia mosolyogva meghajolt. Csapata éljenzett, mint egy focimeccsen.

Krisztina azt számolgatta, hány perc telhetett el az üzenetküldés óta. Nem sok. Az ő ideje pedig lassan lejár. A felmentő sereg pedig, lehet ennyi idő alatt el sem indult.

 – Miért nem akkor folytatjuk le ezt a harcot, ha már kiűztük a vérfarkasokat?! - kérdezte időhúzásképpen Krisztina.

Melánia szerencsére nem sietett. Válaszolt:

 – Miért ne szövetkezzek inkább a vérfarkasokkal a boszik helyett? Őket nem zavarja, ha embert ölök.

 – Valóban? Ez meglep. Mert lehet, hogy előle eszed meg. Vagy ő eszi meg előled őket! A konkurenciát egyik faj sem szereti.

 – Nos, a te fajtád pillanatnyilag jobban zavar!

 – A múltban is összefogtunk ellenük. Most miért ne tehetnénk meg újra?

 – Nos, akkor még én nem éltem. De véleményem szerint piszok nagy hiba volt. Ezeknek a szerződéseknek az az eredménye, hogy gátolják a szabadságomat. És mindemellett semmi hasznunk nincs belőle.

 – A szerződés nektek is jó.

 – Igen? Nekem? Ugyan miért? - De nem várva választ, csapott az ostorral. Krisztina az utolsó pillanatban kapta félre a seprűjét. Egy gyors pörgés a levegőben. Majd visszanyerve egyensúlyát távolabb húzódott.

Melánia nevetett.

Krisztina rájött, hogy ez meddő vita, és hogy semmi jóra nem vezet. Nem ő tereli el a vámpír figyelmét, hanem fordítva. Szinte odaveszett a vita miatt.

Tűzgolyót dobott Melániára, míg az a közönségének hajbókolt. A tűzgolyó vállon találta. Az égő seb okozta sérülés füstölt. A vámpír a fájdalmában felüvöltött. Feldühödött. Most már nem játszadozott. Átváltozott véreres szörnnyé. A korbács lendült. Krisztina kapkodva menekült. Melinda utána eredt. Krisztina az égő bokrok közt kereste a menedéket. Melánia átugrotta a bokrokat és felé csapott ostorával.

Krisztina a bokrokat kerülgetve menekült tovább. Egy újabb golyót dobott hátra. Melánia félreugrott a golyó útjából. Melánia Krisztina elé vágott.

A vámpírcsőcselék izgatottan várta a fejleményeket. Ugrásra készen várták a parancsot. De Melánia túl magabiztos volt. Krisztina szerencséjére, megalázónak érezte, hogy segítséget kérjen tőlük.

A korbács lendült. Krisztina kört irt le a levegőben. Távolabb került a védelmet jelentő égő fáktól.

Melánia elégedetten vigyorgott miközben átugrott egy fát, és a boszorkány felé közeledett. A győzelme teljes tudatában volt.

Oliver egyedül maradt. Körülvették a farkasok. Kinézte a legközelebbi fát. Körbe suhintott kardjával. A fa irányába indult. Ugrott. Egy farkas elkapta bokáját. Visszarántotta a földre. Hasra esett. Abban a pillanatban ráeszmélt: A hátán ott van Blanka. A farkasok egy harapássál megölhetik az embert.

Kitépte a vérfarkas fogai közül lábát. A húsa lefoszlott csontjáról, és kilógott a támadója fogai közül, vicsorgó szájából. Az éles fájdalom mást tehetetlenné tett volna. De Olivernek az életösztöne erősebb volt. Nem volt idő ezzel foglalkozni. Cselekedni kell. Szaladni nem tudott. Bal kézzel átfonta a hátán kapaszkodó lányt és bukfencezett a fa irányába. Szúrt. Gurult. Már csak pár méterre volt a fától. El kell érje a fát. Négykézlábra küzdötte magát. Jobb kézzel a legközelebbi vérfarkas fele szúrt. Az félre ugrott és támadt.

A vérfarkas, fogaival elkapta Oliver csuklóját. A kard kiesett kezéből. Minden erejét összeszedve ráállt lábára, és ugrott a fa irányába. Ép, bal kezével elkapta a fa, egy alsó ágát. A másik kezén lógott a vérfarkas, marcangolva húsát. A fájdalom szinte teljesen megbénította. De a bosszúszomj, és a gyűlölet erősebb volt a fájdalomnál is.

