23. A boszorkányok vezetője és a szövetség

Oliver látta Elza szenvedését. Megsajnálta a lányt és átérezte fájdalmát, annak ellenére, hogy nem volt felhőtlen a viszony köztük, amíg ő rá volt bízva. És ha jobban belegondol, akkor most is rá van bízva. Ez volt Krisztina utolsó kívánsága, de semmit sem tehet érte. Most már ellenségek. Ő vámpír. Elza immár boszorkány. A háború úgy hozta, hogy most egy oldalon állnak, de nem egy csapatban.

Egy kis időt engedélyezett a gyászra, de neki feladata volt. A vámpírok arra vártak, hogy beszéljen az ő nevükben a szerződésről.

 – Részvétem - mondta Elzának.

Elza bosszúszomjas képpel meredt rá.

Oliver úgy tett, mint aki nem veszi ezt észre, és végigmérte a megmaradt boszorkányokat. Az a boszorkány, aki miatt ő idejött a Szent Anna tóhoz, és aki miatt vigyázott három emberre, teljesen fölöslegesen, most halott. Nem tudni, hogy ki a főnökük, hiszen a tanácsos, akivel együtt érkezett Krisztina, szintén halott.

Oliver közelebb lépett a boszorkányok közül ahhoz, akit ismert, és halkan, mint aki nem akar senkit megbántani gyászában megkérdezte:

 – Magda, most ki veszi át a parancsnokságot? Ki a vezetőtök?

Magda, zavartan nézett körül, mit aki nem biztos a válaszban.

Oliver, minden lelkesedés mentesen, a másik boszorkányhoz fordult, akivel még beszélhetett:

 – Elza, annyira sajnálom, hogy anyád meghalt - mondta és vigasztalólag a vállára tette a kezét. De az összerezzent.

A csata zajai elcsendesedtek ugyan, de Oliver fejében Blanka hangja nem szűnt meg. Hangja hasonló volt ahhoz, mint amilyen Magda hangja volt, amikor a börtönükből akartak megszökni, és gondolat útján beszéltek. Ez a csatorna is tűzből font volt, de mintha a láng nem érte volna el teljesen őt. Mintha, ez a forróság közvetlenül mellette sütne, és figyelnie kellene, hogy hogyan mozog, nehogy megégjen a napon. Ez a csatorna nem volt kínzó, csupán a veszély közelségét, annak a füstjét, hordozta magába, mintha a neki szánt máglya közvetlen közelében állna. Azt az üzenetet hordozva, hogy el kell menekülnie. Futnia innen ameddig ereje bírja, mert ha eléri a láng, azon nyomban belehal.

Blanka kétségbe volt esve. Minden kusza gondolata a félelméről árulkodott. Nem tudta mi történik vele. Nem érzékelte a külvilágot, csupán Oliver hangját hallotta. Nem érzett sem fájdalmat, sem a talajt maga alatt. Nem érezte a végtagjait és nem tudott mozogni. Nem hallott nem látott, és nem érezte a szabad, hideg csípős téli éjszakai levegőt. Pedig tisztában volt vele, hogy hol van.

 – Krisztina meghalt? Miért nem akadályoztad meg? Mit csináltál te közben? - hallatszott Oliver fejében Blanka hangja.

 – Nem értem, minek vagy még mindig a fejemben! - mondta Oliver bosszúsan és hangosan, s közben Blanka tehetetlenül kiterült testét méregette - Kelj fel és szórakozz valaki mással! Most annak lenne itt az ideje, hogy vigasztald a barátnődet, akit ilyen nagy veszteség ért! Nem annak, hogy velem szórakozz! Egyébként gratulálok a boszorkánnyá válásodhoz! Most meg szállj ki a fejemből!

 – Ki van a fejedben?! - kérdezte felháborodottan és értetlenül Magda.

 – Blanka. Állandóan beszél hozzám. - mutatott a tehetetlen testre.

 – Akkor él. - nyögött fel Elza, halvány reménnyel a hangjában. Összeszedte magát és barátnőéhez rohant. Kitapintotta az alig érződő pulzust.

Elza bólintott, és kényelmesebb pozícióba fektette barátnőjét. Aztán átment anyja holtestéhez. Tudta, hogy most ezért érzelgősnek fogják tartani, és gyenge vezetőnek. De nem tehetett mást. Tisztában volt vele, hogy anyja halott. Mégis odament hozzá. Megsimogatta hideg arcát.

