10. A feszültség fokozódik

Krisztina nem tudta, hogyan juthatna vissza a menedéket nyújtó tűz mögé.

Melánia fogát vicsorgatva közelített. És csapott az ostorával.

Krisztina egyenesen felé repült. Széllökést küldött. Majd tűzgolyót. Melánia megtántorodott. Mire összeszedte magát, Krisztina átrepült a feje fölött. Vissza a tűz védelmébe.

De ekkor Krisztina megtorpant. Ijedség futott végig rajta. Érezte az újabb csapat közeledtét. Nem boszorkányok voltak. Még egy csapat. Vámpírok. Egyenesen feléjük tartottak, de ekkor észrevette Melánia szemében a változást. Ő is rémült volt.

Melánia intett csapatának. Kiadta a parancsot a boszorkány megölésére:

 – A bemutatónak vége. Öljétek meg! - Ő maga sarkon fordult, és az érkező csapattal ellenkező irányba futásnak eredt.

 – Meg akar szökni - jegyezte meg Krisztina magának.

Krisztina számára ez érthetővé tette a helyzetet. Melánia és a most érkező vámpírcsapat nem egy táborban vannak. Ha sikerülne beszélni a vámpírokkal, akik most jönnek, lenne esélye, nem csak a túlélésre, hanem a győzelemre is. Márpedig sikerülnie kell! Más esélye nem nagyon van. A most érkező vámpírok, talán hajlanak az összefogásra, a vérfarkasok ellen, és mellé állnak.

Ekkor, közel tíz vámpír ugrott egyszerre felé, Melánia csapatából. Ő pedig az új csapat karjaiba rohant kiabálva. Nagyon remélte, hogy helyesen cselekszik:

 – Háború van! - Kiáltotta teljes torokból Krisztina - Betörtek a farkasok Erdélybe! Betörtek a farkasok Erdélybe! Jönnek a vérfarkasok.

Remélte az érkező vámpírok meghallgatják, mielőtt megölik Melánia emberei.

Krisztina az érkezőkhöz közelített. Azok megtorpantak. Csatasorba állva nézték bizonytalanul.

Elől repült egy boszorkány. Mögötte rohan egy rakás újszülött vámpír. Eltorzult véreres arccal. A boszorkány tébolyultan feléjük száguld, és azt üvöltözi, hogy:

 – Jönnek a farkasok! - pedig ők nagyon is jól látják, hogy a boszorkány vámpírok elől menekül. Méghozzá abból is a leggyengébbek, az újszülöttek elől.

Krisztina több vámpírt is felismert: Adele, Richárd és Kinga is. Ezekről tudta, hogy néhány száz évvel ezelőtt Oliver barátai voltak. Azóta sok idő eltelt, de meg kellett próbálja:

 – Szövetségre léptem Oliverrel - kiáltotta feléjük.

Közben a levegőben cikázott, mert néhány vámpír mindenféle tereptárggyal dobálta őt, hogy leessen a seprűről. Padok, oszlopok, járdakövek repkedtek el mellette.

Richárd elnevette magát. Adele is közel állt hozzá.

Végül is akár jönnek a farkasok akár nem, a boszik ellenségek. És ilyen szorult helyzetben látni egy ellenséget kész öröm. És hogy pont tőlük remél segítséget?

Aztán meg a háború küszöbén senki sem szívesen fordul a saját fajtája ellen.

 – Állj! - kiáltotta dühösen Kinga, a most érkező csapat vámpír egyik tagja, a Krisztinát üldöző csőcselék vámpíroknak, kivont kardal.

A Krisztinát üldöző vámpírok megtorpantak.

 – Ti Melánia csapata vagytok! - szólt rájuk, Kinga, tudomásul sem véve a boszorkány jelenlétéről. Az arcán bosszúvágy és mérhetetlen düh uralkodott - Hol van az az átkozott fattyú?

Krisztina után rohanó vámpírok ijedten és összezavarodva néztek körül, menekülő útvonal után. Majd vezérük, Melánia után iramodtak.

Kinga üldözőbe vette őket:

 – Melánia te átkozott! Nem menekülhetsz mindig! Egyszer ki kell állj ellenem. Esküszöm, ha elkaplak, levágom azt az ocsmány fejedet, és a vérfarkasok elé dobom. Te átkozott némber! Állj meg és harcolj velem!

