16. Vallomások ideje

Míg Oliver Hermannal beszélgetett, Szilveszter csalódottan vonult félre. Több dolog is volt, ami nem tetszett neki. Igaz, hogy Oliver volt a csapat vezetője, de eddig mindig egyenrangú félként kezelte őt. A fenébe is, hiszen barátok voltak.

Elnézte neki, hogy a boszorkány szövetségéért magára vállal három embert. Sőt ha őszinte akar lenni magához, eleinte még tetszett is neki a dolog. Örvendett az újdonságnak, kezdett unalmas lenni az élete. De annak volt valami célja és értelme. De egy újoncot befogadni? Most? Annak mi értelme van?

Jó. Igaza van, megölhette volna ő is. Mégsem tehette. Nagyon is tudta, hogy miért. Ő nem volt nemesi származású. És soha nem is akart az lenni. És olyan kaméleon sem, mint Oliver. Hogy hol házitanítóként, hol kovácsként, hol festőművészként, hol nagybirtokos nemesként, vagy éppen amit a helyzet hozott úgy parádézzon. És elhitték neki. Bárminek is fogjon, és bármilyen sikerrel is művelje azt a hivatást, elhitték neki, hogy már az apja is ezzel kereste a kenyerét.

Szilveszter nem tudott a felsőbb társadalmi osztályok szeszélyeihez alkalmazkodni. Pedig próbálkozott ő. Igaz nem sok minden motiválta erre. Mint vámpír erre nem is volt szükség. Minek bekerülni az elitbe? Az alsóbb társadalmi osztályok vére is pont olyan finom. Ahogy visszagondol vámpíréletére, kevés olyan időszak volt, amikor ne akadtak volna rajongói. De Veronika lenézte őt ezért. Ez mindig is így volt. Hiszen grófkisasszony volt életében, és ennek megfelelő neveltetést kapott. És vámpírként is megtartotta a grófkisasszonyok minden jellemvonását. Minden, amit tanult látszott rajta, a mozdulataiban, a beszédében, beszivárgott az élete minden apró területére. Így vámpírként is az volt, aminek nevelték: grófkisasszony. Mint ahogy ő rajta is látszik a saját neveltetése. Mint hogy mindketten Oliver barátai voltak, elkerülhetetlen volt, hogy időnként találkozzanak, de nem egyeztek jól. Nagyon nem. Egyetlen kedves szót sem intéztek soha egymáshoz.

De most, volt ez a csata. És utána megfordult a világ.

Ma Veronika hálásan szaladt hozzá. Megcsókolta.

Veronika ma megcsókolta. Őt. Nem tudta mi vette rá, ezt a jéghegy nőszemélyt, hogy ilyent tegyen. De nem is különösebben érdekelte. Most nem egy ocsmány állatként kezelte őt, a póri származása miatt. Hanem másként. Ez a kirohanás, még egy átlagos nőtől is túlzás lenne, nem hogy Veronikától. Róla semmilyen érzelmet nem feltételezett eddig. Ám amikor úgy könyörgött neki, hogy kímélje meg az újonc életét… Hogyan ölhette volna meg? Biztos volt benne, hogy Oliver úgy sem hagyja életben. Úgy gondolta nem kockáztat semmit, ha ezt a halált átengedi Olivernek. Amúgy is, ők olyan bensőséges barátok, meg sem érzi a kapcsolatuk. Oliver elviszi a balhét, ő meg úgy tűnik, hogy megkímélte annak az átkozottnak az életét, és végre Veronika emberként kezeli őt.

De nem így lett. Nem ám. Mert az ő megfontolt barátja, aki mindig higgadtan és előre látóan cselekszik mit tett? Megbolondult. Igen. Erre nincs jobb szó. Meghagyta az újoncnak az életét.

De itt még nincs vége. Most Oliver Hermannal tárgyal, ahol rá nincs szükség, hiszen most a főnökök tárgyalnak. Persze majd utólag elmondja neki a beszélgetést. De akkor is. Itt nem arról van szó, hogy az információ eljut vagy sem hozzá. Itt arról van szó, hogy Oliver Herman pártjára állt a társadalmi rangok tekintetében, még akkor is ha ez csak látszat. Igen, beleegyezett, hogy Herman szabályai szerint beszéljenek, csak a főnökök az alattvalók nélkül. Miért ne alkalmazkodhatott volna Herman az ők szabályaikhoz? Miért nem állt ki Oliver a saját elveiért és csapatáért? Elküldte őt, mert ő egy másik vezérrel tárgyal. Aki nemesi származású. Az átkozott! Az alacsonyabb rendűeknek pedig nincs helyük ott.

Szilveszter csak úgy fújt a méregtől. Megrendült a bizalma mindenkiben. És többször is feltette a kérdést: Egyáltalán mit keres ebben a vesztes csapatban?

Ismerte magát. Tudta, hogy hajlamos, túl hamar levonni a következtetéseket. Elhatározta, hogy meghallgatja Oliver magyarázatát, aztán ha nem tetszik amit hall, lelép. Hasonlóan fog eljárni Veronika esetében is. Úgy hogy Veronikához lépett és megszólította:

 – Helló.

 – Szia - mondta Veronika szégyenlősen, ami ismételten meglepte Szilvesztert. Szilveszter megfogalmazásában ez valahogy így hangzott volna: Egy több száz éves lény, hogy lehet még mindig szégyenlős?

 – Mi volt ez a harc után? - Kérdezte minden köntörfalazás nélkül, a lány arcát tanulmányozva.

Az lehajtotta a fejét, elrejtve arcát a kutató szemek elől. Jól látszott, hogy zavarban van. Sóhajtott kettőt. Torkát köszörülte, majd, mint aki elszánta magát, elkezdte hadarni:

 – Bocs, hogyha kényelmetlen helyzetbe hoztalak. Csak aggódtam érted, és mindenkiért a csapatból… és láttam, hogy mind meg fogunk halni. Aztán rájöttem, hogy mind túléljük, és…

 – Kérlek, Veronika, nem hagyhatnánk ezt a mellébeszélést? - szakította félbe Szilveszter.

 – Én nem beszélek mellé. Csak udvariasan bocsánatot akartam kérni, amiért olyan szemérmetlenül viselkedtem… és megcsókoltalak…

 – Hagyd már ezt az udvariaskodást. Nem bántottál meg. Nincs miért bocsánatot kérned. Csak megleptél.

 – Sajnálom.

 – Sajnálod? - húzta fel Szilveszter a szemöldökét - Mit?

 – Én nem is tudom…

 – Miért csináltad?

 – Nem tudom megmagyarázni. Csak úgy jött.

 – Veronika, neked semmi, nem szokott csak úgy jönni. Eddig egyetlen érzelmi megnyilvánulást sem láttam tőled. Ma viszont kettőt is kaptam.

 – Nem igaz! Nem vagyok olyan felszínes és hideg, mint amilyennek te akarsz beállítani!

 – Ez nyilvánvaló! A mai nap után, azt is elhinném, ha azt mondod, emberként egy olcsó szajha voltál.

Veronika lekevert neki egy hatalmas pofont.

 – Na igen erre a Törpére, már ráismerek!- vigyorgott rá Szilveszter, és végre úgy érezte, hogy ismerős talajon mozog. Lehetséges, hogy a mai nap… nem az lehetetlen. De mégis. Lehet, hogy a csata után most először nem játszotta meg magát ez a lány?