 – Azt mondtad, a beavatás végén mindketten boszorkányok leszünk. - súgta anyjának zokogás közben. Majd észrevette anyja mellkasán az ezüstérmét. Felvette és ismét felzokogott.

 – Ki most a boszorkányok vezetője? - kérdezte Oliver Magdát.

 – Én - válaszolta Elza, miközben átment Robi mellé. És próbálta varázslattal meggyógyítani, de ez már lehetetlen volt. Túl sok vért vesztett.

 – A szentségit! - átkozódott magában Oliver - pont ő? Akit én hisztisnek neveztem?! Ó, hogy azt a mindenségét a sorsnak! Bárki jobb lenne ennél a hisztis kölyöknél! Mindig a legrosszabb választás az igaz.

 – Nem hiszem, hogy haragudna rád - hallotta Blanka hangját a fejében - csak időt kell adni neki. Meghalt az anyja.

 – Időt? Honnan a csudából adhatnék neki időt? Szóljak a vérfarkasoknak, hogy fejezzük be a háborút? És különben is, megkértelek, hogy szállj ki a fejemből! - válaszolt gondolat útján Oliver.

Oliver tovább gondolkodott:

 – Vajon miből gondolja Elza, hogy ő az új vezető? Lehet, hogy téved.

 – Én azt honnan tudhatnám, lehet, hogy… - kezdte a választ Blanka, de Oliver közbe szólt.

 – Nem tőled kérdeztem. Csak gondolkodom!

 – Elza, - szólította meg Oliver hangosan, kedves hangon a boszorkányt - Biztos, hogy te vagy a főnök? Hiszen csak most lettél boszorkány. Nem lehet, hogy…

 – Igen. - szólt közbe türelmetlen hangon Elza - Biztos vagyok benne! Szidónia anyámat jelölte meg helyettesének. A boszorkányok társadalmát az öröklődés határozza meg. Mint anyám egyetlen örököse, kétségtelen, hogy én vagyok a vezető. Amíg a tanács másképp nem határoz. - mondta miközben Robi fölött körözött a varázspálcájával. De a varázslat ismét hatástalan volt. Ez már a harmadik próbálkozása, hogy megmentse a fiút. De nem adhatja fel!

Oliver próbálta megemészteni a hallottakat. Próbált visszaemlékezni rá, hogy amióta ismeri a lányt hányszor volt kedves vele. Vagy, hogy egyáltalán ez előfordult-e valaha? Hogy általában véve mire számíthat a részéről.

 – Biztos haragszik rám - gondolta.

 – Nem hiszem, hogy haragszik rád. Meghalt az anyja. Valószínűleg maga alatt van. - mondta Blanka.

 – Nem kívánom megosztani veled a gondolataimat. Szállj ki a fejemből! - háborgott Oliver.

 – Márpedig azt teszed. Nem szándékosan hallgatom, a gondolataidat! Te is kiszállhatnál az én fejemből!

 – Mit tehetnék, hogy jól menjenek a tárgyalások?

 – Nem tudom…

 – Ha nem hagyod abba, megöllek!

Blanka igyekezett hallgatni egy kicsit, de akkor meg Oliver azt hallotta, hogy arra gondol:

 – Legjobb lenne csendben lenni, és erre nem válaszolni. Meg kell próbáljak egyáltalán nem gondolni semmire. Semmi. Semmi. Segítenem kell Elzának. Elza lett a boszorkányok vezetője. Ő tudhatja, mi bajom van. Talán ő segíthet rajtam. Oliver, kérdezd meg Elzát!

 – Miért nem kérdezed meg te magad?

 – Mert rajtad kívül egyetlen élőlénnyel sem tudok kapcsolatot teremteni. Nem tudok mozogni. Nem tudok hangosan beszélni, csak így. És úgy tűnik, te vagy az egyetlen élőlény, aki hallja.

 – Akkor ezt megszívtad kislány, mert én nem vagyok élő.

 – Nem vagyok kislány.

 – De bizony, hogy az vagy. És Elza is az. Fogalmam sincs, hogyan beszéljek vele.

 – Vedd elő azt a sármos, kedves modorodat - mondta Blanka csipkelődő hangon.

 – Nem a véleményedet kértem csak gondolkodtam!