Richárd és Adele, ha lehet még jobban nevetett. De nem mozdultak helyükről. Mögöttük levő hét vámpír nyugodt csatasorban várta a parancsot. Unottan néztek maguk elé.

Krisztina tisztes távolságra megállt a röhögő vámpírokkal szemben.

 – Te vagy az itteni boszi? - szedte össze magát Adele, de még most is nehezére esett elfojtani nevetését.

 – Igen.

 – Oliver hol van?

 – Ha jól sejtem, akkor valahol Brassó környékén. - válaszolta Krisztina, mert nem tudta mennyire adhatja ki új szövetségesét. És remélte, hogy a lánya már biztonságban van nála.

 – Ez tényleg az a boszi, akivel szövetséget kötött. - mondta Richárd, és ismét elnevette magát. - Komolyabbnak gondoltunk.

 – Tudtok róla? - kérdezett vissza Krisztina, és elengedte füle mellett a megjegyzést

 – Találkára hívott minket. Azt mondta közösen fogunk harcolni. A te fajtád és a mienk. Nem tudom, mennyire jó nekünk az olyanok szövetsége, mint te. Amit láttunk, az nem volt meggyőző. És gyanítom, hogy ha nem jövünk időben, akkor te most halott vagy. - mondta Adele.

 – Nem tűnsz erős szövetségesnek! - szögezte le Richárd is.

 – Igen. Köszönöm a segítséget - Válaszolt Krisztina és megköszörülte a torkát - Én most indultok csapatot szervezni. Lehet, hogy nem vagyok erős boszi, de jó szervező képességem van, és sok barátom. És ide hívtam a környékbeli ismerőseimet. Hamarosan megérkeznek.

 – Ismét megszökött az az átkozott! - jött vissza mérgesen Kinga.

Ekkor megérezték a több irányból is közeledő, boszorkányokat.

 – Most mit tegyek?! - Szólt halkan kétségbeesett hangon Krisztina.

 – Hát, old meg! - Mondta Richárd biztató hangon, mint egy gyereknek. De most már egyikük sem nevetett - Hiszen jó szervező képességed van, és sok barátod. - Közben intett a várakozó csapatának, hogy kezük legyen a kardjukon. Mert itt most harc lesz!

Krisztina ideges lett. Nem csoda. Azért hívta ide a boszorkányokat, hogy segítsenek neki megölni a vámpírokat, akik megtámadták a várost…

Oliver és csapata kivonultak az utcára, távol az istállótól, ahol az emberek voltak. A boszorkányok elleni harcban ugyanis gyakori a tűz.

Hét boszorkány közeledett feléjük, seprűn repülve. Hat nő és egy szakállas férfi.

Oliver előre ment. Közben intett, hogy mindenki maradjon le:

 – Amíg én nem harcolok, addig senki nem tesz semmit. Veronika, ha jelt adok, akkor engem változtatsz kővé! - mondta.

 – De, Oliver az fájdalmas lesz!

 – Igen, de magamra akarom vonni a figyelmüket, és kővé válás alatt sérthetetlen vagyok!

 – Rendben - mondta Veronika.

Oliver előre ment felmutatva üres kezeit, de öt vámpír állt állig felfegyverezve kivont kardokkal mögötte.

Oliver odakiáltott annak a boszorkánynak, aki legelöl haladt:

 – Nem akarunk veletek harcolni! Én szövetségben élek a boszorkányokkal.

A boszorkány intett a többieknek, akik már mormolták a varázsigéket, hogy várjanak:

 – Nem én vagyok a főnök, vérszívó! - kiáltott vissza neki, és félre húzódott a bal szélre.

 – Nem akarunk veletek harcolni! Ki a főnök köztetek? - kérdezett vissza Oliver. Válaszként jobbról egy tűzgolyó közeledett Oliverhez.

 – Most - adta ki a parancsot, gondolatban Oliver Veronikának. Reménykedett benne, hogy a parancs mielőbb teljesül. Mert a hatás kedvéért nem állt félre a tűzgolyó útjából. Kővé válás fájdalma úgy tört rá, mintha villám sújtott volna belé.