 – Semmi kedvem nincs ehhez a beszélgetéshez! - kiabálta túl Veronika Szilveszter gondolatait - Mindig megalázol, és a legrosszabbat feltételezed rólam. Egyáltalán nincs kedvem beszélni veled! Olyan bunkó vagy!

 – Veronika, elég legyen a színjátékból! Még hány évig akarod ezt eljátszani? Nem lehetnénk végre őszinték egymáshoz? Azért csináltad, mert tetszem neked!

 – Én… én… csak meggondolatlan voltam.

 – És te is tetszel nekem. Nem olyan nehéz ezt kimondani, vagy bevallani.

 – Olyan bunkó vagy!

 – Ok. Értem. Inkább még egy meccset akarsz? Verekedjünk? És közben olvassuk egymás fejére újra és újra az életfelfogásunkba lévő különbségeket? Ez megnyugtatna? Akkor látnád, hogy helyes az ellenem tanúsított megvetésed?

Veronika csak döbbenten bámult rá.

 – Rendben van Törpe - vigyorgott Szilveszter - Küzdjünk meg! De ha győzök, ismét csókot kapok. - mosolygott rá kedvesen Szilveszter.

 – Nem értesz te semmit!

 – Ez nyilvánvaló! Hogyan is érthetnék bármit is, mikor szóba sem állsz velem?! Az a te bajod, hogy én nem születtem nemesnek! Ezért nem beszélsz velem! Aztán pedig meg vagy sértődve, ha nem értem mi van! Nem érdemlem meg egy ilyen előkelő származású grófkisasszony figyelmét, mint te! Igaz?

 – Ez nem igaz! - mondta Veronika elképedve.

 – Nem-e?

 – Nem.

Szilveszter várt. Nézte Veronikát, aki a szája szélét harapdálta. Várt. Ehhez a lányhoz sok türelem kell. Sajnos most neki abból volt a legkevesebb. Azt látta, hogy így nem jutnak semmire. Várt még. De Veronika csak állt ott zavarodottan. Végül legyintett, és miközben hátat fordított, sóhajtva még ennyit mondott Veronikának:

 – Jól van, felejtsd el az egészet. Úgy sem megyünk ezzel a beszélgetéssel semmire!

Szilveszter mérges volt. Oliverrel megrendült a barátság. Veronikával nem tud beszélgetni. Boriszt annyira nem ismeri. A két taknyos újonc meg csak egymást falja. Minek van itt? Mit keres ő egyáltalán itt ebben a csapatban? Szép kis csapat. Fülöpnek nincsenek barátai. Talán Oliver az, hiszen neki mindenki a barátja. A fene egye meg! - felkapott egy követ és messzire elhajította. A kő végig suhogott az erdő fái közt, majd becsapódott egy sziklába, de Szilvesztert ez egy cseppet sem érdekelte - Oliver még a leglehetetlenebb emberekkel is tud barátkozni. A fene egye meg! - Gyors léptekkel elindult. Nem volt konkrét célja, csak el innen. Mindenkitől. Egyedül akart lenni.

 – Szilveszter! Várj, kérlek. - hallotta Veronika hangját.

 – Mit akarsz még? - mordult fel Szilveszter.

 – Mindent.

 – Hogy?

 – Oliverrel beszélgettem és azt mondta… - fogott neki hadarva Veronika, de Szilveszter közbe szólt.

 – Hagyd most Olivert! Jelenleg ő az utolsó vámpír, akiről beszélni akarok!

 – Ennyire összevesztetek?

 – Nem vesztünk össze!

 – Jó. - és felnézett Szilveszter szemébe - Sajnálom, hogy miattam nem egyeztek úgy, ahogy eddig. Ne haragudj.

 – Most meg bocsánatot kérsz tőlem?! Te tényleg teljesen megtéboly… - de elnyelte a szó végét. Nem akarta megsérteni a lányt. Végül is hosszú idő óta ismerik egymást. És végre eljutottak oda, hogy ha beszélgetni még nem is, de szóba állnak egymással. Nyugodt hangon hozzá tette - Nyugodt lehetsz, ha haragudni fogok rád, nem ez miatt teszem. Épp elég okom van rá enélkül is.

 – Ez igaz, de mégis. Szeretném, ha megértenél.

Szilveszter nem válaszolt. Csak felhúzta a szemöldökét, és oldalra billentette a fejét. Nekidőlt egy fának, és hallgatta a lányt. Ez most valami új volt. Bármi is szállta meg a lányt a mai napon, teljesen más lett. Hiszen most ő áll itt, nem Oliver. Ugyan mióta akarja bárki is, hogy ő megértse? De most tényleg. Pont Veronika?

 – Amikor vámpírrá váltam, megöltem a vőlegényemet. És sok mindenki mást is. - mondta bűntudattal Veronika.

 – Újonc voltál. - mondta Szilveszter egy vállrándítással - Az újoncok csak hülyeséget csinálnak.

 – De én többet. Ezért sajnáltam azt az újoncot, mert magára maradt. Amikor újonc voltam, egyedül maradtam a világban. A vámpír, aki átváltoztatott megölte a családomat. „A lágyszívű vámpíroknak leáldozott!” Hangoztatta a nemzőm. „Eljött a vérengzés ideje.” Engem arra tanított, hogy kiéljem agresszív hajlamomat, és gondolkodás nélkül öljem az embereket. Hiszen ez a természetem. Mert most már egy szörnyeteg vagyok. Azt mondta, hogy „egy kis törpe, törékeny hercegnőnek néztem ki, de a legszörnyűbb bestiává változtat. A pusztítás fegyverévé.”- Elfordította Szilveszterről a tekintetét. Halkan szólalt meg. - És én szót fogadtam. Abban az első pár hónapban egyetlen egyszer vettem fel az ember alakomat. Akkor is verést kaptam érte. Több embert megöltem, mint amennyire emlékezni tudok. Azt mondta most már nem vagy ember. „Ha emberi alakot öltesz az a gyengeség jele!” - Veronika mélyet sóhajtott, majd egy fűszállal kezdett játszani. Szilveszter már azt hitte, nem is fog újra megszólalni, amikor megtette:

 – Nekem pedig hűséges kellett volna legyek hozzá. Éreztem is ezt a késztetést, de aztán összeveszett egy másik vámpírral. Kevéssel, talán egy két hónappal az után, hogy átváltoztatott. Nem tudom pontosan. Akkoriban nem érzékeltem az időt. Valahogyan elfogta azt a vámpírt. Valamiért bosszút akart állni rajta. Nem tudom min vesztek össze. Csak azt tudom, hogy akarta annak a vámpírnak minden vagyonát. Be akart költözni a szállására. A másik vámpírt ki akarta kötni ott egy fához. Hogy az végig nézhesse, ahogy beköltözik. Majd kinn hagyni, így kikötözve azt a vámpírt. És várni, hogy felkel a nap. Végig akarta nézni ahogy elég. Onnan, annak a vámpírnak a szállásáról akarta látni, ahogy a felkelő nap sugarai lángra lobbantják. Ezt többször el is mondta neki. És nekem is.