Fellendítette magát a fára. Ép lábára érkezett az ágra. A többi farkas összegyűlt a fa alatt. Vicsorogtak és vonyítottak. Mind ott voltak. Nem követték Oliver társait.

Oliver fájdalmasan felüvöltött, mikor a még mindig kezén lógó vérfarkas csontig belevájta fogait. A fájdalom erőt adott. Meglendítette karját. Nekicsapta a farkast egy szomszédos ágnak. Csont reccsent. Ág törött. Előbb a farkas majd az ág ért földet.

Oliver kezén csak a csontok maradtak. És húsfoszlányok. A farkas kábultan hevert a földön. Szájából még mindig kilógott Oliver csuklója, ami szép lassan porladni kezdett.

Oliver összeszorította fogát fájdalmában. Majd felüvöltött. Úgy tűnt, ha lehet mérgesebb, mint amennyire fáj neki:

 – Átkozott farkasok! Csak most mondja nekem valaki, hogy nincsenek itt! Most merészelje valaki azt mondani, hogy nem ők tervelték ki az egészet! Hogy a rosszseb pusztítson közöttük! Az átkozott mindenségit nekik!

A farkasok a fa törzsét kaparták és harapták.

Oliver tudta, hogy nem kell sok, hogy kidöntsék a fát. Csak egy kézzel tud kapaszkodni. De tovább kell mennie. Csak fél lába volt ép. Azzal elrugaszkodott. Ép kezével elkapta a szomszédos fa egyik ágát. Tovább lendítette magát az erdő felé. Egy másik fa ágáról visszanézett földön heverő kardjára. Még ő maga készítette, jó pár száz évvel ezelőtt.

Elrugaszkodott és a fákba kapaszkodva, egyikről a másikra szökdelve haladt előre. Így fél kézzel kicsit nehezen ment. De azért jól haladt.

Hátán még mindig összeszorított szemmel, kapaszkodott Blanka. Rémült volt. Az ijedtségtől észre sem vette, hogy folynak a könnyei. Oliver attól tartott ráfagynak.

 – Nyugodj meg. Megmenekültünk. - mondta Oliver gondolat útján Blankának. Rendezte vonásait, és emberformát öltött. - Most már nem lesz semmi baj. Csak a kardomat sajnálom.

Fel a hegycsúcs felé tartottak. Oliver figyelte a talajt a fa alatt. Olyan irányba haladt ahol a legnagyobb alattuk a hó. Vagy a legjegesebb, legcsúszósabb az út.

A farkasok követték őket egy darabig. Nehezen haladtak a jeges hóban.

Közben Oliver keze és lába gyógyulni kezdett.

Hatalmas kitérő és pár óra után úgy tűnt lerázta a farkasokat. Arra tért vissza ahol elhagyta kardját. Félt, hogy esetleg csapdába ejtik. De nem volt farkas a környéken.

Felkapta kardját.

És a már szinte teljesen meggyógyult lábán futásnak eredt. Még nem volt teljesen begyógyulva. De ezzel most nem foglalkozott. Abba az irányba rohant ahol a társait sejtette.

Keze és lába mire utolérte a többieket már teljesen használható volt. Még a bőr nem nőtt vissza, de már nem akadályozta őt a cselekvésben. De egy cipő sokat segített volna kényelmén, pláne ezen a csúszós talajon.

Brassó határában talált rá a többiekre. Borissal beszélgettek.

Borisz, régen, tanítványa volt, Olivernek. De most már több mint háromszáz éves vámpír. Jelenleg Brassóban élt és fogta a Nagykőhavasról nemrég kiküldött üzenetüket, és elhatározta csatlakozik mesteréhez.

 – Jó látni téged, Borisz. Bár jöttél volna hamarabb, jutott volna neked is a farkasokból. - köszönt neki Oliver.

 – Hát elég kutya szagod van, mester, azt meg kell hagyni. De azért én is örülök, hogy látlak.

 – Neked már rég nem, mester - fogtak kezet - Nem vagy már kezdő. Hallom már saját birtokokat is kaptál. És viadalokban is nevet szereztél magadnak.

Úgy beszéltek, mint valami régi korokban élő lovagok, kik lovagi tornákon gyűjtik össze vagyonukat.

 – Mostanában Leventének szólíttatom magam.