Oliver mély levegőt vett. Pedig nem hiányzott neki a farkashamú szaga. Két probléma állt fenn Blankával kapcsolatban. Az egyik kétségtelen, hogy a hangja volt. Eddig, ha gondolat útján beszélt valakivel, az nem hallotta a gondolatait. Csak azt hallották, amit ő akarta, hogy halljanak, vagyis amit közölni akart velük. A másik probléma pedig, hogy lehetetlen odalépni hozzá, ehhez az ájult lányhoz és kitörni a nyakát, úgy, hogy senki se vegye észre. Márpedig, ha megteszi, akkor nem lesz a szerződésből semmi.

Kellett neki cipelnie, és védelmeznie az embereket!

 – Ó te átkozott! - válaszolt Blanka, aki mindent hallott - Kedves voltam hozzád. Beszéltem veled. Emberként nem akartál megölni. Kedvesen beszéltél, és türelmesen. Szinte beleszerettem a szép bársonyos hangodba, és arcodba. De most kiderült, hogy milyen vagy!

 – Rólad is! - gondolta Oliver.

 – Most kedvem lenne jól képen törölni téged!

És ott van Elza. - gondolkodott tovább Oliver, és igyekezett amennyire lehetett figyelmen kívül hagyni a fejében beszélő kamasz lány buta, de idegesítő locsogását - Elza eddig nem hitt neki. Nem fogadta el, hogy az anyja bízta őt rá. Sem azt, hogy szövetségre akarnak lépni. Mégis milyen szövetséget köthetne vele. Főleg most, hogy elveszítette az anyját. Akárhogyan is, meg kell próbálni.

 – Sajnálom, ami az anyáddal történt, Elza…

 – Miért nem vigyáztál rá? - vágott közbe sírós hangon a lány - Megkértelek, hogy vigyázz rá!

 – Igen. Kértél rá. De nem ígérhettem olyasmit, amit nyilvánvalóan nem tudtam volna betartani. Elza, anyád tudta, hogy háborúba indul. Azt is, hogy össze kell fogjunk, ha le akarjuk győzni a vérfarkasokat.

 – Ne beszélj nekem az anyámról! Ellenségek voltatok. A te fajtád mindig is az ellenségünk volt.

 – Elza én szövetséget kötöttem anyáddal. Ezt el kell hinned nekem, mert ez az igazság. Azért hoztalak el Alsótömösről…

 – Tudom. - válaszolt Elza.

 – Tudom, hogy most ez nehezedre esik, de próbálok úgy beszélni veled, mint a boszorkányok vezetőjével. És nézd el nekem, de még én nem fogtam fel teljesen, hogy egyáltalán boszorkány vagy. - halk, rábeszélő kedves hangon folytatta - A vámpír csapatok itt állnak és a válaszodat várják. Akár csak a boszorkányok. Kérlek téged, fontold meg a dolgot. Mindenki sorsára befolyással van a mostani döntésed. Próbáld meg ezt figyelembe venni. Tudom, hogy nehéz, de ne csak a gyászodat lásd, amikor választ adsz nekem.

 – Nem kívánatos az ellenségeink társasága - mondta Elza, és a tömeg felszisszent. Mindkét oldalon. Rögtön utána hozzátette - de hajlandó vagyok beszélni…

 – Jó. - szólt közbe Oliver - Talán lehetett volna több türelmem is hozzád… . De vedd figyelembe, hogy most találkoztunk először úgy, hogy boszorkány vagy. Meg kívánod újítani a szerződést, amit anyáddal kötöttünk?

 – Egy feltétellel.

Oliver bosszús volt. Ő kell elmagyarázza ismét a lánynak a helyzetet. De türelemre intette magát:

 – Elza, az hogy együttműködjünk, a te fajtád érdeke. Nem a mienk!

 – Hm. - nézett rá Elza kihívóan - Ugyan! Akkor most miért vagy itt?

 – Én csak a hírhozó vagyok. Lehet, hogy én személy szerint, így is úgy is itt harcolnék a vérfarkasok ellen, függetlenül attól, hogy mi lesz a beszélgetés vége. De a vámpírok többsége nem így van ezzel. Azon gondolkodnak, hogy talán, elmennének külföldre az ismerőseikhez. Vagy az ott lévő birtokaikra. Amíg a te fajtád, meg azon kevesek az én fajtámból, akiket érdekel az emberek sorsa, ami valljuk be nem sok vámpírra jellemző, itt harcolnak a vérfarkasok ellen. Aztán ha már vége van ennek a háborúnak, akkor azok, akik külföldre mentek, hazajönnek. Bárki legyen is ennek a csatának a győztese, ők gyenge túlélőket kapnak itt, és megölik őket. Tehát megölik ennek a háborúnak a győzteseit és övék lesz az egész térség, mindenféle nem kívánatos feltételek és ellenségek nélkül. Ismételten kihangsúlyozom, hogy legyen az bárki, aki győz: vérfarkas vagy boszorkány. Biztosra veszik, hogy olyan kevesen maradnak a végére, hogy könnyen végezhetnek velük. És biztosra tudjuk azt, hogy te és a boszorkány társaid itt maradtok harcolni, Elza. Nektek küzdenetek kell, mert ti felesküdtetek az emberek védelmére, és meg kell védjétek őket. De mi nem tettünk ilyen fogadalmat!