 – Ha legközelebb ez a zseniális ötletem támad, hogy változtass kővé… inkább adj egy nagy pofont Veronika - mondta bosszúsan Oliver, gondolat útján, most már kővé váltan. Megvárta, amíg testén, és az úton végiggomolyog a tűz, majd Veronikához szólt:

 – Most már megszüntetheted a varázst. Kérlek. - nyögte mereven, ugyancsak gondolatban

A fájdalom, és a görcs megszűnt izmaiban, de olyan zsibbadtság tört rá, hogy nehezen tudta irányítani testét. Még a kényszer benne volt, hogy befejezze a mozdulatot, amit kővé válás előtt elkezdett. De összeszedte magát.

Közben a Boszorkányok megálltak. Seprűiken lebegtek az út fölött. Oliver tudta, hogy tapasztalt boszorkányokkal szembe nem sok esélyük lesz, hogy mind túléljék. Persze nem biztos, hogy ezek azok, de nem ismeri őket.

 – Nem akarok harcolni veletek! - ismételte Oliver.

 – Szép kis védelmi trükk vérszívó - mondta a jobb szélső boszorkány - Meglássuk, hogy a villámokkal szemben is ilyen hatásos-e - és villámgyúrásnak fogott.

 – Minek pazaroljuk egymásra az erőinket? Űzzük ki a közös ellenséget legalább Erdélyből. De még jobb lenne, ha kiűznénk Európából. Aztán visszatérünk a nézeteltéréseinkre. És lerendezhetjük ezt a harcot akkor. - mondta nyugodt színtelen hangon Oliver.

 – Állj - szólt a villámot gyúró boszorkányra, az öreg szakállas (az egyetlen férfi közöttük), aki most már középen volt. Aztán Oliverhez fordulva megkérdezte - Hagyjunk életben titeket, hogy ti közben nyugodtan felzabáljátok az embereket? - intett az istálló fele.

Oliver az istálló fele lesett, ahol látható volt Blanka és Elza ajtóból leskelődő feje. Az indulattól, legszívesebben üvöltött volna. Mint ahogy Szilveszternek is mondta, ez a lány nem megbízható. Meg kell szabadulni tőle mielőbb.

Oliver ismét a boszorkányra nézett.

 – Saját akaratukból vannak velünk. - mondta, és csak alig volt hallható hangján a bosszúság, amit a látvány okozott.

Gondolatban, rendkívül mérgesen odaszólt Blankának:

 – Bújjatok el!! Azt akarod, hogy boszorkányokat kezdjek öldösni, miközben a barátnőd, egy boszorkány lánya, velem van?! Hogy végignézze?! - a kukucskáló fejek visszahúzódtak.

A boszorkányhoz visszafordulva, nyugodt hangon szólt:

 – Nektek ehhez semmi közötök. Én szövetséget ajánlok a farkasok elleni háborúban!

 – Talán van közünk, talán nem - válaszolta közben a szakállas férfi.

 – Nézd! - váltott hangnemet Oliver - Mondjuk, hogy esetleg te győzöl, ami kizárt. De ha mégis… Jelenleg vagytok öten. Legalább hármat megölünk! Persze a maradék kettő sem úszná meg sérülés nélkül. Sérülten pedig elbuktok a következő csatában. A háborúban a sebesült katonáknak annyi. - Hangja olyan nyugodt, és tárgyilagos volt, hogy senki sem vonta volna kétségbe a szavait. - Megéri nektek?

 – Nem hiszek neked - mondta bizonytalanul a legfiatalabb közülük.

 – Kipróbáljuk? - kérdezte Oliver szélesen elvigyorogva. Majd vállrándítással hozzá tette - Vagy hagyhatjuk békén egymást.

 – Szemtelen vagy vérszívó! - mondta a szakállas boszi.

 – Meglehet! De a lényegen ez nem változtat. - mondta mosolyogva Oliver.

 – Merre haladtok? - kérdezte a boszorkány.

 – Csapatot gyűjtök, hogy kikergessem innen a vérfarkasokat. Nektek is ezt kellene tennetek. De ezt ne vedd tolakodásnak. Nem áll szándékomban kioktatni téged. A célom, minél többet megölni a vérfarkasokból. És ti merre haladtok?