 – Muszáj én is így szólítsalak? - kérdezte Oliver mosolyogva.

 – Végül is mindegy – mosolygott - most nem kell elvegyüljek az emberek között.

 – Miért? Máskor sikerül elvegyülnöd? - heccelte Oliver.

 – Mester? - kezdte Erik, még mielőtt tovább indultak volna - Miért kellett felmenni a Nagykőre? Mi történt ott? Mi volt az a sutyorgás? Még soha nem hallottam ilyent.

 – Nem hallottál ilyent, mert nemrég még ember voltál, és emberi fül nem hallja. Majd hozzá szoksz. Üzentem a többi vámpírnak, hogy háború van, és ne támadjuk a saját fajtánkat. Belső vitáinkat halasszuk későbbre, mert a farkasok itt vannak Erdélyben.

 – Nem értem! Hogyan? - kérdezte Nóra.

 – Nem szeret vele dicsekedni a mester, de különleges képessége van. A beszéd. Vagy tudományosabban: A kommunikáció - mondta széles vigyorral Borisz csipkelődő hangon.

 – Tudjuk. És azt is, hogy nem lehet neki hazudni. De mihez kell a Nagykőhavas? - kérdezte Nóra.

 – Gondolat útján tudok beszélgetni bárkivel, akivel a csatornát létrehozom. Egy ősi misztikus helyen erre mások is képesek. Egy ilyen hely felerősíti a képességemet. Vagyis egy ilyen helyen nem csak egy valakivel, hanem több százzal is tudok egyszerre kommunikálni. Egyébként az ilyen helyekkel vigyázni kell. A boszik varázslata is erősebb lesz.

 – És Szilveszter? Miben kellet segítsen ehhez? - kérdezte Erik.

 – Azért a távolság korlátot jelent. Szilveszternek is van különleges képessége. Mégpedig hogy fel tudja erősíteni mások képességét, ha akarja. Amennyire akarja. Vagy tompítani.

 – Tehát sokakkal nagyobb távolságra üzentél. Erre kellett. - Vonta le a következtetést Nóra. Oliver bólintott.

Elindultak Sepsiszentgyörgyre.

Kökösnél megálltak, egy elhagyott sötét istállónál. A hely közel sem volt biztonságos. A vámpírok érezték az ellenség szagát, nemrég a közelben farkasok vonultak el. De Oliver hagyott egy kis időt, hogy mindenki összeszedje magát.

Az emberek kint az istálló falának dőlve okádták ki gyomortartalmukat. Oliver a szénába ülve figyelte a környéket és a visszanőtt húst masszírozta kezén. A finom bőr, ami csak most forrt vissza, nagyon viszketett.

Szilveszter fel alá sétált és nem találta a helyét. Időnként azt a vállát tornásztatta, amit átlyukasztott a székláb. Az újoncok kimerülten nyújtóztak egy régi, a földre dobott faragott kapun. Borisz lelépett. Pár perc múlva egy kábult őzzel tért vissza.

 – Én már ettem. A többi a tiétek. – mondta.

 – Egyetek – mondta az újoncoknak Oliver.

 – Szívesen – morgolódott Borisz.

 – Köszönöm – mondta Erik, és átváltozás közben az őzre vetette magát.

 – Én is - mondta Nóra, és már Erik mellett térdelt a földön.

 – Kösz Borisz. - mondta az újoncokra nézve Oliver. Nyilvánvaló volt, hogy az újoncok semmit sem hagynak az őz véréből. - Kikészítette őket a mai nap. Bocsáss meg, azzal kellett volna kezdenem, hogy megköszönjem, hogy ránk is gondoltál.

Borisz jóváhagyóan bólintott egyet, de elhagyta az istállót.

Oliver végignézett csapatán: Négy tapasztalt vámpír, két újonc, három ember. Az arány javult mióta elindultak, de még mindig kevesen vannak. Egy csapat alig képzett farkas megfutamította őket.

Azt is tudta, hogy általában a legöregebb, és egyben a legerősebb vámpír a csapatvezér. Közülük pedig Szilveszter a legerősebb és legképzettebb harcos. Persze ebben az is besegít, hogy embervéren él. És nem kizárt, hogy ő a legöregebb is. Persze ezt nem tudta biztosan. Remélte, ha úgy adódik, hogy át kell adja a vezetést, az nem okozza majd a csapat széthúzását. Igaz Szilveszterrel, ez előtt is harcoltak már együtt, de volt náluk öregebb.