A boszorkányok ezt hallgatva, közben teljesen elsápadtak.

 – Ezt nem tehetik! - nyögte Elza.

 – Miért ne tehetnék? Ti így is úgy is itt maradtok, és felveszitek a harcot a vérfarkasok ellen. Mert meg kell védjétek az itt élő embereket! De a mi fajtánknak nem kell semmit sem tennie! A mi fajtánknak van elég ideje, hogy megvárják a csata végét. És akkor haza jöhetnek. És így a vérfarkasok is ki lesznek a végén űzve Európából! Sőt az általatok megszabott szabályok sem fognak kötni minket, hogy mit csinálhatunk és mit nem Erdélyben. Számunkra ez csak idő kérdése, amiből van nekünk bőven. Nem vesztünk semmi!

 – Ezt nem tehetik! Te soha sem engednéd, hogy az, ami a tiéd vérfarkas kezébe kerüljön. Még akkor sem, ha az átmeneti időszak. Te ragaszkodsz a tárgyaidhoz. -mondta Blanka.

Oliver mérges pillantást vetett a kicsavarodott testre.

Blanka látta maga előtt, az Oliver gondolataiban megjelenő régiségeket: övcsatokat, amiket emlékként őriz, kelmék, ékszerek és olyan tárgyak, amikről azt sem tudta mik azok.

 – Tudatában vagyok a hibáimnak. - mondta Oliver kissé nyersen, és mérgesen Blankának gondolatban- És belátom, ez az egyik. Talán szembe kéne nézzek végre a hibáimmal, hogy levetkőzzem őket. Azt kívánod, hogy megfontoljam a dolgot, és én is a társaimmal menjek, mikor elhagyják a csatateret?

Elza érezte, hogy Oliver igazat mond. Ismét neki fogott Robi gyógyításának. Nem járt sikerrel.

Nem veszítheti el. Őt is nem tudja… nem lenne képes. Az nem lehet. Robinak élnie kell. Épp csak most találta meg a szerelmet. Kétségbeesetten nézett Oliverre, abba hagyva Robi gyógyítását.

 – Üzletet ajánlok neked Brassói Oliver - közben lázasan kutatott az emlékek között. Hogy mit is ajánlhatna a másiknak.

 – Hm. Hogy megokosodtál hirtelen. - jegyezte meg Oliver félmosollyal - Most már Brassói vagyok?

 – Segítek, hogy megtörjön az átok, és te ismét bemehess Brassóba, ha segítesz nekem. - Hadarta Elza - Változtasd át Robit.

Oliver meglepődött és eszébe jutott Robi vére, amitől Szilveszter elfintorodott, mikor megkóstolta. Nem biztos, hogy át tudja változtatni. Nem tudni, hogy mi lesz belőle, ha megpróbálja. De nagy volt a kísértés, hogy visszamehet Brassóba.

 – Miért ne tudnád átváltoztatni? - kérdezte Blanka.

Oliver tudta, hogy hibát követ el. Hiszen háború van. Ha átváltoztat valakit vámpírrá, akkor annak ő lesz a nemzője. Akkor tanítania kell őt, és védelmeznie, amíg az önmagára képes nem lesz vigyázni. De olyan rég óta nem járt az otthonában. A városban ahol vámpírléte során először boldog volt. Vissza akart menni oda. Bármi áron!

 – Megpróbálom. De nem ígérek semmit. - mondta Oliver - De! - itt egy kis szünetet tartott - Cserébe azt is kérem, hogy szedd ki a barátnődet a fejemből! Különben is mi a baja?

