5. Viszontlátásra

Oliver a boszorkányt figyelte, aki az autóba pakolta be a csomagokat. Nem értette mit csinálhat. Nemrég megtámadnak egy embert a vámpírok, az ő területén, ő meg összecsomagol és elutazik? Viktornak igaza lehet, hogy kiszámíthatatlanok lettek a boszorkányok. Vagy csak megbolondultak az emberek, és velük együtt a boszik is?

Közben megjelent Elza, és Blanka is. Már rég ismerte a nevüket, és mindenkit, akivel a boszorkány vagy Blanka szóba állt. Robi és Elza barátja, Tamás közeledett hátizsákkal. Mindenki beszállt az autóba és elindultak.

Oliver furcsállotta a dolgot, de követte az autót. Gernyeszegre mentek, egy régi, de jól karbantartott kis házhoz, a Teleki kastély közelében.

Krisztina elnézést kért a társaságtól, mert találkoznia kell valakivel. Mind kiderült, Ő, Oliver, volt az a valaki.

Oliver harcra felkészülten várta.

– Mit keresel itt? – kérdezte Krisztina – Ez a terület nincs benne a szerződésben. Betolakodó vagy. Megölhetlek!

– Persze megpróbálhatod. Ha ezt akarod, tedd meg! – biztatta Oliver – De ha megölsz, más kapja meg a területet, aki talán nem lesz ilyen beszédes és békés típus, mint én. Ha a halálodat akarnám, kitéphettelek volna az autóból útközben. Ráadásul, a kis baleset eltüntetné a megharapott lány nyomát is. Nem beszélve az utódodról, aki előbb utóbb boszorkány lesz. De jobb szeretem azokat a boszikat, akik hajlandók beszélgetni.

Oliver várta, hogy Krisztina támadjon, de nem támadott.

– Miért vagy itt? – kérdezte ahelyett szigorú, kíméletlen hangon.

– Mert nem értem a dolgot. És ha nem értek valamit az bosszant. Ha bosszant valami, akkor utána járok. – válaszolta Oliver.

Krisztina nem akart beszámolni a vámpírnak, csak felhúzta a szemöldökét, és várt.

– Miért nem hozod rendbe a kis csajt? – kérdezte Oliver – Miért nem végzed a dolgod? Miért hagyod el a várost vámpírtámadás után?

– Túl későn került hozzám. Nem tudom meggyógyítani!

– Ezért elhozod a szerződés területéről, hogy itt haljon meg? – furcsán nézett Krisztinára, mintha hülyének nézné. – tudod, hogy ez nem megoldás. Pontosan tudni fogják, hogy nem itt sérült meg.

Krisztina legyintett válasz helyett. Aztán egy hirtelen vezérelt ötlettől hozzá tette – Volt egy boszorkány, aki meg tudta volna gyógyítani. Ildikónak hívták és Brassóban élt, az 1500-as évek elején.

– Abban az időben sem barátkoztam boszikkal!

– Ha meg akarom gyógyítani, fel kell kutatnom a megmaradt nyomokat. Egy akkori Brassó térkép segítene.

 – Most segítséget kérsz tőlem? - kérdezte a vámpír, és közben arra gondolt, hogy most már biztos, hogy valami nem stimmel itt, és Viktornak erről feltétlen be kell számolnia. Most már kétségtelen: nem csak az emberek bolondok, a boszorkányok is. Legalábbis ez a példány az! Esetleg, ez valami csapda? Egy nagy terv része, amit ő nem ért?

Oliver várt. A boszorkány nem válaszolt. Sarkon fordult és indulni készült.

– Láttad a másik sebét?- szólt utána Oliver.

– Mit tudsz róla?

– Nem sok mindenre emlékszik.

– Mi van, elvesztetted a csáberődet? Nem tudtad rávenni, hogy a gyönyörű szemedbe nézzen? Hogy hipnotizáld, és válaszra kényszerítsd.

– Ó, milyen kedves vagy ma. Ilyen szép bókot talán sosem kaptam tőled!

Krisztina csak morgott egyet.

– Miért nem ette meg a bestia sem őt, sem a tesóját? – kérdezte Oliver.

– Szóval mégis elmondta?

– Ide figyelj! Ha itt ólálkodik egy közös ellenség, talán nem egymásra kéne acsarkodnunk! Nem gondolod?

– Hm.

– Engem aggaszt a dolog! Főleg az, hogy hol van most az a bestia?