Oliver végignézett a szedett-vedett társaságon:

 – Érdekes csapat ez. - jegyezte meg magában - Jó csapat lesz belőle. Mind a négyüknek van különleges képessége. Persze ez nem meglepő. Hiszen akinek van, annak több esélye van a túlélésre. És hát egyikük sem fiatal. Borisz a legfiatalabb, de ő is több mint háromszáz éves. Láthatatlanná válás képességét birtokolja. És ő is gyakran embervért iszik.

Veronika ütése volt a leggyengébb, de ő volt leggyorsabb a csapatban, és nagyon jól bánt a nyíllal. Úgy száz évvel lehet idősebb Borisznál, saccolta meg Oliver. Ráadásul az ő spéci képessége, hogy rövid ideig kővé változtatott bárkit.

Oliver elégedett volt a csapatával, és a szerencséjükkel, csak tartson ki a háború végéig. Hiszen eddig egyetlen igazán erős, harcban tapasztalt farkassal sem találkoztak.

Be kellett vallja magának, hogy az újoncokkal külön elégedett. Kezdők voltak, és nem lehetett többet elvárni tőlük, mint hogy bírják ki az emberszagot. Erre ők mind a ketten egy-egy embert cipeltek a hátukon, miközben harcoltak a vérfarkasok ellen. Jól bírták a viszontagságokat. Ezért meg is kell dicsérje őket, ha abba hagyják a zabálást.

Ekkor szólította meg, Szilveszter, a megszokott módon, felerősítve Oliver képességét. Ilyenkor hideg bizsergés futott végig rajta:

 – Éppen gondolkodtam - mondta Oliver, és megteremtette a csatornát kettőjük között, ami által halhatták egymás gondolatait. Mint ilyenkor megszokták, nem néztek egymásra. Hogy senki se vegye észre, hogy beszélgetnek. Szilveszter folytatta a fel-alá járkálást. Oliver meg a sérült lábát kezdte masszírozni.

 – Én is. Az emberlányról. Különleges. - mondta Szilveszter gondolat útján, és hangjából érződött a sértettség.

 – Igen, Blanka, különleges, de nem tud róla.

 – Egész nap vártam, hogy ezt megbeszéljük. - adott hangot sértettségének - Óvatosnak kell lennünk vele. A magunk oldalára kell állítani… .

 – Igen. - szakította meg a gondolatmenetet Oliver - Hallotta a suttogásokat a Nagykőn. Óvatosnak kell lennünk, mit mondunk előtte. Kétes melyik oldalra fog állni a végén, ha túléli.

 – Mielőtt beléptek volna a farkasok, az étterembe, felsikított. Aztán meg hallotta a suttogást a Nagykőn.

 – Megérezte a farkasok közeledtét a Nagykő lábánál is.

 – Erős vámpír lenne belőle! - mondta Szilveszter - át kell változtassuk mielőtt… .

 – Erős vámpír lenne, de nem a mi oldalunkon. Túl akaratos, céltudatos, elszánt, túl kíváncsi, mint aki… Mint aki senkivel és semmivel sem törődik! Ezek a tulajdonságok felerősödnek vámpírként! Mi lesz belőle? Egy vérszomjas vadállat! Aki nem törődik semmivel saját magán kívül. Őrült pusztításba kezdene. Emlékszel az elnyomott nőkre, akiket átváltoztattak?

 – Nem lehetsz biztos, hogy olyan lesz! - mondta Szilveszter - Minden vámpír behódol a nemzőjének.

 – Nem kockáztatok!

 – Ha mi változtatjuk át, akkor szövetségesünk lesz.

 – Hallod amit mondok? - csattant fel Oliver - Emlékezz csak vissza azokra a nőkre. Amint vámpírrá váltak, bosszút akartak állni az összes férfin a világon. Senki és semmi nem érdekelte őket, csak a kicsinyes bosszújuk. Még a saját életük sem. Csak, hogy azokon bosszút álljanak, akik eddig elnyomták őket.

 – Igen, emlékszem rá. De mi köze az egészhez?

 – Aztán nekünk kellett levadásszuk őket, mielőtt elszabadul a pokol, és felfedik a vámpírok titkát. Te is ott voltál! Emlékezz csak vissza!