Visszafordult Szilveszter fele, az arcát fürkészte, majd folyatta:

 – Szóba álltam azzal a másik vámpírral, akit a nemzőm meg akart ölni. Az ellenségével. A kivégzése színhelyére haladtunk. Egy szekér volt átalakítva zárkává. Oda volt kötözve. Keze, lába, nyaka… Meg sem bírt mozdulni. De nyugodt volt. Amíg haladtunk végig beszélgettünk.

 – És a nemződ ezt megengedte? Hagyta, hogy beszélgessetek?

 – Oliver volt az. - mondta mindent megmagyarázó hangon - Megteremtette a csatornát. A nemzőm észre sem vette, hogy beszélünk. Soha nem figyelt rám.

 – Áh Oliver. - mosolygott Szilveszter - mindig minden helyzetből ki tudta dumálni magát. Így már érthető… Nagy tehetsége van az ilyesmihez!

 – Nem értesz te semmit! - csattant fel Veronika - Én szólítottam meg. Ő előtte, nem láttam más vámpírt csak a nemzőmet. Megkérdeztem Olivertől, hogy lehet az, hogy ő úgy néz ki, mint egy ember. Ő biztatott, hogy én is meg tudom tenni. Akkor változtam először emberalakomba.

 – Tehát, ha jól értem, a nemződ megvert Oliver miatt! - mosolygott Szilveszter - Ennek ellenére még most is az ő pártját fogod.

 – Még mindig nem érted! - bosszankodott Veronika. Már rég nem kellett senkinek semmit elmagyaráznia. Most meg Szilveszter itt értetlenkedik - Miután megvert, Oliverre támadt. Azt mondta, „ő nem a te tanítványod. Hanem az enyém”. Azt mondta rólam, hogy olyanná nevel, hogy a legszörnyűbb rémálma legyek mindenkinek. Általam fogja rettegésben tartani a világot. Akkor elhatároztam, hogy kiszabadítom Olivert, és segítségével megölöm a nemzőmet. Beszélni akartam vele. Akkor teremtette meg a csatornát, és gondolat útján beszéltünk.

 – És legyőztétek a nemződet.

Veronika szélesen elmosolyodott. Büszkén kihúzta magát:

 – Igen.

 – Azután te is Oliver tanítványa lettél?

 – Ő nem tart annak, mert sok mindent megtanított nekem a nemzőm. Uralni az erőmet, vadászni, használni a képességemet… Csak… Nem tudtam kezelni a szomjamat. Arra tanítottak, hogy ne fojtsam el. Hogy élvezzem ki. Hogy öljek meg mindent, és mindenkit. Nagy élvezettel. És tudod mi a legszörnyűbb?

Szilveszter nem válaszolt.

 – Élveztem. - súgta Veronika - Hihetetlenül élveztem. Sok embert megöltem. Még az arcukra sem emlékszem. Nem tudom kik voltak, vagy hány évesek. Élvezettel ittam a vérüket… Gondolkodás nélkül, tele izgalommal és élvezettel. És már alig vártam a következő vadászatot. Egy szörnyeteg voltam. Egy igazi szörnyeteg.

Szilveszter látta a szégyent és a szomorúságot Veronika arcán. Úgy gondolta itt az ideje a témaváltásnak:

 – És mi köze ehhez, ennek az újoncnak?

 – Megfogadtam, hogy soha többé nem ölök ártatlanokat. És hogy nem engedem, hogy ártatlanok haljanak meg vámpírok miatt.

Szilveszter nem szólt semmit. Elnézett a távolba. Azon gondolkodott, hogyan magyarázza el Veronikának, hogy megmenteni egyet, kockára tesz mindent.

 – Szilveszter, én undorodom attól, ami vagyok. Arra emlékeztet, milyen szörnyű és borzasztó dolgokat tettem újoncként. Minden nappal rájövök, hogy ennek az életnek semmi értelme nincs. Aztán minden nap elhatározom, hogy megvédem az embereket. Nem érted? Én nem nézlek le téged! Én irigyellek téged.

 – Ó ne gyere nekem ilyenekkel! Nem most ejtettek a fejemre. Határozottan dühös szoktál lenni rám, mert az én elveim nem olyanok, mint a tied.

 – Ez igaz - mosolygott rá Veronika - te fel tudsz idegesíteni annyira, hogy szörnyeteg legyek.

 – Túlkomplikálod a dolgokat kislány. Áruld már el mi lelt ma téged, és mit szeretnél tőlem?

 – Mindent…

 – Ezt már mondtad. De nem értem. Fejtsd ki bővebben!

 – Az életemben, emberként, elhatároztam, hogy apáca leszek…

 – Kislány, kislány - simogatta meg Veronika haját Szilveszter - Egy vámpírélet, nem csak egyetlen életből áll. Mindent kipróbálhatsz. Egy életnyi időt ez vagy, aztán tíz-húsz évet egyéb. Aztán száz évig egészen más. Bármi lehetsz. Miért éppen apáca akarnál lenni?

 – Szóval mindig azzal jössz, hogy egy aggszűz vagyok…

Szilveszter szélesen elmosolyodott, és átölelte a lány:

 – És, tényleg az vagy?

Veronika, ha tudott volna, fülig elvörösödik. Így csak szégyenkezve bólintott.

Szilveszter mosolyogva magához húzta a lányt. Megpuszilta a homlokát és halkan, mosolygó hangon megkérdezte:

 – Legyek én az első?

 – Olyan bunkó vagy!

 – Tehát nem ezt akartad mondani?

 – Az, ahogy te mondod, olyan kéjsóvár, és olyan erkölcstelenül szemérmetlen.

 – A legjobb században vagyunk, ahhoz hogy erkölcstelenül szemérmetlen legyél. És, hogy valami klassz legyen közöttünk. Ne rontsd el valami őszintétlen prűdséggel.

 – Fejezd be! - és eltolta magát Szilvesztertől. Ököllel bele ütött a férfiba. Már megbánta, hogy egyáltalán szóba állt ezzel a nagydarab, bunkó alakkal.

 – Veronika várj! Nem akartalak megbántani. - fogta meg Veronika kezét, és maga fele fordította - Már legalább százötven éve nem találkoztam ilyen szégyenlős lánnyal.

 – Nem csodálom! Amilyen társadalmi rétegből választasz magadnak partnert… - de észrevette Szilveszteren a sértettséget - Bocsánat.

 – Ó jaj. - Szilveszter hangja gúnyos volt - A grófkisasszony rájött póri származásomra!

 – Nem ezt akartam mondani!

 – Nem-e?

 – Nem! Mindenféle nőszeméllyel lefekszel, olyanokkal is, akik - Szilveszter észrevette a lány zavarát. Be kellett vallja magának, hogy élvezi a jelenetet. De Veronika ezt nem vette észre. Tovább folytatta, a magyarázkodást:

 – Olyan nőkkel, akikben pár száz évvel ezelőtt sem volt szégyenérzet. Akik azoknak a férfiaknak nyújtanak… nyújtanak szolgáltatásokat… igen, akik másképpen nem kapnának maguknak társat.. partnert.. Igen.

 – Azt akarod mondani, hogy ronda vagyok? - kérdezte Szilveszter álszent mosollyal.

 – Ne légy már ilyen.. ilyen.. ilyen beképzelt bunkó - lökte oldalba Veronika.