Krisztina sarkon fordult és elment. Közben azon bosszankodott, hogy ez a szemtelen vámpír ismét kioktatja őt.

Oliver felhívta Viktort. Beszámolt róla, hogy a boszorkány közelébe tud férkőzni. De végül úgy döntött, részleteket nem árult el, amíg ő maga nem érti meg teljesen a helyzetet…

Miközben Krisztina egyedül hagyta a fiatalokat, Elza zenét tett, és szerzett pár üveg sört. Mikróba pattogatott kukoricát készítettek, és kezdődött a buli. A négytagú társaság, nehezen oldódott, fel. Előbb csak kártyáztak. Aztán oldódott a hangulat és beszélgettek, nevettek és igazán jól szórakoztak. A faluból pár fiatal társaságában tért vissza Krisztina. Elza régi barátai voltak, akik csatlakoztak a társasághoz. Olyan magától érthetőnek tűnt, hogy tábortüzet gyújtanak az udvar közepén.

Oliver figyelte őket. Nem bízott a barátságos szándékukban. Talán most lesz Elza beavatása?

Az egyik falubeli fiú gitárt hozott magának és gitározott a tűz mellett. Majd kihozták a hangfalakat az udvarra. A zeneszóra mindenki táncolni kezdett a tűz körül. Majd megfogták egymás kezét és úgy ugrálták körbe a tüzet.

Mikor elfáradtak Krisztina kihozta a nyársra tűzött kolbászokat és szalonnát. Megsütötték a tűznél és ettek. Közben a tűz szinte teljesen kialudt. Már csak a sok forró parázs volt a helyén. Senki sem vette észre mikor hallgat el a zene, és Krisztina, mikor kezd mesélni a fiatalkori kalandjairól, de mindenki figyelmesen hallgatta. Mekkora kaland volt, amikor szétverték a parazsat és mindenki átugrotta.

Mindenki azon volt, hogy most is tegyék meg. Krisztina először ellenkezett, majd sikerült meggyőzni őt is.

Szétverték a tüzet. Ismét megfogták egymás kezét. És táncoltak, ugráltak körbe az ismét felcsendülő zenére. Aztán ritmikusan tapsolni kezdett valaki. Két taps, két dobbantás. Két taps, két dobbantás. Egyre gyorsabban és gyorsabban. Körbe a tűz körül. Két taps, két dobbantás. A ritmus gyorsult. Két taps, két dobbantás.

Elza felkiáltott: – Ki lesz az első? – De senki sem esett ki a ritmusból. Két taps, két dobbantás.

– Én! – Mondta Tamás aki be akarta bizonyítani, hogy ő a legbátrabb.

Mindenki éljenzett és kiabált és tapsolt. Két taps, két dobbantás. Hangos kacagás és füttyögetést. De a taps tartotta magát a megszokott ritmusba. Két taps, két dobbantás. Két taps, két dobbantás. Nagyon felpörgött a társaság. Mintha izgalmas meccsen volnának. Teljes beleéléssel szurkoltak egymásnak.

– Most én! – Mondta Robi, és ő is átugrotta a forró parazsat.

Két taps, két dobbantás.

Egyre izgatottabbak lettek. Szerre mindenki ugrott, csak Blanka nem akart. Krisztina ekkor oda szólt:

– Ha én vénségemre átugrom, akkor te is átugrod?

– Rendben – mondta Blanka, mire Krisztina olyan fürgén és kecsesen, minden megerőltetés nélkül átugrotta a parazsat, mint egy kenguru. A ritmusból senki sem esett ki. Két taps, két dobbantás.

Végül Blanka is átugrotta, és barátai megölelték és tapsoltak. A fiuk még egyszer ugrani akartak, de már a tűz kialudt, a parazsak eltűntek. Úgy nézett ki mintha évek óta nem rakott volna ott tüzet senki. Kicsit meglepődtek, de aztán senki se foglalkozott ezzel.

A zene hangosan felhangzott. Egy ismerős slágert játszott a rádió. Ennek mindenki örült, sokuknak volt kedvence a dal. Együtt énekelték a refrént. Tapsoltak nevettek és éljeneztek. Jöhet a buli.

Amikor a buli véget ért, mindenki fáradt volt. Az egész társaság aludni tért. Csak Krisztina és Elza maradt fenn.

– Tudom, hogy nehéz neked. Nem így tervezted a jövődet. – kezdte Krisztina – De szeretném, ha meg tudnád védeni magad, ha eljön az ideje.