Közben a villám elkészült a jobb szélen lévő boszorkány kezében. Úgy tartotta, jól láthatóan maga előtt a bal kezében, mint aki élete legelső villámát készítette el, és dicsekszik vele, hogy sikerült. Mintha azt várná, hogy a látványától, félelmében mindenki összecsinálja magát. Ezzel szemben a vámpírok ugyanolyan márványszobor merevséggel, és unottan várakoztak, kezükben lógatva fegyvereiket.

Gondolat útján Oliver parancsokat osztogatott a csapatának:

 – Veronika a villámos legyen az első akit kővé változtatsz. Az után az öreget lődd ki a nyiladdal.

Közben az öreg szakállas boszorkánytól balra egy testes nő sutyorgott valamit a markába. Oliver gondolatban oda szólt Borisznak:

 – A sutyorgó a tiéd. Ha jelt adok, láthatatlanná válsz, és megölöd.

 – Mi is hasonló úton vagyunk! - hangzott az öreg boszorkány válasza.

Oliver folytatta a parancsosztást, anélkül hogy bármely vonása megváltozott volna, vagy arra utalt volna, hogy éppen parancsokat osztogat:

 – A kővé váltak a ti feladatotok - szólt Erikhez és Nórához Oliver - Kővé válltan sérthetetlenek, de ha felocsúdnak merevségükből, azonnal végeztek velük.

Aztán az öregtől Oliver hangosan megkérdezte:

 – Mi a neved?

 – Ábel.

 – Nos mi legyen Ábel? - kérdezte Oliver - Nem álldogálhatunk itt egymást nézve egész nap.

Aztán gondolatban elmondta Szilveszternek, hogy eddig kinek milyen parancsot adott, és hozzátette:

 – Mienk a maradék. Plusz az elhibázott lépések. Az enyém a jobb oldal tiéd a bal.

 – Akkor fogjunk hozzá - szólt Szilveszter bosszús hangon szintén gondolat útján - Ne húzd tovább az időt! Ideges leszek!

Oliver tudta az előkészületeket megtette. Fel vannak készülve a csatára. Most már teljesen magabiztos volt.

 – Válaszolj Ábel!

 – Gyengék vagytok, azért akarsz üzletelni! - szólt magabiztos hangon az egyik csendben várakozó boszorkány. Egy magas vörös hajú pökhendi képű nő.

 – Akkor végezzünk egymással. Most! - mondta Oliver és elő rántotta hosszú nehéz kardját. Csapata mozgásba lendült.

Krisztina nem sokat gondolkodott. Az előbb bevált módszert alkalmazta ismét. Idegesen el kezdett kiabálni, a közeledő boszorkányoknak:

 – Állj! Állj! Nem ellenségek! Ők nem ellenségek! Mindenki álljon meg!

A boszorkányok bizonytalanul közeledtek:

 – Akkor ki tette ezt a pusztítást itt a főtéren? - kiáltott oda az egyik boszorkány, de nem állt meg. Támadásra készen suhant feléjük.

 – Az egy másik csapat volt. Abba az irányba rohantak! - kiáltott ismét Krisztina.

Richárd elfojtott egy nevetést. Nem akarta ingerelni az ellenséget. De szórakoztatónak tartotta, ezt a boszit. Egyrészt mert a védelmébe veszi őket. Másrészt mert úgy próbálja megoldani a dolgokat, mint egy hisztis kisgyerek.

 – Rohamra - kiáltott egy boszi abból az irányból amerre az előbb Melánia és csapata rohant.

 – Egy újabb csapat vámpír? - Kérdezte az egyik a támadásnak induló boszik közül.

 – Nemrég kinyírtunk arra egy csapatot! - mondta a másik.

Krisztina elállta útjukat.

 – Ne bántsátok őket! Megmentették az életemet. Elijesztették a másik csapat vámpírt. Aki megtámadta a várost.

 – Nem sípolt a fülem. Várjatok! - kiáltotta egy öreg boszorkány. A boszorkányok megálltak. De közben a másik oldalról egy újabb csapat érkezett.

 – Ott vannak! Kapjuk el őket - adta ki a parancsot az új csapatból valaki.

 – Várjatok. Állj! Ne bántsátok őket - állította le őket is Krisztina.