 – Tudom. De ennek semmi köze ahhoz, ami most van. Miből gondolod, hogy Blanka ilyen lesz? Ő nem egy elnyomott nő!

 – Jó, igazad van - mondta most már nyugodtabban Oliver. - Tényleg nem az. De többször is figyelmeztettem, hogy ne kutasson tovább. Nem hallgatott rám. Pedig pontosan tudta, hogy az életével játszik. Tudta, hogy mi vagyok. Ha érdekelte volna őt, saját magán kívül más is, akkor abba hagyta volna.

 – Nem értem mit akarsz mondani.

 – Tudta, hogy vámpír vagyok. Erik letámadta őt. Látta mire képes egy vámpír. - sóhajtott egyet, és most már teljesen nyugodt hangon folyatta - Amikor elhoztam őt Marosvásárhelyről Robi utána futott, hogy megvédje. Ilyen barátai vannak. Ennek ellenére kockáztatta az életét, nem törődve másokkal, akiknek az ő biztonsága fontos. Mi célból?! Nem azért, hogy megvédjen valakit. Nem azért, hogy elérje élete célját. Hanem, hogy kielégítse kíváncsiságát. Meddig menne el, vámpírként, hogy a kíváncsiságát kielégítse? Gondolod, hogy érdekelné, mit mond neki a nemzője, ha egyszer ő kíváncsi mondjuk arra, hogy milyen megölni egy boszit? Még ha ez a csata háborút is okoz. Nem érdekelné!

 – Szóval, szerinted nem törődik senkivel.

 – Nem bizony. Csak saját magával. Nem hallgatna a nemzőjére.

 – Hát akkor annál inkább át kellene változtassuk. - mondta Szilveszter.

 – Hogy mondhatsz ilyent?! - kérdezte Oliver, de már nem volt semmi indulat a hangjában.

 – Ha nem törődik senkivel, akkor szerinted milyen boszorkány lesz belőle a beavatás után? Jobb, ha a mi oldalunkon áll.

 – Nem állna a mi oldalunkon. Nem olyan, mint mi. Nem kérne a társaságunkból.

 – Miért, mi milyenek vagyunk?

 – Ugyan, Szilveszter. - mondta mosolyogva - Mi olyan szelídek és békések vagyunk, mint amilyen képet Jessica fest újabban a vámpírokról – ugratta Szilvesztert elmosolyodva, mert tudta, hogy barátja ezen bosszankodni fog. A hatás pedig nem maradt el. Szilveszter hangosan felmordult. Minden szem rászegeződött, még az újoncok is felkapták a fejüket.

Aztán Oliver viccelődés nélkül folytatta:

 – Igaz, hogy te iszol embervért, de te sem ölöd halomra az embereket, csak mert rossz napod van. Nem ölöd meg őket, pusztán kíváncsiságból! És nem bírnál elviselni egy csapattagot, aki viszont ilyen és megteszi. Te kultuszt teremtesz magad köré. Te is a békét keresed, és valljuk be, emellett élvezed az emberek társaságát, amikor rajongókat gyűjtesz. Félek, Blanka vadállat lenne.

 – Nekem elég türelmesnek tűnik.

 – Lehet.

 – Más lenne, mint a törpe? Ő is megöl mindenkit, aki az útjába kerül.

 – Veronika olyan, mint egy remete. Elvonultan él, és vezekel. Megvan neki a saját oka rá. Amúgy pedig ritkán kerül az útjába bárki is, akit megöljön. Tudom, hogy szereted annak látni, de nem vérengző. Nem értem miért bántod folyton. Tán tetszik neked? - viccelődött Oliver. De Szilveszter zavarba jött.

 – Blankáról beszéltünk - mondta Szilveszter - Jól van. Legyen igazad. Egyelőre maradjon így. De szerintem akkor is át kellene változtatni.

 – Épp elég most, hogy két újonc és három ember rám van bízva. Az vigasztal, hogy az emberektől hamarosan megszabadulok. Egy pár napos újonc katasztrófa volna ebben a helyzetben. Gondolj bele, mit kezdenénk egy pár napos újonccal, háború közepén? Bármilyen jók is legyenek szerinted a kilátásai…

Szilveszter bólintott. Majd témát váltott:

 – De van itt még valami. Az étteremben Erik bocsánatot kért a lánytól.

 – Azt jól tette. Hibázott.