– Anya én nem akarok az lenni, ami te vagy.

– Tudom.

– Vagy legalábbis egy ideig nem. Csak hagyd, hadd gondoljam végig az egészet…

– Rendben. Ha segíthetek…

– Szeretném, ha a barátaim nem távolodnának el tőlem, azért ami vagy.

– Úgy gondolod, hogy ez lehetséges?

– Megígérem, hogy nem mondok el nekik semmit, de jó lenne, ha te megtennéd. Elmondanád nekik. Te tudod, mennyit tudhatnak és mennyit nem, Blankára is tartozik a saját állapota.

– Jó rendben van. Megteszem. De vigyázz rá, hogy ne legyen vámpírimádó! Kérlek.

– Rendben.

Oliver mindent hallott és látott, de semmi lényegeset nem tudott meg.

Másnap mikor visszaértek Marosvásárhelyre, Krisztina félre hívta Blankát a nyári konyhába, és egy különleges illatú teát töltött neki. Elza is csatlakozott hozzájuk.

– Úgy döntöttem elárulom neked, Elza kérésére, a sebeddel kapcsolatosan a válaszokat.

Blanka hallgatott. Nem akarta elmondani, hogy beszélt a vámpírral. És főleg azt nem, hogy kutatással vette rá, hogy találkozzanak.

– A sebed azért dagadt be, mert megharapott egy vámpír. – folytatta Krisztina szigorú hangon – A vámpírok foga mérget tartalmaz, ami többek között gátolja a vér megalvadását. Ez elősegíti a könnyű kiszívást. Persze ennél sokkal bonyolultabb a dolog, de a lényeg az, hogy a vérkeringéssel a méreg lassan terjed.

Mély levegőt, vett aztán így folytatta – A boszorkányok felismerik egymást, tudják ki az és ki nem. De ugyanúgy felismerik az ellenséget is.

– A vámpírokat – szólt közbe Blanka, és ettől egy mérges pillantást váltott ki Krisztinából. Látszott rajta, hogy nehezen beszél erről a dologról, és nem tűri, ha félbe szakítják.

Elza megfogta Blanka kezét és barátságosan elmagyarázta:

– Senki sem képes mindenkit figyelni egyszerre. Ezért kulcsszavakat figyelnek. Nos, ez a szó biztos szerepel a kulcsszavak között, amit mindkét faj figyel. Többet inkább ne használd.

Krisztina, csak bólintott, és folytatta:

– Az ellenségnek jellegzetes szaga van, egy hozzám hasonló számára könnyen felismerhető, több méter, sőt ennél sokkal nagyobb távolságról is. Ráadásul a határok meg vannak jelölve, érzem, ha egy ellenség vagy fajtám béli átlépi, az általam megjelölt határokat. Így megtudom mondani, hogy saját területemen hány ellenség van.

Blanka valósággal itta a szavait. Most végre mindent megtud, amit tudni akart.

– Az a feladatom, hogy megvédjem az embereket, és igen, meg van a tehetségem és a kellő tudásom ahhoz, hogy levadásszam őket. Habár be kell vallanom, tapasztalatom nem sok van. De a vadászatról nem szeretnék most beszélni – mondta – Az, aki megharapott még él. Ha meghalna, a sebed begyógyulna. Hiszen halálukkor szétporladnak a mérgükkel és minden egyéb alkatrészükkel együtt. De én nem kérhetem a halálát. Ha a tanácshoz fordulok, felmentik. Nem volt olyan súlyos a sérülés. Ha időben eljutsz hozzám meggyógyíthattalak volna anélkül, hogy a sebed bedagadjon.

 – A családunk, amolyan fekete bárány az elitek között. - tette hozzá Elza- ránk húznák a vizes lepedőt, és nem tennének semmit.

Krisztina bólintott.

 – A tanács nélkül meg nem dönthetek. Amíg, aki ezt tette életben van, addig ilyen állapotban marad a karod. Nem mehetek utána, hogy levadásszam, mert az bosszúnak számít. Nem dönthetek az ilyesmiről egyedül, mert a hegyes fogúak szemében, én a fajt képviselem. Bármit cselekszem, a fajom nevében teszem. Ha a faj nevében indulnék bosszúhadjáratra, az háborúhoz vezethet.