Richárd most már szélesen vigyorgott. Ekkora csatában rég nem volt része. Összedörzsölte a kezét, és megragadta a kardját. Majd bele is köpött markába. Izgalmas csata lesz.

Seprűn röpködő boszorkányok vették körbe a tíz fős vámpír csapatot. A vámpírok érezték a csata izgalmát, de még nem változtak át.

 – Betörtek a vérfarkasok Erdélybe! - kezdte Krisztina, de nem kellett tovább fojtassa hiszen ezzel egy időben feltöltődött egy életemlék.

A Brassai boszorkányé. Aki a fogságban halt meg. Kezei hátra voltak kötözve, de sikerült egyik kezét kiszabadítania. A nyaka köré tekerje a kötelét, és megölte magát. Öngyilkos lett. Hogy így tudassa a többi boszorkánnyal a vérfarkasok jelenlétét, és összes emlékét. Nem ő volt az egyetlen boszi a cellában. Mindegyiküket a vérfarkasok tartják fogva. Az összes boszi, aki az elmúlt egy évben rejtélyes körülmények közt eltűnt, ott volt vele a cellában. Megkötözve, és megverve. Köztük a kőhalmi is.

 – Úr isten! - szólt az egyik meglepett öreg boszi, valahonnan hátulról.

 – Ez azt jelenti, ismerik a titkunkat! - mondta a másik.

 – Azért nem ölték meg őket! - mondta egy harmadik.

A vámpírok csak néztek körbe és nem értették mi történik. Számukra nem volt egyértelmű róluk beszélnek vagy sem. Kihúzták kardjaikat a hüvelyből és támadásra kész pozícióba álltak.

 – Akkor végezzünk egymással. Most! - mondta Oliver és elő rántotta hosszú nehéz kardját. Csapata mozgásba lendült.

A villámot gyúró boszi kővé válva lefordult a seprűről. A villám kicsúszott kezéből és nagy csattanással cikázott végig a szántóföldön. Veronika célzásra emelte íját.

Borisz láthatatlanná vált. Egy pillanattal később a sutyorgó boszi leesett a seprűről. Szilveszter kivont karddal indult a bal oldalra.

Az újszülöttek a földön fekvő kővé vált alak fele rohantak.

 – ÁLLJ!! Állj! Állj! - kiáltott pánikba esve a szakállas boszorkány.

Oliver nyugalomra intette csapatát. Mindenki abba hagyta, amit csinált. És vissza álltak Olivér mögé, ahol az előbb voltak.

A boszorkányokat meglepetésként érte a vámpírok szervezettsége.

Egy pillanat múlva minden vámpír ugyanolyan márványszobor tartásban, pókerarccal lóbálta fegyverét, mint az előbb.

A Borisz által földre kerülő boszorkány, fájdalomtól nyögdécselve mászott vissza seprűjére. A villám gyúró boszorkány görcsös remegéssel tért magához. És rezgő lábakkal állt fel. Alig sikerült seprűje fölött visszaszereznie az uralmat. A szeme sarkában csillogott az ijedtség és fájdalom könnycseppje. A többi boszi félelemmel telve nézte szenvedését. Látszott rajtuk, hogy kezd eluralkodni rajtuk a pánik.

 – Kezdők, - állapította meg Oliver, Szilveszternek gondolat útján - nem rég lehettek beavatva.

 – Pillanatok alatt le tudnánk vágni az összest. Ne bohóckodj. Öljük meg és kész. Ilyen szövetségnek úgy sem vennénk hasznát.

 – Nem biztos.

 – Bármit is tudnak a tapasztalatot, sosem pótolhatja a tudás. Reszketnek, mint a nyárfalevél.

 – Egy két csata után lesz tapasztalatuk. Aztán meg, aki meghal, az meghal. Legalább addig is lefoglalják a vérfarkasokat.

 – Na mi lesz öreg? - kérdezte Oliver.

 – Állj! - kiáltott ismét, az öreg szakállas boszorkány kétségbeesetten. - Nem köthetek veletek szerződést a boszorkányok nevében. De ebben, a vérfarkasok elleni háborúban, én és a csapatom nem támadok rád, és a te csapattagjaidra. Ezt kérem tőled is cserébe! Ha a csatába találkozunk, akkor egy oldalon leszünk, a farkasok ellen.