 – Megpróbálhatom - mosolygott rá Szilveszter és magához húzta.

 – Mit?

 – Hogy ne legyek bunkó! - suttogta Veronika fülébe és lehajolt. Megpuszilta arcát, orrát, száját. Kicsit elhúzódott tőle, hogy megnézze a lányt. Az becsukott szemel várt. Ismét szájon puszilta. Aztán elidőzött ott. Előbb csak lassan, érzékien. A lány nem tiltakozott.

Veronika érezte, hogy szárnyra kap Szilveszter ölelésében. Valami módon a több száz éves teher könnyebb lesz, és eltűnik. Csak ők ketten maradnak. Átkarolta Szilveszter nyakát, aki felemelte őt, hogy egyforma magasak legyenek. A férfi egyre szenvedélyesebben és mélyebben csókolta. Lélegzetelállító élmény volt. Azt kívánta sose legyen vége. Belekapaszkodott a férfiba, mintha az élete függne tőle.

Szilveszter keze bejárta Veronika hátát. Érezte, ahogy a lány megborzong, amikor végigszaladnak újai a gerince mentén. Szilveszter kicsit elhúzódott, hogy a szemébe nézhessen. Hihetetlen, ami a mai napon történik.

Veronika szégyenlősen elfordította fejét. Így pont láthatta, amint Herman egy dobó késsel mellkason találta az újoncot.

Veronika elengedte Szilvesztert, amitől a földre huppant, de ezt észre sem vette. Felugrott és rohant az újonc segítségére.

Krisztina nagyot nyelt. Tudva levő volt, hogy ő a boszorkány ranglétrán legalul van. Márpedig ez határozza meg, hogy milyen varázslatokhoz fér hozzá. És az ereje is fogytán a fáradtságtól. Egy tanácstag ellen? Aki szűrés nélkül mindenhez hozzáfér? És kitudja, talán nemrég evett és aludt. Annyi esélye van, mint a kisegérnek a kísérleti laborban.

Már azon gondolkodott, hogy értelme sincs felvenni a harcot. De talán kevésbé lenne megalázó az utódai számára, ha a kardjába dől.

Ekkor előre lépett Bertalan.

 – Könnyű legyőzni egy kimerült boszorkányt! Ha igazságos akarsz lenni, adsz neki időt, hogy kialudja magát.

 – Tegyek neki engedményeket?

 – Még az elítélteknek is jár az utolsó vacsora. Félsz, hogy nehéz lesz megölnöd, ha pihenten áll szembe veled?

 – Hogy lásd, milyen jó szívű vagyok, kapsz egy fél nap haladékot. A boszorkányok terepe amúgy is a napfény. Legyen a harc köztünk holnap délben.

Bertalan karon fogta Krisztinát, és elvezette a szállására:

 – Most ne gondolj a csatára. Csak pihend ki magad. Reggel jelentkezem.

 – Könnyű azt mondani, de más sem jár a fejemben.

 – De legalább abban biztos lehetsz, hogy az éjszaka folyamán senki sem fog bántani. Pedig háború van.

Krisztina nem nyugodott meg. Mint ahogy arra számítani lehetett, nyugtalanul aludt. Az éjszaka lassan telt el. És eljött az a félelemmel teli holnap, amikor meg fog halni.

Bertalan bevezette egy ebédlőnek berendezett helyiségbe, ahol az asztal roskadozott a sok ételtől. Krisztina rájött mennyire éhes.

 – Egyél, hogy fel tudd venni a harcot! - mondta Bertalan.

 – Minek felvenni a harcot?

 – Hogy legyőzd! Mást úgy sem tehetsz! Meg kell próbálnod! Egyél, legyen minél több energiád! Ezen ne múljon!

Krisztina rengeteget evett, többek között sok-sok édességet. Tudta, hogy rengeteg energiára lesz szüksége, hogy eljusson addig a pontig, hogy elmondhasson egy varázsigét mielőtt meghal. Nem tudta eldönteni melyik lenne jobb: ha Szidónia játszik vele a harcban mielőtt kivégzi, vagy csak amint oda áll, bumm egy meteorit a fejébe, és kész.

Bertalan leült mellé:

 – Ne aggódj!

 – Te könnyen beszélsz! Te is tudod, hogy sokkal gyengébb vagyok nála. És fele annyi varázslatot sem tudok, mint ő. - annyira elkeseredett volt, hogy szinte már sírt - Még egy átlagos boszorkány szintjét sem ütöm meg, a hülye nagyanyám miatt. Mert keresztbe tett az egész vérvonalnak. Önként bíráskodott. Bele is halt.

 – Nyugodj már meg!

 – Mit tehetnék egy tanácsoshoz képest? Fasírtot fog sütni belőlem. Még annyi sem marad utánam, mint egy vámpír után az a marék hamu.

 – Krisztina, eleget ettél már. Most gyere velem sétálni! Beszélgessünk, valahol ahol kevésbé vagyunk halhatóak mások számára.

Krisztina bólintott, és felállt:

 – Mégis mit árthat? - mondta halkan.

Csendben, saját gondolataikba merülve ballagtak, a történelmi helyszínen.

Bertalan szólalt meg először:

 – Mondok én neked valamit Szidóniáról! Igaz, hogy tanácsos, de még sosem ölt meg egyetlen vámpírt sem. De te már igen! Mindketten tudjuk, hogy az elmúlt napokban szereztél harci tapasztalatokat.

 – De akkor is. Ő sokkal erősebb varázslatokat tud. Te is tudod, hogy képes békává varázsolni mielőtt én egy mozdulatot is tehetnék.

 – Ez igaz, de Szidóniáról tudunk valami nagyon fontosat. Hiú és példát akar statuálni veled. Bebizonyítani, hogy ő milyen erős, és mennyi mindent tud. Tudod miért vállalta a csatát veled? Hogy az itt összegyűlt boszorkányok lássák, ott bent a történelmi, drámai helyszínen, bent az erődben, hogy mi mindenre képes. Mégpedig azért, hogy mindenkit megnyerjen magának, az egyéni akciójához. Csapatot szervez.

 – Hát ez megnyugtató.

 – Ha az első megmozdulásnál megölne téged, akkor az nem lenne elég látványos. Senki sem figyelne fel az ő győzelmére. Akkor nem lenne csapata. Villogni akar a többiek előtt. Sokféle varázslatot akar megmutatni nekik, és valószínűleg látványosakat.

 – Nagyon biztató…

 – Valóban az. Gondold ezt végig, nem mindig az győz, aki kacérkodik. Főleg ha nem is a győzelem érdekli, csak táncoltatni akarja az ellenséget. Egy kis bicska is halálos lehet olykor. Ide figyelj Krisztina: Nem az a lényeg hány fegyvered van, hanem hogy tudod-e használni.

 – Kösz, hogy biztatni próbálsz, de… - kezdte Krisztina idegesen.

 – Nézd Krisztina, nem vagyunk barátok. Nem ismerlek eléggé, nem tudom, hogy mire vagy képes. Csak azt tudom rólad, amit Oszkár látott és gondolt. De az bizonyos, hogy senkinek nem lenne jó, hogy ha Szidónia győzne. Összeveszett a vámpírral, akivel olyan nagyon jóban voltak. És most bosszúszomjas. A halálba visz mindenkit innen az erődből, csak mert megsértődött. Olyan tervei vannak, mint a nagyanyádnak annak idején. Az egész faj ellen akar menni. És ő, mint tanácsos a fajunk nevében beszél. Meggondolatlan, és nem elég következetes. Túl fiatalon került a tanácsba. Soha nem volt a tanácsba való, bárkinek a lánya legyen is. Egy csapat élére még kevésbé… Én azt szeretném, ha te győznél!