Sóhajtott, és folytatta:

 – Elég jól kitalált csapda ez. Akár mi is volt Erik indoka arra, amit tett, ők a maguk javára fordították. - ismét sóhajtott - úgy tűnik, vagyis olyan híreket kaptam, hogy változik az ők társadalmuk. Hatalmi harcok vannak. Egy ideje itt csak állat evők vannak, de időnként megjelentek az ember evők is. De ez az én bajom. Neked ezzel nem kell foglalkoznod. Csak azt akarom ezzel mondani, hogy vannak olyanok, akiknek az az érdeke, hogy megszűnjenek a békés területek.

 – Anya azt akarja mondani, hogy ha szólunk a tanácsnak, félreállítanak innen. Ha bosszút állunk félre állítanak innen. Ha nem teszünk semmit, akkor rájön valaki, hogy nem értesítettük a tanácsot és félre állítanak innen. Tehát valaki félre akarja állítani anyát. - mondta Elza.

 – Na de rájöttem valamire. - folytatta Krisztina - Megkerülhető lenne ez a dolog a karoddal. Egyelőre tettem rá egy kötést, ami biztosítja, hogy amíg én élek addig nem terjed tovább. De nem ülhetünk tétlenül és várjuk, hogy meghal az az Erik. - mondta jelentőség teljesen - Ehhez nyomozni kellene. De én nem hagyhatom el a területemet, ha nem értesítem a tanácsot… érted mire gondolok?

 – Hogy meghalok, ha te meghalsz. - mondta Blanka.

 – És, hogy mi kellene nyomozzunk anya helyett - tette hozzá Elza.

 – Valahogy úgy áll a dolog, jelenleg, igen. - Helyeselt Krisztina.

 – Arra kérsz, hogy kutassak? - kérdezte Blanka - Annak ellenére, hogy megkértél, ne tegyem?

 – Elmondok nektek egy történetet. Élt egyszer egy boszorkány Brassóban. Egész pontosan az 1500-az évek elején, Ildikónak hívták. Ő volt az első boszorkány, akit Brassóba beavattak. Az előtt is voltak emberek Brassóban, akik örökölték a boszorkány gént, de nem voltak beavatottak. Jól szervezett csoportot alkottak, és sok varázslatot tudtak, de köztük is Ildikó volt a legtehetségesebb. Jól képzett ember volt, képességei szerint szinte már boszorkány. Már beavatása előtt, több vámpírt, és egyéb pokolbéli teremtményt ölt mágiával, mint amennyit mások egész életükben látnak. A lényeg, hogy nem tudni mi történt végül vele. A boszorkányok megérzik egy beavatott halálát, bármilyen távol legyenek is tőle. De ennek a boszorkánynak a halálát senki sem érezte, ő egyszerűen eltűnt, anélkül, hogy tudnánk mikor és hol. Ildikó meg tudta volna gyógyítani a karodat.

 – Ha eddig senki nem tudta megszerezni a tudását miből gondolod, hogy nekünk sikerül.

 – Akkoriban a harci helyzet miatt nem kutatott senki. Boszorkányperek voltak, meg minden. Később meg, amikor próbálták, nem találták meg a könyveit. A boszorkányokban él a kényszer, hogy átadják a tudást. Biztos vagyok benne, hogy leírta. És nekünk van valamink, ami eddig senkinek nem volt. Ismerünk valakit, aki Brassóban élt akkoriban.

 – A vámpír? - kérdezte meglepetten Blanka.

Krisztina ismét mérges pillantást küldött a szó hallatán.

 – Kérdés, hogy segíteni fog-e?- kérdezte Elza, és figyelmeztetésképpen megszorította Blanka kezét.

 – Ő is azt akarja, hogy a karod rendbe jöjjön. Persze nem önzetlen szeretetből, hanem mert a saját érdekei ezt diktálják. És ha tudnánk ajánlani valamit, akkor biztosan segítene.

 – Mire gondolsz? - kérdezte Blanka, mert neki kezdett gyanús lenni az egész.

 – A másik sebedre. Van egy pár boszi trükköm, amivel kideríthetünk egy s mást. De várnunk kell vele egy hetet. Akkor lesz együttállás… - de hirtelen elhallgatott. Elza pedig intett Blankának, hogy maradjon csendben.

Azt Blanka is érezte, hogy valami megváltozott. Talán hidegebb lett, vagy nagyobb lett a csend? Nem tudta megmondani, hogy mi változott meg, de biztos volt a változásban. Krisztina a halántékát masszírozta és mormolt valamit. Majd hirtelen abbahagyta a mormogást, és felakadt a szeme.