 – Elmesélte neki, hogy hogyan lett vámpír. Azt mondta megismerte Viktort, aki felajánlotta neki, hogy átváltoztatja, de visszautasították.

 – Ez hazugság! Nekem azt mondta Erik, ők kérték az átváltozást. Ellenőriztem. És tudod, hogy nekem nem tud hazudni.

 – Várj mielőtt következtetést vonsz le! Azt mondta visszautasították Viktort. Aztán egy hét múlva Nóra halálos autóbalesetet szenvedett. Akkor Erik meggondolta magát, a túlélés érdekében. Kérte, hogy változtassa át őket. Nekem a baleset gyanús!

 – Igen. Az. Ennek utána kell néznem. És Viktor nem megbízható! - aztán bosszúsan hozzátette - És én még jelentettem neki, mikor a boszit lestem Gernyeszegen.

 – Nem tudhattad.

 – Van itt még zavaró dolog. - mondta Oliver, ismét gondolat útján. - Az egyik az, hogy Blanka előre megálmodta, hogy Erik meg fogja támadni.

 – Az nem lehet. Nem tudhatta. Jövőbelátók csak a döntés pillanatától látják előre a dolgokat.

 – Pontosan. Márpedig a lány látta a támadást. Tehát az eldöntött dolog volt, hogy ő ott lesz, és egy vámpír megtámadja. Nem véletlen.

 – Érdekes. Valaki úgy rendezte, hogy ott legyen. Hogy pont ő legyen az a valaki, akire Erik rátámad. - gondolkodott Szilveszter.

 – Igen. És pont azon az este. A tervem szerint másnap elhagytuk volna a várost az újoncokkal. De ki, és hogyan tudta megrendezni ezt az egészet?

 – Valakinek tudnia kellett, hogy te oda viszed az újoncokat aznap. És oda kergette a lányt. És tudta, hogy valamelyik újonc rátámad.

 – Erre gondoltam én is. Olyan lehet, aki ismer engem és a tanítási módszereimet. Úgy, hogy valószínűleg én is ismerem.

 – És ismerte azt az újoncot is! Tudta, hogy nem elég óvatos. Tudta, hogy türelmetlen, és támadni fog. Nem volt mindegy milyen újonccal sétálsz te oda.

 – Csak Viktor lehet az. - mondta nyugodt hangon Oliver.

 – Igen. Ő ismerte Eriket, már emberkorában. Tudta milyen a természete. Ő választotta ki. Aztán odaküldte neked, hogy tanítsad.

 – Én meg elvállaltam, s ezzel bele is sétáltam a csapdájába. Logikusnak tűnik. De miért? Miért akar Viktor elintézni engem? Miért pont most? Valamit nem veszünk észre Szilveszter. Aztán meg miért pont ez a lány?

 – Hogy?

 – Ha akárkinek a halála megfelelt volna, nem láthatta volna Blanka előre, hogy őt meg fogják támadni. De megálmodta, hogy őt megtámadják. Sokan voltak az utcán. Ha véletlenül kergetnek, csak úgy valakit oda, akkor ő nem álmodhatta volna meg. Nem véletlenül volt ő, aki ott volt. Valakinek nagyon fontos, hogy ő meghaljon.

 – Mire gondolsz?

 – Hogy talán köze van a sebhelyhez, amit a vérfarkas hagyott rajta.

 – Gondolod, hogy köze lehet Viktornak a vérfarkasokhoz?

 – Amikor ti elszaladtatok Alsótömösön a farkasok nem mentek utánatok. Miért? Az tűnne logikusnak, hogy minden vámpírt meg akarnak ölni. Szerinted miért csak engem akartak megölni? Vagy lehet, hogy nem engem, hanem egy emberlány a hátamon?

 – Miért kellene nekik a lány halála? Hiszen csak ember!

 – Miért akarták, hogy ezt a lányt megöljem én vagy a tanítványaim?

 – Az kétségtelen, hogy Viktor keresztbe tett neked, de nem hiszem, hogy köze van a farkasokhoz!