 – Úgy-e tudod, hogy ennek nagyon kevés az esélye?

 – Igen tudom. De hadd mondjak neked valamit. A keresztfiam számítógép őrült. Rengeteget játszik. Elméletileg naponta legyilkol akár száz zombit is. De biztos vagyok benne, hogy ha valóban találkozna akár csak egyel is, bármilyen fegyvert is adnának a kezébe, akkor is maga alá vizelne. Az elméleti tapasztalat nem ér fel a gyakorlatival.

Krisztina elnevette magát.

 – Ez azért nem ugyan az.

 – Mások tapasztalata nem a sajátunk, még ha emlékszünk is rájuk. Mégis csak olyan, mint mikor valaki leírja részletesen a saját nyaralását. Elolvassuk, el is tudjuk képzelni. De mégsem mi voltunk nyaralni.

Krisztina ismét felnevetett.

 – Most magadra hagylak. Gondolkodj el azon amit mondtam. És ne feledd, hogy neked van tapasztalatod. - mondta Bertalan - Már csak egy órád van, hogy felkészülj a nagy csatára.

Krisztina gondolkodott: Ha őszinte akar lenni magához, be kell vallja, hogy ő is csak két csatában vett részt eddig, és mindkettőt elvesztette volna, ha nem mentik meg. Az egyik most volt, amikor Oszkárt megölték a nemzők, miután legyőzték az újoncokat. A másik Marosvásárhelyen miután összeveszett férjével, és mielőtt csatlakozott hozzá Oszkár. Akkor egy csapat vámpír mentette meg, egy másik csapat vámpírtól. Hát egyik csata sem volt a legdicsőségesebb. Remegő lábbal csinálta végig, és csúnyán elbukott… Nem tudta mennyire számíthat ez előnynek egy tanácsossal szemben.

De talán. Igen, talán Szidóniának is megremeg a lába, ha sikerül felmutatnia valamit.

A tele-kinetikus erejében bízhat csak. Ez a legalapvetőbb képesség, amivel minden boszorkány bír. Ha bármiben is Bertalannak igaza van, akkor ezt egész biztos nem fogja Szidónia használni, hiszen ezzel nem villoghat a rajongók előtt. Félelmetes, hogy minden Szidónia hiúságán múlik. Egész pontosan, az élete múlik rajta.

Krisztina nagyon ideges volt: Bármit tesz nincs második lehetőség. Nincs B terv. Nincs mentő segély. Arénában lesz, és a boszorkány társai végig fogják nézni a halálát. El fog bukni egy fiatal csitrivel szemben, aki a lánya lehetne, mert ereje többszöröse az övének.

Viktor sokat kockáztatott azzal, amire vállalkozott. Sok mindent elért a közel ezer év alatt, amióta vámpírrá változtatták. Befolyással volt a vámpír társadalomra. Tanácstag lett, és nagyhatalmú hadúr. De egy valami mindig is hiányzott neki. Az, ami a vámpíroknak soha nem lehet. Család.

A vámpír lét egy időben elég kellemes volt. Minden érzéke felerősödött, amikor vámpírrá vált. Minden. A kellemes illatok gyönyörűsége, a gyorsaság élvezete, a női test okozta kéj, a hatalom élvezete… A vámpírlét olyan lehetőségeket biztosít, amit remélni sem lehet.

De aztán rájött a hátrányaira. Minden érzék felerősödik. A gyanakvás, az ellenszenv, az undor, a kéjvágy, a gyilkos ösztönök, vérengzés, bosszúvágy. A versengés, a hatalomvágy, az irigység és mérhetetlen kétely. Erősebbek lesznek az indulatok is.

Viktor egyre jobban vágyott vissza az emberlétbe. Olyan rég volt, de mégis. Egyre többet nosztalgiázott. Milyen jó volt, míg tarthatott kutyát vagy lovat. De most az állatok megérzik a jelenlétét. Egy állathoz sem közelíthet, mert elszaladnak előle. Milyen jó volt, míg horgászni járt a barátaival. Míg csíntevésen törték a fejüket a testvéreivel. Míg feleséget kerestek maguknak, vagy felvágtak a legújabb hódításukkal.

Talán nem is a csoportba tartozás hiányzott neki. Hanem az az élmény, amit emberként tapasztalt: megosztani valakivel az életet. Ez volt, ami a legjobban hiányzott. De nem. Mondott ellen rögtön a gondolatnak is. Ami a legjobban hiányzott, az az ikertestvérével való kapcsolat volt. Kimondhatatlanul mély volt a kapocs! Az ő másik fele volt. Tükörképe, bizalmasa, és biztonságérzete. A testvér, akit mindig maga mellett tudott. Akivel szerepet cseréltek. Még néha a lányokat is megtévesztették. Ismerték egymás minden gondolatát. Gondolatban mindig vele volt a hosszú évek alatt, de most lehetősége van… Oh, jaj ki ne mondja. Rossz ómen, ha előre kimondja az ő nagy álmát!

De sajnos ehhez meg kell ölje Olivert. Oliver azt hiszi, hogy ők barátok, és be kell vallja, egy idő után valóban annak érezte. Igaz rájött, hogy ő az egyetlen, aki hazudni tud neki. És most ezt a képességét ellene fogja fordítani. A kis naiv mindent elhitt neki, amit mondott. Mert túlságosan bízott a képességeiben.

Szilveszter felsegítette Veronikát a földről. A lány dühös volt. Félig átváltozott.

 – Sajnálom, Veronika, de nem tehetsz már semmit. - ölelte át a lányt.

 – Megölöm. Engedj el! Megölöm! - fordult a távolodó Herman fele.

 – Nem most - súgta a fülébe - nemrég megmentette az életünket. Előbb szétrúgjuk a vérfarkasok seggét! Csak utána ölöd meg! És én ott leszek melletted és segítek ebben.

Oliver is alig bírta türtőztetni magát. Ő meghagyta az újonc életét, Hermannak nem volt joga felülbírálni döntését. Megmondta, hogy foglalkozzon csak a saját csapatával.

 – Ezt még megkeserülöd! - súgta maga elé.

 – Te pedig, ezt majd még megköszönöd. Nem sétagaloppra indulunk ifjú barátom - Szólt vissza Herman - Válassz erős csapattagokat magad mellé, hogy még találkozhassunk az életben - kiáltott vissza, most már messziről.

Oliver mérgét a megmaradt épület bánta, amit szétrúgott, néhány cifra káromkodás kíséretében. Azon gondolkodott, hogyan magyarázza ezt meg Veronikának. Ekkor meglátta Veronikát. Majd leesett az álla, Szilveszter vigasztalta. Magához ölelte az alacsony lányt és az a mellkasának dőlve sírt.