Elza úgy magyarázott, mint aki szakértője a témának, de közben azt figyelte nem romlik-e Robi állapota:

 – Blanka kómába esett, a vámpírvér miatt, ami a karjában van. Valószínűleg ismét elborul az agya. A folyamat gyorsabb, hiszen már rég benne van a méreg. De mint boszorkány le tudná győzni a kort. Vagyis a vámpír vért. Ezért a teste harcol ellene. Egyelőre nem tudni ki fog győzni. - mondta aggódó arccal Elza. Majd mély levegőt vett és próbált nyugodtan és megfontoltan beszélni - az hogy hallod a gondolatait talán a képességeddel függ össze. De erre nem tudok biztos választ adni. Nem tudom, az hogyan működik. Ha meghalna az a vámpír, aki megharapta, akkor a vére is semmivé válna, és akkor már nem kellene Blanka legyőzze. De fenn áll az a lehetőség is, hogy Blanka nem vált teljesen boszorkánnyá, hiszen anyám pár pillanattal, a beavatás előtt halt meg. Anyám azt mondta - Elza hangja elakadt, ahogy beszélt az anyjáról, és önkéntelenül is folyni kezdtek a könnyei. Nagyokat nyelt, hogy visszaszerezze lélekjelenlétét -… anyám azt mondta, hogy Blanka ettől a sebtől élhet nyugodtan, amíg ő él. De ha meghal… akkor Blanka is.

 – Tehát akkor mi lesz vele? Ki tudod szedni a fejemből?

Mindenki hallgatott. Várt. Tűnődött, vagy csak kíváncsi volt a folytatásra.

Oliver kihasználta az alkalmat, hogy megnézze, az ő csapata hogy van és mennyire gyógyul. A két újonc, ha még annak lehet nevezni olyanokat, akik ilyen csatákon vannak túl, megdöbbentő de még éltek. nem voltak jó állapotban, és bizonyára csak egy hajszálon múlt de itt vannak. Fülöp, Borisz, Richárd, és Adel voltak a legjobb állapotban, igaz több sebet is kaptak, de mégis lábon állva figyelték az eseményeket. Szilveszter és Veronika egymást ölelve Oliver mögött a közelben várakoztak. Viktor emberei, már akik megmaradtak távolabb várták a fejleményeket.

Oliver még várt a válaszra, de meg kellett értse, hogy most nem fog kapni.

 – A boszorkányok és a vámpírok közti szerződésről is beszélnünk kell! - mutatott rá Oliver.

 – Előbb mentsd meg őt! - szólt Elza kérlelő hangon. - Legyen olyan, mint te, Oliver. Kérlek. Csak éljen!

 – Elza, attól nem lesz élő!

 – Tudom én azt, csak… Kérlek, mentsd meg.

 – Lehet, hogy utána nem lesz ugyanolyan! Eleinte rád sem fog ismerni! Lehet, hogy… - kezdte Oliver, de Elza közbe szólt:

 – Oliver! Kérlek!

Oliver bólintott. Elza olyan esdeklően mondta ki a nevét. Soha nem beszélt vele így, mindig csak lenézően. Lenézte őt azért ami: egy vámpír. De most megtette. Ez jó lehetőség egy szerződéshez. Ráadásul arra kéri, hogy inkább legyen vámpír a pasijából is, mint, hogy meghaljon. Akkor minden a legjobb úton halad egy jó szerződéshez.

Robi mellé térdelt. Ivott Robi véréből. Még egyetlen embert sem változtatott át. De ezt nem állt szándékában Elza orrára kötni. Pontosan ezért nem tette. A vérivás miatt. Nem akart egyetlenegy ember véréből sem inni. Attól tartott, hogy akkora élvezetet jelent majd számára, hogy ismét elveszti ítélő képességét, és vadállat lesz. De Robi vére szörnyű volt. Mintha egy bűzös mocsárból inna. Rettenetes poshadt ízű. Legszívesebben kiköpte volna az egészet. De lenyelte. Alig ment le a torkán. Ez elengedhetetlen volt ahhoz, hogy az átváltoztatás sikeres legyen. Majd megharapta a saját csuklóját, és Robi szájába csorgatta vérét.

Robi először köhögött. De Oliver nem engedte, hogy kiköpje. Szinte leerőszakolta a torkán. Robi küzdött. Hánykolódott, majd fájdalmasan üvölteni kezdett.

 – Szilveszter, kérlek, gyere közelebb. Lehet, hogy szükség lesz rád, ha a dolgok kicsúsznának az irányításom alól. - mondta hangosan Oliver.

 – Miért csúsznának ki? - kérdezte Blanka, de Oliver igyekezett úgy tenni mintha nem hallaná hangját.