Blanka megijedt, de Elza újra csendre intette.

Blankának kezdett elege lenni abból, hogy folyton mindenki irányítja. És úgy tesznek mintha a sebhelye és minden tudása köztulajdon lenne. Mérges volt a környezetére. Ismételten meg akarják mondani, hogy mit tegyen. Pedig nemrégiben pont Elza volt az, aki ellenezte ezt az egészet. Ő utasította el leginkább a vámpírok létezését. Most meg ő a szakértő? Mégis, hogy van ez? Közben itt nézi, hogy Krisztinának felakad a szeme, és mindjárt meghal. De őt lepisszegik, hogy ne mozduljon, és ne tegyen semmit? Ez így nincs rendjén. Felállt, és Krisztinához ment, hogy megnézze a pulzusát.

Ekkor Krisztina pislogni kezdett, és idegesen törölgette a szemét.

 – Mindenkit? - kérdezte Elza

 – Nem.

 – Téged?

 – Igen.

 – És minket?

 – Nem.

 – Akkor mi beszélhetünk, csak te nem?- kérdezte Elza.

 – Igen.

 – Valaki lefülel bennünket. - mondta Elza Blankának – Vagyis megfigyelik, hogy anya mit mond az embereknek. Vagyis nekünk. De azt nem hallják, amit mi mondunk. Olyasmi mintha vele beszélnének telefonon…

 – Mióta vagy te a szakértő? - Robbant ki Blankából - Nemrég még kételkedtél abban, amikor elmeséltem, hogy megtámadtak. Most meg kis taknyos kölyöknek nézel, aki nem tud megtenni két lépést egyedül. És kioktatsz!

Elza megsértődött.

 – Neked most meg mi bajod van? Azt hittem a barátom vagy! - förmedt rá Blankára.

 – Okoskodsz. Játszod itt nekem magad. Nem is hasonlítasz arra, akit ismertem.

 – Te vagy az, aki nem hasonlítasz magadra! Az a baj, hogy már nem te irányítasz?

 – Én soha sem akartalak irányítani.

 – De igen. Kutakodtál és nem érdekelt engem, mert nem akartam elhinni az egészet. Most hiszek neked, és segítek, de rájöttél, hogy én többet tudok a témáról. Ez zavar téged! Hogy nem te irányítasz!

 – Ez nem igaz!

 – Elég! - mondta Krisztina - Beszélned kellene valakivel – szólt Blankához – tudod, nem kérnélek. De most nagyon fontos…

 – Azzal, aki Brassóba élt?- kérdezte Elza Krisztina bólintott. Elza folytatta: - Téged megfigyel a karod miatt. Minket rendszeresen figyelnek a boszik, de nem tudják, hogy veled zűr van. Amíg nem tudják, téged nem figyelnek.

 – A legutóbbi eset után nem hiszem, hogy bármilyen faggatózásomra válaszolna - mondta Blanka.

Krisztina a fejével intett, hogy nem erről van szó. Aztán azt mondta, hogy:

 – Jó lenne, ha kibékülnétek. - nézett az egyik lányról a másikra - Sok minden megváltozott körülöttetek azóta, hogy megbeszéltétek a dolgaitokat - majd sóhajtott - A hétvégén bulizni mentek úgy-e? Az alatt én is kimozdulnék, mondjuk pizzázni – mondta.

 – Szóval arra kérsz, hogy szervezzek nektek egy találkozót azzal a valakivel. Hogy mikor, azt már tudom. Hol? - kérdezte Blanka.

 – Melyiket ajánlanátok? - kérdezte – jó lenne, ha valahol a főtéren lenne az a hely.

 – Nem tudom, én csak egy helyen voltam a főtéren eddig, Elzával… - mondta Blanka.

Krisztina bólintott.

 – Értem. - mondta Blanka - Akkor addig van egy hetem, hogy ezt elintézzem. Szerintem menni fog, ha ő is beleegyezik.

Krisztina egy kis ollóval levágott egy darabot a seprűje nádjából, és azt mondta:

 – Ez amolyan ajándék. Vigyázz rá. Add át neki - Blanka kezébe nyomta a nádat és hozzátette, mintha a mondat vége lenne - üdvözletemet.

 – Ok, rendben. Elintézem. - mondta Blanka és rá akart térni arra a témára, ami őt igazából érdekli:

 – Szeretném, ha valaki elmondaná, mi van a másik sebhelyemmel!