Oliver bólintott.

 – Lefogadom te vagy az öregebb! - mondta mosolyogva, megkönnyebbülten a boszorkány.

Oliver bólintott, majd hozzá tette: - Én meg lefogadom, hogy nem Ábel a neved!

Az öreg felkacagott, és nem tett hozzá semmilyen megjegyzést, aztán megkönnyebbüléssel teli csengő hangon szólt Olivernek:

 – Akkor álljatok félre az utunkból, hogy áthaladhassunk. - A vámpírok félre álltak az útból. Az öreg boszorkány még oda szólt nekik: - Viszont látásra, Marosvásárhelyi Oliver.

Oliver közben kiosztotta a parancsait arra az esetre, ha a boszorkányok csellel támadni készülnének. De ezekre már nem volt szükség. A boszorkányok rémülten elvonultak.

Miután visszamentek az istállóhoz, Szilveszter morgolódva megjegyezte:

 – Úgy féltek tőlünk, mint a kis nyuszik! Ki kellett volna nyírjuk őket. - csalódott volt, mert már beleélte magát a harcba.

 – Egy-két csata után, aki túléli, már nem lesz ennyire nyuszi. Sem ennyire tapasztalatlan. És mellettünk fog harcolni. Ha meg nem élik túl… - megrándította a vállát - Nos, akkor sem vesztettünk semmit. Nem igaz?

 – Persze. - hagyta rá Szilveszter lemondóan, tudva, hogy már úgy sem tehet semmit. De ugyanúgy bosszankodott tovább.

 – Pedig jó kis bunyó lett volna. - mondta Borisz is morgolódva, aztán Blanka mellé érve megjegyezte:

 – Ezekkel az emberekkel csak a baj van. Meg kellene öljelek. A mester megmondta, hogy nem akarja, hogy a boszik meglássanak.

 – Bocsánat - mondta Blanka.

Veronika nem mondott semmit, csak Blankához ment, és lekevert neki egy vámpírhoz képest igen kis pofont. Blanka megingott tőle.

 – Csak hogy tudd. Nem érdekel kinek a mije vagy. A parancs az parancs. Ha élni akarsz, szót fogadsz! Megértetted? - mondta Veronika. Majd méltóságot sugárzó tartásban tovább ment.

 – De hiszen nem is lett baj belőle, hogy leskelődtünk. - mondta Elza a barátnője védelmében.

 – De ez nem nektek köszönhető. Igaz? - mondta Borisz.

A vámpírok Krisztinára néztek, aki most nem velük foglalkozott. Most már nem volt jó kedvük. Nem értették mi történik. Számukra nem volt egyértelmű róluk beszélnek vagy sem. Kihúzták kardjaikat a hüvelyből és támadásra kész pozícióba álltak.

 – Állj! - kiáltotta Krisztina Adele-ra aztán Richárdra nézve. Aztán halkabban hozzátette: - Hisznek nekem! Tudják, hogy nem ti végeztétek itt a pusztítást. Tegyétek el a kardokat.

 – Ez még nem azt jelenti, hogy szövetkezem velük. - mondta egy boszorkány.

 – Nem kötök békét velük! - mondta egy öreg - Megölték a családomat!

 – Az nem én voltam - mondta Adele.

 – Ezeket a nézeteltéréseket elintézhetjük, ha már nem lesznek itt a farkasok - kiáltott egy másik boszorkány.

 – Szövetséget ajánlok - mondta Richárd.

 – A fajtád nevében? - gúnyolódott az öreg, és villámot gyúrt a kezében.

 – A csapatom nevében - mondta kimért hangon Richárd.

 – Csak tízen vagytok - tette hozzá az öreg.

 – Igen, és mind képzett harcos! - jött a kimért válasz.

Ettől csend lett.

 – Köztetek, hány tapasztalt van? Kettő? Három? - folytatta nyugodt csendes hangon Richárd - Annál több biztos nem lehet, már nagyon rég nem volt errefelé igazi háború.

Senki sem válaszolt.

 – Kell a szövetség vagy nem?! - kérdezte idegesen Kinga.