A döbbenet kiült az arcára. De arra hamar rájött, hogy itt rá már nincs szükség. Hátat fordított a szerelmes párnak. Ott egy másik szerelmes párt látott. A két újonc teljesen egymásba feledkezve falta egymást. Szép kis csapat. Nekik is hátat fordított Borisszal találta szembe magát. Homlokát még nem fedte bőr, de már sokkal jobb színben volt. Sokat segített az összhatáson, hogy fején már nem tátongott lyuk.

Oliver a két új lányhoz lépett, akik Fülöppel egyszerre érkeztek

 – Én és a csapatom indulni készülünk - mondta nekik - Itt az ideje, hogy eldöntsétek, velünk tartotok vagy sem?

 – Violával úgy beszéltük, hogy veled tartunk, míg nem találunk egy erősebb csapatot. - mondta Edina - Amennyiben ez neked így elfogadható.

 – Vadászunk és indulunk! Két csapatban megyünk. Én a második körben vadászok. Szilveszter szeretném, ha te is akkorra maradnál. Beszélni szeretnék veled. Borisz te az első körben mész. Jó lenne, ha mielőbb visszaszereznéd a jóképűségedet, kissé ijesztő így rád nézni - mosolygott rá barátjára Oliver.

 – Hagylak titeket beszélgetni. - mosolygott rájuk Veronika - Megyek én az első körben.

Az újoncok észre sem vették mi folyik körülöttük, ezért a második körre maradtak. Fülöp is elment, s vele együtt a két új lány.

Oliver gondolat útján megszólította Szilvesztert.

 – Sajnálom barátom. Nem akartalak megbántani Herman miatt. Ez a vámpír biztosan erős, de remélem, nem sokat találkozunk vele. Nem tetszik a modora.

 – Hát nekem sem - mondta Szilveszter, de nem volt semmi érzelem a hangjában.

 – Egy pökhendi seggfej. És én nem akarok olyan csapatba tartozni, mint az övé.

 – Hm.

 – Nem akarok főnök lenni, akitől neked engedélyt kell kérned. - mondta Oliver - Soha sem így működtünk, és nem lenne jó, ha most kezdenénk ezen változtatni. Remélem, ismerjük annyira egymást, hogy Herman ne tudjon beleszólni a barátságunkba. Aztán meg tudom, hogy soha nem beszéltünk róla, és eddig nem is tűnt fontosnak, de most már tudom, hogy kettőnk közül te vagy az öregebb. Éppen ezért szeretném, ha átvennéd a csapat irányítását.

 – Most miben mesterkedsz, Oliver? - kérdezte Szilveszter bosszúsan - Nem akarok csapatvezető lenni. Egyébként sem hiszem, hogy én lennék az öregebb. Inkább meséld el, mit beszéltetek Hermannal.

Oliver elmondott mindet Robi véréről, aztán ismét visszatért a témára.

 – Ugyan már! Te vagy az öregebb. Amikor a háborúról beszéltem, IV. Béla idején, nyilvánvaló, hogy te többet tapasztaltál belőle, mint én. Én ugyanis akkor lettem vámpír.

Szilveszter hangosan felnevetett. Nem tudta visszafojtani a nevetését. Olyan jóízűen és hangosan nevetett, hogy csengett az egész hegy.

Az újoncok felkapták a fejüket

 – Mi van? Rajtunk nevettek?

 – Oliver bevallotta, hogy harmincnégy évvel fiatalabb nálam. - mondta Szilveszter - És én még azzal biztattam magam, ha idősebb leszek, talán én is olyan jól fogok alkalmazkodni, mint ő. - ismét nevetett - Ha tudtam volna, hogy fiatalabb vagy, nem hiszem, hogy melléd szegődök, hogy ellessem a trükködet. Jól elvertelek volna, hogy ne légy olyan irigylésre méltó!

 – Azért barátkoztál velem, hogy tanítsalak alkalmazkodni? - kérdezte ismét gondolat útján Oliver

 – Igen - ismét nevetett - és átkoztam magam, hogy milyen nehézfejű vagyok. Azzal biztattam magam, hogy idővel jobban fog menni… - Ismét hangosan nevetett.

 – Hát kösz - mondta bosszankodva Oliver, de nem haragudott barátjára.

 – Egyet mondj el nekem Oliver! Ki volt az apád? Nemes volt?

 – Mi van?!

 – Te nemesi származású vagy, vagy sem? Emberként, ki volt az apád?

 – Az apám, a nemesi udvarban, csak a lovakig jutott el. Egy nemesnél szolgált.

 – Szóval nem vagy az.

 – Nem. Születésemtől nem vagyok az. - majd halkan hozzátette - De vámpírként megmentettem egyszer, véletlenül, a király életét, és nemesi rangot szereztem. Még egy családfát is kitaláltak nekem. De számít ez valamit?

 – Hát persze, hogy számít! Kiváltságokat jelent.

 – A vámpíroknál? Miről beszélsz? Mégis miféle kiváltságokat jelentsen?

 – Úgy tűnik vámpíroknál is jelent valamit. - mondta lemondóan Szilveszter - Herman szerint mindenképpen.

 – Ugyan kérlek. Herman túl öreg, és már nem képes a valóságban élni. Sem gondolkodni. Erős ugyan, de már megbomlott az elméje. Eltávolodott mindentől, és mindenkitől. Ezt az is bizonyítja, hogy bírál, és lenéz mindenkit.

 – És Veronikát is érdekli…

 – Nekem úgy tűnt, hogy most leginkább te érdekled. - mondta Oliver széles mosollyal.

 – Nem is tudom.

 – De szerintem, pontosan tudod! - mosolygott Oliver - és már azt fontolgatod, hogy veszed le teljesen a lábáról. - és gyorsan témát váltott, nem akart beavatkozni két barátja viszonyába - De azt mondd meg nekem, hogy akkor vállalod a csapat irányítását?

 – Nem lehet.

 – Miért?

 – Akkor te nem is igazán harcoltál abban a háborúban? Vagy a nemződ volt a hadvezéred is?

 – Nem igazán. Nem sokra emlékszem az egész háborúból, többnyire a túlélésemért küzdöttem. A nemzőm meghalt két nappal a vámpírrá válásom után.

 – Ó, sajnálom.

 – Ne tedd. Én öltem meg. - mondta Oliver morcos hangon.

Szilveszter meglepődött. Ez szinte lehetetlen. Tudta, hogy Oliver nem akar róla beszélni, de kíváncsi volt:

 – Miért?

 – Élő pajzsnak használt. Mint amit most Anti tett, mikor megérezte a vérfarkas szagot.

 – És hogy ölted meg?

 – Utólag nézve piszok nagy szerencsével. Fogalmam sem volt, hogy mekkora hatalmú a nemzőm. Csak néztem, ahogy lemészárolja a falumat. És felgyújtja a házakat. Az erősebbeket átváltoztatta vámpírrá, és a faluban élő gyerekekkel meg öregekkel táplálta őket… és… és… - Oliver megrázta a fejét - inkább nem akarok róla beszélni

 – Ma Veronika elmesélte, hogy segítettél neki megölni a nemzőjét. - mondta Szilveszter - Akkor arra gondoltam, hogy csak kihasználtad őt, hogy megmenekülj. De te is megölted a nemződet. Lehet, hogy együttérzésből mentetted meg.

 – Szóval elmondta neked! - mosolygott vissza rá Oliver - Az jó. Gratulálok. Tudom, hogy régóta tetszik neked. Úgy tűnik már le is vetted a lábáról.