Közben Robi kitárt szeme fakulni kezdett. Míg teljesen ki nem fehéredet a szemgolyója. Akkor pislogott párat és szeme türkizkékké sötétedett. Arca véreresre vált és elkezdett átváltozni. Közben folyamatosan üvöltött, mint akinek iszonyú fájdalmai vannak. Elza közelebb lépett:

 – Mi baja van? - kérdezte kétségbeesett hangon.

 – Nincs semmi baja! - szólt rá Oliver - Lépj hátrébb! Nem jó hogy te itt vagy! Most változik át! Te pedig boszorkány vagy és ingerli a szagod! Maradj távol tőle!

Elza hátrébb lépett, de amikor Robi ismét felüvöltött a fájdalomtól. Oda rohant, hogy megfogja a kezét.

 – Nem fog megismerni téged, ha átváltozik! - Mondta Szilveszter Elzának, és megfogta Elza kezét, hogy elvezesse onnan.

 – Hagyj békén! - Mondta támadásra készen Elza. Kirántotta kezét. Robira nézett és tudta, hogy segítenie kell. Senki sem akadályozhatja meg, hogy azt tegyen, amit helyesnek gondol! Tudatában volt hatalmának. Ő a boszorkányok vezetője! Nem irányíthatják kedvük szerint a vámpírok. Ezt bebizonyítva, lesújtott Szilveszter elé a földre, egy villámmal: - A barátom szenved, és én mellette kell legyek!

 – Meg fog támadni téged! - mondta Szilveszter.

 – Elza, most nem tudsz rajta segíteni! Azzal hogy itt vagy, ártasz neki! - mondta Oliver kimért és türelmes hangon.

 – Nem fog bántani! Szeretem! - Mondta határozottan Elza, és félrelökte Olivert, aki eddig leszorította a földre Robit. Elza látta, hogy a fiú immár felismerhetetlen véreres szörnyeteg. Semmiben sem hasonlított szerelmére. De segíteni akart neki.

Robi szemei hidegen csillogtak, minden felismerés nélkül. Majd, mint egy kiéhezett vadállat, rávetette magát Elzára. Tű fogaival támadt. Beleharapott a lányba. Az ujjbegyei végén lévő hegyes karmait belemélyesztve Elza vállába.

Szilveszter elrántotta Robit, mielőtt az komolyabban megsebezné Elzát és a földre szorította.

 – Nyugalom! - mondta Robinak, mereven nézve a szemébe. Mintha csak hipnotizálni akarná, egyre csak ismételgetve - Nyugalom. - amíg Robi már nem fújtatott annyira.

 – Teljesen elment az eszed!? - kérdezte Oliver Elzától, ugyanolyan haragos hangnemben, mint ahogy emberként beszélt vele. Közben mindkét kezével megszorította Elza két karját, és maga fele fordította, hogy az a szemébe nézzen. - Megmondtam, hogy nem fog felismerni! Azt is megmondtam, hogy zavarja a szagod! Arra nem gondoltál, hogy ártasz neki azzal, hogy oda mész? Hagynod kell, hogy legyőzze magában a démont! Ne nehezítsd meg neki a dolgot! Hát nem érted? Nem fog addig felismerni senkit, amíg le nem győzi démonait. - Aztán mély levegőt vett - Sikerült átváltoztatni a barátodat. Ha legyőzi démonait mindenre emlékezni fog, arra is, hogy most megtámadott téged. Nyugodj meg, akkor fel fog ismerni! Csak hagyj időt neki.

Elza arca félelemről és csalódottságról árulkodott.

 – Az ígéret rám eső részét teljesítettem. - mondta Oliver- Mostantól ő már közénk tartozik. Ahogy kérted.

Elza csak nézte a Szilveszter által leszorított szörnyeteget: Mit tettem? Vajon mindig ilyen marad? És ha emlékezni fog rám?

 – Nyugalom. - mondta Oliver megsimogatva a lányt. Akit a hideg kéz érintésétől kirázott a hideg. De Oliver most nem engedhette el. Be akart jutni újra Brassóba. Nem érdekelte, hogy akit vigasztal az boszorkány, egy ősellensége. Elza segíthet neki. Meg kell vigasztalnia a lányt és tárgyalnia kell vele. - Hamarosan rád fog ismerni, és megbeszélhetitek a dolgaitokat. Sok tekintetben olyan lesz, mint azelőtt.

 – De sokban nem. - mondta Elza.