Közben Blanka összeszedte magát, hogy beszéljen Oliverrel. Nem félt Olivertől. Amint Oliverre nézett pontosított: nem akart félni tőle. Az eszével tudta, hogy nem fogja bántani. Mégis félt, mint ahogy a nyúl fél a farkastól, bármilyen szelíd is legyen az a farkas. Az ösztönei azt súgták ő egy vadász, te pedig zsákmány vagy. Tudta, hogy Oliver vigyázott rá a csatában. De amikor találkoztak a vérfarkasokkal, érezte amint átváltozik. Nem látta véreres szörnyeteg arcát, de érezte, ahogy karcsú dereka megnyúlik. Közelről hallotta, a sziszegő hangját. És azt a vérfagyasztó morgását, ami rögtön átváltozás után következett. Ilyenkor rettegett tőle. És tudta, hogy ilyenkor semmi emberi nincs benne. Nem egy szép férfi, akit magához ölel, miközben utazik a hátán. Vele együtt gurult a földön, anélkül hogy a vámpír ráereszkedett volna. Vigyázott rá igen. De érezte a dühét, amikor a farkas leszakította a kezét. Ahogy utólag erre gondolt tudta, hogy minden rettegés ellenére, mégis úgy tűnik biztonságban volt. De akkor, mindent érzett, csak biztonságot nem. Szíve most is úgy vert, mint egy csapdába szorult állatnak, de összeszedte magát és megszólította Olivert:

 – Szeretnék kérdezni valamit - szólt félénken Olivernek. Aztán elborzadt, ahogy meglátta a Eriket szörnyeteg alakban egy őz fölé görnyedve. Pont így görnyedt volna föléje, ha nem rángatják le róla. Akkor pont úgy feküdne ott, mint az a szegény őz. Elfordította fejét és igyekezett nem tudomásul venni a jelenetet.

Oliver csak felhúzta a szemöldökét, és várt.

 – Hová megyünk? - kérdezte végül.

 – Sereget gyűjtünk, és közben megvédlek titeket, amíg át nem adlak a boszorkánynak - mondta nyugodtan Oliver.

Oliver hangjától sikerült megnyugodnia, és felbátorodva, közelebb lépett:

 – Mielőtt eljöttünk Vásárhelyről elhatároztam, hogy ha lesz alkalmas idő és lehetőség, akkor majd megkérdezem tőled… De azt hiszem ilyen már nem igazán lesz… Igaz? - tudta, hogy idegességében össze-vissza beszél - Most sokkal jobban foglalkoztat, hogy van-e esélyünk túlélni… De erre a kérdésre inkább ne válaszolj. Meg akarom tartani a reményemet. De mi lesz, ha valami csoda folytán túléljük ezt a pár napot, és visszakerülünk Krisztinához? Aztán mi lesz? De erre meg te nem tudsz válaszolni! - folyatta zavartan Blanka a monológját.

 – Hm? - nézett rá kérdőn Oliver – Végül is akarsz tőlem kérdezni valamit, vagy nem?

 – Azon gondolkodtam akkor, hogy miért lettek ilyen erősek a vámpírok. De azt hiszem végül is mindegy most már. De azért mégis megkérdem… Úgy értem… Úgy tanultam… Szóval az evolúció, a fejlődés lényege a túlélés. Ha valaki nem elég erős nem éli túl. Mint ahogy az állatoknál, a nyuszik azért tudnak olyan gyorsan szaladni, mert aki nem szaladt elég gyorsan az kihalt, mert megette a róka. Érted?

 – Aha. - mondta, egy pillanatra a lányra nézve még mindig felhúzott szemöldökkel, fél mosollyal az arcán. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy végül is lesz kérdése a lánynak. Ismét a keze masszírozásával kezdett foglalkozni. - Végül is, mit akarsz kérdezni?

 – Hogy miért van ilyen nagy különbség? Hogy lehet ekkora különbség a vámpírok és emberek között? Gyorsabbak vagytok, erősebbek, mindig fiatalok és kinézet is… vonzzátok az embert, - kicsit elpirult mikor ezt kimondta - és még különleges képességetek is van. Nincs ennyi mindenre szükség, ahhoz hogy ránk vadásszatok… . Úgy értem azok a példányok, akik nem rendelkeznek ennyi mindennel, nem kellett volna kihaljanak mint a nyuszi aki nem fut elég gyorsan… valahogy ez rendellenes. - mondta Blanka.

Szilveszter hangosan felkacagott. Oliver csak mosolygott.

 – Hát az emberek nem is jelentenek konkurenciát! - mondta legyintve Borisz, olyan hangon, mint aki ekkora hülyeséget még életében nem hallott.