 – Elmondod, ki volt a nemződ? - váltott témát Szilveszter.

 – Haragudni fogsz rám, ha elmondom.

 – Miért?

Oliver felsóhajtott. Előbb-utóbb úgy is el kell mondja. Így is túl sokat várt vele:

 – Ovidiusz volt.

 – Az nem lehet. Őt Viktor ölte meg.

 – Nem ő ölte meg. Én voltam. De mint mondtam piszok nagy szerencsém volt.

 – Az nem lehet! Akkor te kéne ülj a tanácsban! Mindig is mondtam, hogy a te képességeddel be kéne vegyenek a tanácsba! Mindig ezt mondtam, hogy neked tanácsosnak kell lenned és a te kezeden kéne legyen a gyűrű! - Aztán, mint aki levegő nélkül maradt nézett Oliverre: - Oda adtad a gyűrűt Viktornak?

 – Ezért nem akartam elmondani. Lehetőségem lett volna megszerezni a gyűrűt. De soha nem volt nálam. Nem voltunk olyan viszonyban Ovidiusszal, hogy elmondja nekem, milyen gyűrűje van. Azt sem tudtam, hogy tanácsos… Mondom, hogy két napos voltam! Nem ismertem a nemzőmet! Amikor vége lett a háborúnak csak pár hónapos újonc voltam. Nem tudtam megkülönböztetni, hogy ki a jó és ki a rossz. Nem is tudtam róla, hogy tanács egyáltalán létezik. Viktor látta, hogy nem jelentkezik senki Ovidiusz helyére. Hát kitalált egy mesét, és felült a trónra.

 – De könyörgöm, azóta ezerszer lebuktathattad volna! - Háborgott Szilveszter.

 – Megkedveltem. És amúgy is túl sokan pályáznak a tanácsosi szerepre, az a nyamvadt gyűrű miatt. Ha kitudódik megöltek volna miatta. És ráadásul fogalmam sincs, hogy hol a csudában van a gyűrű.

 – Én megöllek! Az a nyamvadt gyűrű?! Tudod, hány éve nem láttam a napfényt? Téged egyáltalán nem érdekel az a gyűrű?

 – Ilyen áron nem kell! Állandó céltábla lenni éjjel, egy gyűrű miatt, hogy magányosan járkálhassak nappal! Ez ennyire jól hangzik?… Nem. Ilyen áron nem érdekel. Aztán meg saját bevallásod szerint, huszonöt éve nem hagytad el a szállásodat. Még éjjel se jártál ki. Bevezettetted az internetet, mobilod van, és mindezt úgy rendezted, hogy el sem hagytad a menedékedet. Tényleg annyira hiányzik akkor a napfény, mint ahogy mondod? Szilveszter, én nem akarok tanácsos lenni, sem pedig céltábla az a gyűrű miatt, ami nincs is Viktornál.

 – Én esküszöm, most megöllek! Végig nálad volt a gyűrű és én még barátomnak tartottalak?

 – Tudod, hogy nincs nálam a gyűrű! Nem tudom, kinél van. Nálam nem volt. És Viktornál sincs. Az biztos.

 – De akkor mit hord Viktor?

 – Egy hamisítványt. Pont úgy néz ki, ugyan olyan az anyaga, csak éppen nem mehet ki vele a napfényre.

 – Az hogy lehet? Honnan tudod?

 – Egyszer jelen voltam mikor Viktor azzal dicsekedett, hogy hogyan ölte meg Ovidiuszt.

 – Áh, azt én is ezerszer hallottam. Az évek során jócskán kiszíneződött a történet.

 – Na, igen. Én nem szóltam, hogy hazudik, mert nem akartam tanácsos lenni, és úgy láttam, Viktor valóban a vámpírok érdekeit tartja szem előtt, a tanácsban. Most abban a hiszemben él, hogy ő az egyetlen, aki hazudni tud nekem, anélkül hogy észrevenném. Minden esetre, azt hittem, valahogyan megszerezte a valódi gyűrűt, a történetet pedig kitalálta mellé. De egy alkalommal arról mesélt, miket csinált nappal. És éreztem, hogy hazudik. Rákérdeztem, „akkor te tényleg ki tudsz menni a napfénybe, azzal a gyűrűvel?” „Igen. Természetesen” mondta, de hazugság volt. Mondom, akkor az tényleg egy eredeti gyűrű? Hát persze hogy az, válaszolta, de ismét hazudott. Aztán a gyűrű történetéről beszéltünk, és végig hazudott…

 – Akkor sem értem. Biztos, hogy Ovídiuszt ölted meg? Hogy tudtál volna megölni pár napos korodban egy nagyhatalmú urat?! Nem lehet. Pár naposan nem ölhetted meg a nemződet. És Ovidiuszt?

 – Biztos, hogy ő volt! És nem akarok erről beszélni.

 – Most már mindent tudni akarok, Oliver! - mondta Szilveszter - El kell mondanod, hol és mikor ölted meg Ovidiuszt! Lehet, a gyűrű még mindig ott van!

 – Nincs ott a gyűrű. Mikor rájöttem, hogy mit hagytam ott, átkoztam magam. Annyira hiányzott a napfény, a nyüzsgés, hogy lássam, ahogy az emberek a mindennapi dolgaikat végzik, amit én is egykor… Visszamentem, felkutattam mindent, de már nem volt ott.

 – Ide figyelj Oliver. Nekem ez most túl sok volt! Azt akarod, hogy elhiggyem, hogy pár naposan megölted az egyik legöregebb vámpírt? Utána pedig ott hagytad a legértékesebb vámpír ereklyét? Ami azóta sem került elő, mert állítólag az egyik tanácsos egy hamisítványt hord.

 – Nem csak az egyik tanácsos hord hamisítványt.

 – Hát én most megöllek! Ha tudtál erről eddig mért nem mondtad el!? Nekem túl sok ez a nap! Akartam némi változatosságot az életembe, de ez túl sok! Ma minden felborult. A törpe kedves velem, és a titkait meséli. Te meg egy gyáva kukac lettél, aki kerüli a konfrontációkat. Jó, hogy a seggét is ki nem nyaltad Hermannak! Aztán kiderül, hogy megöltél egy tanácsost. És nem veszed át a helyét! És eltűröd, hogy valaki hazudozzon neked, sőt még támogatod is, hogy helyetted üljön a tanácsban?! Én nem tudok kiigazodni rajtad! Azt hittem a barátom vagy és ismerlek. De nem ismerlek! Elegem van belőled!

 – Ne húzd fel magad! Herman, egy megöregedett vén bolond, de képzett harcos. Épp megmentette a seggünket. Úgy hogy pár percre rá mégsem nyírhattam ki! Mert úgymond le vagyunk kötelezve neki. Összeszedünk egy szép csapatot, és akkor majd mi mondjuk meg, hogy kinek mi a dolga! Akkor eldönthetjük azt, hogy ő hogyan táncoljon. De most nem csaphattunk oda neki! A gyűrűről meg mit mondjak? 1241-ben elvesztettem egy gyűrűt. Most mit akarsz csinálni, még egyszer visszamenni a tett színhelyére? Több száz évre rá? Amikor rájöttem mit hagytam ott, visszamentem és átkutattam mindent, de már nem volt ott! Aztán meg amúgy sem akarok tanácsos lenni. Ha a gyűrű egy halvány nyomára is bukkantam volna az évek folyamán, akkor szóltam volna neked. De nem tudom, hol van. Ez csak egy történet, ami nem vezet sehová, nem változtat semmin! Nem mindegy akkor, hogy ki volt a nemzőm? Ez amúgy sem befolyásol semmit.