 – Igen. Ez így van. Például nem nézhetitek együtt a romantikusnak vélt napfelkeltét. De mindenre emlékezni fog, amit életében tett, vagy mondott. És soha sem felejti el azt. - mondta Oliver, és Elza tudta, hogy igazat mond. Ettől megnyugodott.

 – De egyelőre, rám kell bízd őt, Elza - mondta ekkor Oliver, hiszen ő alkotta. Ez az újonc most már az ő saját fia, még ha háborús időben is változott át, tanítania kell, és védelmeznie.

Elza igyekezett, hogy megértse. Robinak fájdalmai vannak, de ő nem állhat mellette. Nem ápolhatja, nem vigasztalhatja, nem foghatja a kezét. Még csak nem is beszélhet vele, hiszen mindezzel fájdalmat okoz neki.

 – Adj neki pár hetet. - mondta Oliver, és remélte annyi elég lesz.

 – Pár hetet? Egy nap alatt megváltozott az egész világ! Pár napja még nem hittem a boszorkányok és a vámpírok létezésében sem. Egy hét múlva…

 – Tudom. És sajnálom. De most egyelőre vedd úgy, mintha a barátod beteg lenne, és ezért segítségre van szüksége. Jó kezekben van. Nem fogom eltiltani tőled. Ha már találkozhattok, és készen áll, hogy beszéljen veled.

 – Elvetted tőlem - nyögte könnyek közt Elza.

 – Ne gondold, hogy jókedvemből tartok egy újoncot magam mellett a háború idején.

Elza csalódott volt. Robi megmenekült. Vagy legalábbis azt mondják. De… még a kezét sem foghatja meg. Ha csak egy lépéssel is közelebb megy, hangosan felüvölt. Mintha a közelsége fájdalmat okozna neki. Úgy szorítják le a földre, mint egy mindenre képes dühöngő bikát. Biztosan elveszítette őt is. Ahogy az anyját, a barátnőjét… Mindent a világon. Vagy talán még rosszabb. Az ellenségévé tette azt, akit szeretett.

Magda lépett mellé, és átölelte a vállát.

 – Elza, kérlek határozz a szerződés ügyében. Tudom, hogy nagy teher nehezedik a válladra, de ezt a döntést még meg kell hoznod.

 – Igen - mondta Elza és észre sem vette, hogy könnyei potyognak. - Szükségünk van a vámpírok szövetségére. De szeretném felhívni apát és tudni, hogy ők jól vannak.

 – Milán azt mondta, vigyáz rájuk - mondta Oliver.

Elza felsikított:

 – Milán? Pont ő?

 – Igen. - mondta Oliver.

 – Azonnal beszélni akarok apámmal!

Oliver tárcsázta Milánt, és átadta a telefont Elzának. Elza megnyugodott attól, hogy az apja életben van. De pontosan értette rejtett szavaiból, hogy Milán úgy használja a pincébe ragadt embereket, mintha azok vámpírimádók lennének, és belőlük táplálkozik.

 – Mit kívántok tőlünk, Oliver? - kérdezte közben Magda

 – Gyűrűt - mondta Oliver, miközben a telefonbeszélgetést figyelte. Elza mérgesen letette a telefont. Túl sok volt ez neki egy napra. Érezte, hogy reszket. Kiborult.

 – Te nem is akarsz gyűrűt! - hallotta Oliver, Blanka hangját, de nem reagált rá.

 – Igen - mondta Elza elgondolkodva, miután befejezte a beszélgetést - sejthettük volna. De azt nem adhatunk!

 – Miért nem? - vonta fel Oliver a szemöldökét.

 – Mert a tanács nem hatalmazott fel rá! - szólt közbe ismét Magda.

 – Meg fogom ölni Milánt. - mondta mérgesen Elza. Ismét potyogtak a könnyei, de most tehetetlen dühében. Haragudott az egész világra, és legszívesebben megfojtott volna valakit.

Oliver nem válaszolt.

 – És Elzát? Őt felhatalmazta? - kérdezte ehelyett Oliver, Magdától.

Magda nem válaszolt, és intett Elzának, hogy ő se válaszoljon.