 – Nem kell! - mondta az öreg akinek vámpírok ölték meg a családját.

 – De szabadon távozhattok! - mondta egy zömök alacsony öregasszony - Én vagyok itt a rangidős boszorkány. Most én parancsolok.

 – Én elfogadom a szövetséget. Köszönöm. - mondta Krisztina.

 – Nem teheted, én vagyok a főnök - mondta az előbb szóló.

 – Igen, Anna, most te vagy a főnök, amíg egy csapat vagyunk. De ez nem marad így sokáig. Az én csapatom, elfogadja a szövetséget a vérfarkasok ellen.

 – Pont olyan ostoba vagy, mint a nagyanyád.

 – Ő hadat üzent az összes vámpírnak - mondta Krisztina.

 – Ő sem gondolkodott! Az emberek érdekeit kell nézni!

 – Pontosan! Az emberek érdeke kiűzni a vérfarkasokat, és minél előbb véget vetni a háborúnak. A háborúkban mindig emberek halnak meg. Minél nagyobb az összefogás annál hamarabb lesz vége a háborúnak. Ahogy én látom, két lehetőségünk van. Magunk mellett tudjuk a vámpírokat és velük együtt indulunk csatába a vérfarkasok ellen. Vagy az ellenségük leszünk. Én elfogadom a szövetséget! Farkas ölésre készülök. Jelenleg aki vérfarkast akar ölni, az mind az én oldalamon van. Még ha az vámpír is.

 – Nem mondhatsz ilyent, amíg nem tudjuk a tanács álláspontját. - mondta egyik boszi - ez sokkal bonyolultabb kérdés.

 – Persze bonyolíthatjuk! De inkább cselekedni kellene. Nem vitázni - szólt egy másik.

 – Nos ha nem bánják, hölgyeim akkor mi most megyünk - mondta Richárd mosolyogva - Úgy vélem ez a vita nem rám tartozik. Au revoir! - biccentett a fejével, a boszorkányok felé. A csapatának intett, hogy kövessék. Kezüket a kardmarkolaton tartva kivonultak a boszorkányok gyűrűjéből.

Kinga visszaszólt:

 – Ha nem bánják, megkérdezném. Az előbb egy csapat csőcselék vámpír vonult abba az irányba. Élükön egy ocsmány fattyúval, ki Melániának nevezi magát. Végeztek velük?

Richárd a fejét csóválta.

Egy meglepődött boszorkány, ki ellenezte a szövetséget válaszolt:

 – Igen, de…

 – A kénköves pokolba! - fújtatott Kinga, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy boszorkányokkal vannak körülvéve - Én akartam megölni azt a némbert!

 – De Melánia nem volt közöttük - fejezte be a mondatot a meglepődött boszorkány.

 – Hál istennek. Richárd, menjünk utána.

 – Majd később megbeszéljük! - mondta Richárd.

 – Tudod, hogy százötven éve üldözöm! Utána kell mennem. Ilyen közel vagyunk hozzá! - mutatta a két ujjával.

 – Ne légy kicsinyes, és gyerekes! Mint már mondtam, később megbeszéljük! - szólt rá Richárd, majd ismét a boszorkányok fele fordult, és kedves hangon hozzátette:

 – Elnézést hölgyeim, folytassák csak tovább a beszélgetést. Mi itt sem vagyunk. - Fejbiccentéssel köszönt, és elsétált. A csapata követte. Kinga is.

Krisztina és a boszorkányok tovább vitáztak. Majd abban egyeztek meg, hogy mindenki a lelkiismeretére hallgatva cselekszik, amíg meg nem érkezik a hivatalos álláspont a tanács részéről.

Mindenki visszament a saját posztjára. Csak három boszorkány maradt Krisztina mellett. De miután biztosították őt támogatásukról külön utakon indultak el saját csapatokat szervezni. Megbeszéltek egy találkozót, és elbúcsúztak egymástól.

Krisztina visszament a lakásához, hogy összecsomagoljon. Ismét megpróbálta felhívni Elzát, kinek a telefonja még mindig nem csengett ki. Aztán felhívta férjét, aki biztosította, hogy jól megérkeztek Gernyeszegre, nem érdeklődött Krisztina hogylétéről és visszautasította a további segítségét is.