 – Tényleg te ölted meg Ovidiuszt. - szólt Szilveszter lemondóan - Te még a ló seggéből is kibeszélnéd magad! Aztán mindenki elhinné, hogy illatos vagy, mint egy szűzleány! Nem csoda, hogy olyan erős a képességed! Érzed, ha hazudnak. Könnyen tudsz alkalmazkodni minden helyzetben. Bárkivel tudsz beszélni, bármilyen nyelven és még gondolat útján is kommunikálsz. Mert ilyen erős nemződ volt. Hát persze, hogy számít ki volt a nemződ! - nézett mérgesen barátjára. Nehéz volt megemészteni azt, amit most hallott. Csalódott volt. Egy nagyon fontos dolgot hallgatott el előtte. Nem biztos, hogy megbocsájthatatlan, de egyelőre annak tűnik. De jól egyeztek. Többször megmentették egymás életét. Talán tényleg nem fontos…

 – Hogyan sikerült megölnöd? - kérdezte Szilveszter - Ma úgy is olyan napom van, hogy mindenki elárulja a titkait nekem. - és mosolyt erőltetett az arcára - Ilyen csak ötszáz évente egyszer van. Használd ki. - aztán szigorúan hozzátette - Kíváncsi vagyok!

 – Talán tényleg jobb lesz, ha elmondom az egészet. - adta meg magát Oliver - Ovidiusz minden idejét azzal töltötte, hogy embereket változtatott át. Nem voltak segédei. A legelsők között voltam, akit átváltoztatott. Mind éreztük a vérfarkas szagot. Ovidiusz félt tőlük. Mi sokan voltunk. Nem emlékszem tisztán, hogy mennyien. Nappal gyerekeket hozott. Hogy megigyuk a vérüket. Sok vért itatott velünk, hogy legyünk erősek. És amint ittam az egyik gyerek vérét, és a szomjam csitulni kezdett… - Oliver megborzongott az emlék súlya alatt - felismertem… felismertem a legkisebb testvéremet benne. Én öltem meg. Vérszomjamban. - Oliver sóhajtott, és eltakarta arcát - El tudod képzelni? Sokszor vigyáztam rá! Anyám halála után sokszor jött velem. Csak egy nyűg volt a nyakamon, de ügyes talpraesett gyerek volt. Mindig utánam jött, még ha nem is akartam. Én tanítottam meg lovagolni… én… - mélyet sóhajtott. Gondolataiba mélyedve hallgatott. Szilveszter azt hitte már nem is folytatja tovább a történetet. Nyilvánvaló volt, hogy ennyi idő után is fájdalmas beszélnie róla.

 – Mikor rájöttem mit tettem, - szólt most már Oliver színtelen hangon - körbe néztem magam körül. Felismerhetetlen szörnyeteg voltam, mint a társaim, akik lakmároztak. Közöttünk pedig visító emberek, véres tetemek. - egy pillanatra abba hagyta a beszédet, mint aki maga előtt látja az eseményeket - Élők és halott testek, kiknek a vérüket szívtuk. Mindegyiküket név szerint ismertem, hiszen egy faluban éltem velük… Felfedeztem köztük a szerelmem testét is. - behunyta a szemét. Arca fájdalmas grimaszba torzult - Azóta nem iszok embervért. Egyszerűen nem tudom megtenni.

 – Mi történt ez után?

 – Hát mi történt volna? - csattant fel most már indulatos hangon Oliver - Düh rohamot kaptam! Rátámadtam mindenkire. A társaimra! Akik szomjukat oltották. Tomboltam tehetetlenségemben. Ovidiusz élvezte. Azt hitte a zsákmányon kaptunk össze. Még játszotta is az eszét. Hogy az erősebb maradjon meg. Szította közöttünk a tüzet. Egy nullás vérű kislányt hordott körbe közöttünk. A legerősebb megihatja!- kiabálta. Az újoncok egymásnak ugrottak. Elszabadult a pokol. Piszok nagy szerencsém volt. Túl sok újonc volt. Ezért kicsúszott Ovidiusz kezéből az irányítás. Ha nem lett volna bomlott elméjű előre tudta volna, hogy ez lesz. De nem tudta felmérni a helyzetet. Megijedt, hogy szétverjük a házat, és beomlik a pince, hiszen nappal volt. Attól félt mind megégünk a nap alatt, és ismét egyedül marad. Szét akart pár újoncot választani. - Oliver szünetet tartott, mint aki ismét átéli, és hallja a sikolyokat - Ovidiusz nem számított a támadásomra. Haraptam, karmoltam, szúrtam ahol bírtam. Aztán egyszer csak szétporladt. Csak a gyűrű maradt belőle. Nem tudom, hogyan csináltam. Akkor nem érdekelt túlélem-e. Csak ösztönösen cselekedtem. Nem is gondolkodtam. Piszok nagy szerencsém volt. A nemzőnk meghalt, de a társaim tombolása ettől még nem maradt abba. Észre sem vették, hogy meghalt. Ugyanúgy küzdöttek tovább. Elsodortak. Igyekeztem túlélni a napot. Meghúzni magam. Amint besötétedett, leléptem. Csoda, hogy túléltem az első pár hónapot…

 – Neked kéne a tanácsban ülnöd!

 – Neked kéne a csapatot vezetned!

 – Nem lehet.

 – Miért?

 – Mert már mind megszoktuk, hogy a legvalószerűtlenebb időpontokban is a fejünkben halljuk a hangodat, amint utasításokat osztogatsz. És mert nem nagyon tudok azon a törpén kívül másra mostanság gondolni - mutatott Veronika fele, akik most értek vissza a táplálkozásból.

 – És ha Barótra megyünk, hogy elfogadjam Dóri ajánlatát? - mondta most már hangosan Oliver, hogy mindannyian hallják

 – Miért tennéd? - kérdezte Veronika - Azt mondtad nem fogadod el

 – Ha nem hezitáltam volna annyit, ha velünk lettek volna a legutóbbi csatában, akkor nem szorultunk volna rá senki segítségére. Már megbocsáss Fülöp.

 – És a személyes konfliktus? - kérdezte Borisz.

 – Háborúban állunk. A személyes ellenszenvet egyelőre félre kell tenni. És a győzelemre koncentrálni. Úgy hogy, ha azt mondja Dóri, hogy jön a csapatba, hát akkor én fogadom, kutyástól - macskástól, mert erős csapattagokra van szükségünk, akik védik a hátunkat.

 – Igaza van Olivernek! - mondta Szilveszter - jól jött volna, még három vámpír segítsége.

 – Szerintem is - mondta Fülöp.

 – Ellenvetés? - kérdezte Oliver.

 – Jól jött volna még három vámpír segítsége, de szerintem ez csapda! - tette hozzá Szilveszter - Dóri önszántából soha sem ajánlotta volna fel, hogy a csapatod tagja legyen!

 – Egyetértek. - mondta Veronika.