Elza fontolgatta a választ. Fel kell nőnie a feladathoz. De közben úgy érezte, hogy a veszteségek, amik érték egyre jobban maguk alá sodorják, és betemetik őt. Érzékelte, hogy minden boszorkány rá néz. Tőle vár megoldást. Az ő népe, akik vezetőjüknek tekintik… de ő… Milyen vezető lenne, ha magára hagyná őket? Ha visszautasítja a segítséget, magukra maradnak. És akkor, ha végül legyőznék is a vérfarkasokat, nem sokan maradnak életben. És igaza van Olivernek, hogy amikor visszatérnek a vámpírok, nem jelentenek veszélyt rájuk nézve, és nem hagynák őket életben. A gyenge ellenség, halott ellenség. És gyenge szövetségesre sincs szükség. Ha a vámpírok megteszik, ha tényleg megteszik, hogy magukra hagyják őket a háborúban, akkor az itt lévő boszorkányok mind meghalnak. Ha ígérni akar valamit, akkor most kell megtennie! De nem elég ígérni. Oliver tudja, ha hazudik. Olyasmit kell ígérni, amit be tud tartani.

 – Sok minden kell hozzá! Nem biztos, hogy sikerülne! - mondta Elza. - nem biztos, hogy képes vagyok gyűrűk készítésére!

 – De megpróbálod? - kérdezte Oliver.

 – Ha sikerülne is, ötnél többet nem csinálok! - mondta Elza határozottan.

Oliver tudta, hogy a csapatában vannak már hárman, akik kijelentették, hogy kérnek gyűrűt. Hárman voltak már akkor, mikor még Viktor csapata, és Richárd csapata tagjai nem csatlakoztak hozzá. Így talán az az öt gyűrű még a csapata tagjai közt is vitát szítana.

 – Az túl kevés! - jelentette ki.

 – Lehet, de ennél többet nem ígérhetek - mondta Elza, de elbizonytalanodott a hangja.

 – De megteheted! Mi arról beszéltünk, a társaimmal, hogy tizenöt gyűrűt kérek.

 – Annyit biztosan nem adhatok! - jelentette ki Elza, és hangja határozott maradt.

 – Legyen akkor tíz.

 – Nem! - Elza most már mérges lett. Ő elvesztette az anyját, a szerelmét, a barátját… A családja még élő tagjai egy vámpír fogságában vannak… ő meg itt üzletel a vámpírokkal, mert nem akarnak harcolni, csak ha láthatják még a napfényt. Kicsinyes és alattomos népség!

 – Legyen hét gyűrű - szólt közbe Oliver, mert látta Elza arcán a változást.

 – Ha ígérnék hét gyűrűt, mennyien jönnének el?! Érdemes azért én megalkossam azokat a gyűrűket? - kérdezte kihívóan.

 – Kihirdetem ötszáz kilométeres körzetben, hogy az újabb hét gyűrűt azok a vámpírok kapják jutalmul a boszorkányoktól, akik a legtöbb vérfarkast ölik meg, ebben a háborúban. A számolást rád bízom Elza. - mondta Oliver.

 – Ez miért lenne jó nekem?

 – Mert mindenki, aki gyűlöli a vérfarkasokat, ide fog jönni a gyűrűk miatt! Minden vámpír, aki még valaha akarja látni a napfényt, küzdeni fog, hogy ő kapja meg a gyűrűt.

Ez jó kis motiváció. - gondolta Elza - Jó, érti már! Erre van szükség! Ha sok vámpír jön el harcolni, akkor sok boszorkány éli túl a háborút.

 – Rendben! - mondta Elza, - Megpróbálom.

 – Tehát akkor hét gyűrű - mondta Oliver és kezet nyújtott Elzának - Hét gyűrű, amivel járhatunk a napfényen, cserében a segítségünkért.

 – Igyekszek készíteni hét gyűrűt, amivel járhattok a napfényen - majd hozzá tette - a legjobb harcosaitoknak adom. De csak miután legyőztük a vérfarkasokat.

Kezet fogtak.

A vámpírok az erdő szélen felujjongtak.

Herman emberei odaszaladtak Oliverhez, és hűséget fogadtak neki. Szilveszter még mindig Robit szorította le a földhöz, de a hír hallatán megkönnyebbülten felsóhajtott. Veronika átkarolta vállát, és megcsókolta.

Oliver elgondolkodott. Tudta, hogy ebből a pár gyűrűből még belső viszályok lesznek. De most megpróbálta pozitívan látni a dolgokat.

Ebben a csatában győztek, és megcsillant előttük a remény. De a háború csak most kezdődik, hiszen olyan nagyhatalmú vérfarkasok, mint Márkusz, aki emberként Viktor ikertestvére volt, ebben a csatában nem is vett részt. Márpedig az ő falkája hatalmas. És kitudja még hány ilyen van?

Fel kell készülni egy újabb összecsapásra!

Vége