 – Honnan veszed a bátorságot, hogy állatokhoz hasonlíts minket?! - fortyant fel Veronika.

 – Szerinted a háborúk az élelem miatt vannak? - kérdezte Borisz, és röhögött. Szilveszter is hangosan kacagott.

 – Hagyjátok már. - szólt kedvesen Oliver, de még mindig mosolygott – csak most cseppent bele egy világba, amit nem ért. Azokra az ismeretekre próbál építeni, amit eddig megszerzett. Szerintem, Szilveszter, ez az emberek megtévesztésében végzett munkánk eredményességét dicséri. - és ő is nevetni kezdett - Biztosan nem sértésnek szánta, Veronika. De mi vagyunk az első vámpírok, akikkel találkozott. És még él. Hát nem fura? Kérdéseket tesz fel nekünk.

Borisz nem tudta magába fojtani kirobbanó nevetését. Aztán Blankához fordult: - Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy minden miattuk van. Pedig nem. És igen, aki nem képes fejlődni az kihal. Ez már csak így megy.

 – Nem értem. - mondta Blanka. Oliver nem válaszolt rögtön, így Blanka még közelebb ment hozzá. Leült Oliver közelében egy felborított vederre. A félelem még nem múlt el, de már kezdett hozzászokni. Bizonyára a vámpírimádók is hasonlóan vannak ezzel.

 – Fáj még? - kérdezte Blanka Oliver kezére mutatva - Segíthetek?

Oliver gyanakodva méregette őt. Szilveszter válaszolt helyette:

 – Neki nem, de én megszomjaztam. Szeretem a nullás vérűeket.

 – Ha lehet, akkor én is kérek belőle - mondta közömbös hangon Borisz.

Blanka nyelt egyet. Szilveszter újra elnevette magát. Blanka várt, majd újabb kísérletet tett:

 – Elmagyarázod? Kérlek.

 – Hasonló az emberek fejlődéséhez. Az emberek sem azért találták fel, a lőfegyvereket, vagy az atomfegyvereket, mert másképpen nem bírtak el a bárányokkal, vagy a csirkékkel, amiket megesznek. A fejlődés nem mindig az élelemszerzésről szól. - Blanka meglepődött a hasonlaton, de Oliver hangjában nem volt semmi gúnyos - De abban igazad van, a fejlődést elősegíti, a túlélés iránti vágy. Ha az ellenséggel találkozol, csak egy szabály van: „vagy ő éli túl, vagy te”. És be kell vetni minden fegyvert a túléléshez.

 – Akkor, hogy lehet az, hogy az emberek még nem haltak ki?

 – A csirkék sem haltak ki, pedig az emberek előszeretettel fogyasztják őket. És meglehet, hogy pont ezért nem haltak még ki. Sőt ha jól tudom egyre többen vannak.

 – Hát igen. A csirke amúgy elég együgyű állat. Ennyi szellemi képességgel nem sokra menne a vadonban. Az ember segítsége nélkül már kihalt volna. - mondta Borisz. - bár nem tudom, ezt segítségnek lehet-e nevezni.

Blanka igyekezett elengedni a füle mellett az emberekre tett sértést, és így folytatta:

 – Tehát a fejlődésetek nem az emberek, hanem az ellenségeiteknek köszönhető? És a ti ellenségetek a boszorkák és a vérfarkasok?

 – Hát nem az emberek, annyi biztos! - szögezte le Veronika.

 – De nem öltétek meg egymást. - mondta Blanka, aztán gyorsan hozzá tette – Krisztinával mármint.

 – Hát van ez így - mosolygott Oliver. - Néha az ellenség ellensége a barátod.

Oliver hirtelen felállt. Társaira nézett:

 – Vendégünk jön – Mondta szigorú hangon.

Mire Borisz, aki a legközelebb állt a bejárathoz feszült hangon hozzá tette:

 – Boszorkányok közelednek! Barátok vagy ellenség, Oliver?

 – Nem barátok! - mondta Oliver. - Blanka, vidd be az istállóba a barátaidat! Jobb, ha nem látják, hogy emberek vannak velünk! - majd a vámpírtársaihoz fordult:

 – Készüljetek a csatára, de ne tegyetek semmit. Megpróbálok egyezkedni velük. Nóra, Erik alaposan töröljétek meg a szátokat, a boszorkányok mindig a legrosszabbra gondolnak.