 – Látod, hogy anya most nem tud beszélni! - szólt rá Elza.

 – Akkor mond el te, ha már ilyen nagy szakértő vagy!

 – Neked meg mi a bajod? Mindent tudni akartál. Állandóan kutakodtál. Most egy csomó mindent tudsz! Örülnöd kellene! Robi egyből hitt neked. Most már én is hiszek! Ez jó dolog, nem? Mi bajod van?

 – Nem szeretem ezt a titkolózást.

 – Milyen titkolózást? Most kaptál válaszokat! Nem hiszem, hogy ez a baj!

Krisztina hirtelen közbeszólt, a két lány közé állva. Blankának szegezte a kérdést:

 – Mi a véleményed erről a Tamásról, megbízható?

 – Azt hiszem. - mondta Blanka zavartan. Elza úgy meglepődött, hogy tátva maradt a szája.

 – Elég jóképű. Teljesen elcsavarta a lányom fejét, nem lát s nem hall.

 – Hát elég jól néz ki, szép szeme van, és jó a humora… - motyogta zavartan Blanka, miközben fülig vörösödött.

 – Na-na, csak nem tetszik neked is?

 – Nem dehogy, én nagyon válogatós vagyok… - de aztán észbe kapott - nem úgy értettem, hogy Elza nem, csak nekem más az ízlésem, úgy értem…

Krisztina felnevetett.

 – Azért hívtad ide, hogy kifaggasd a pasimról?! - kérdezte megbotránkozott hangon Elza.

 – Hát valami olyasmi- mondta Krisztina, és kiment a szobából.

 – Hát ez szuper - mondta Elza, és vádló szemmel nézett barátnőjére.

Blanka gyorsan a zsebébe csúsztatta a nádszálat. Beszélniük kellene egymással. De Elza az anyja után rohant.

 – Anya! - Hallatszott Elza dühös ordítása – mégis miért csináltad ezt?

 – Nyugi Elza többé nem teszem! Ígérem. - mosolygott Krisztina, majd hozzátette – Rájöttem, hogy jól választasz barátot, mert semmi érdemlegeset nem mondott. És feltételezem, hogy akkor fiuk terén is hasonlóan jársz el.

 – Köszi anyu, de egy kicsivel több bizalmat - már nem volt annyi méreg a hangjában, de azért hozzá tette, Blankára nézve, rosszalló fejcsóválás kíséretében: - Mennyivel jobb neked, hogy nem a szüleiddel laksz!

Blankát két dolog foglalkoztatta. Az egyik az, hogy hogyan találkozhatna a vámpírral. A másik, hogy hogyan szervezze meg ezt a találkozót a boszival. Vajon ő is olyan talányosan kellene beszéljen, mint Krisztina? Hogy ha valaki megfigyeli őket, ne jöjjön rá, miről van szó? Nem tudta a választ úgy, hogy arra gondolt biztosra megy, és talányokba beszél. Aztán meg a választól is tartott. Hiszen azt tudta, sőt látta, hogy nem egyeznek túl jól, a vámpír és a boszorkány.

Egész héten hordta a nádszálat a zsebébe, és remélte, hogy véletlenül összefut a vámpírral. Nem akart kutatni. Megígérte neki, hogy nem fog. Még arra is rászánta magát, hogy megkeresse azt a helyet a városban, ahol Erik megtámadta. Pedig nagyon félt oda visszamenni.

Rettegéssel töltötte el a gondolat, hogy visszamegy a tett színhelyére. Ráadásul a sötétben, hogy a vámpír követhesse, és találkozhasson vele. De tudta, minél előbb megteszi annál, hamarabb túl lesz a dolgon. A karja okozta betegség a láz, kiszívta energiáját és bátorságát. De most új erőre kapott. Végig futott a hátán a kellemetlen borzongás, az emlék hatására. De az a félelem, amire számított elmaradt. Leginkább tettre késznek érezte magát. Elhatározta, hogy legközelebb megkérdi Krisztinától, vagy esetleg Elzától, hogy hogyan kell vámpírt ölni, hogy még egyszer az ne történhessen meg, ami itt nemrég történt vele.

Elzán is gondolkodott. Krisztinának igaza van. Le kellene ülniük, beszélgetni. Elmennek együtt bulizni, az egy kicsit oldja a feszültséget. Majd egy buli után, másnap beszélgetnek. Tartanak egy csajos napot. Az lesz a legjobb. Végül is Elzának igaza van. Talán az a baja, hogy kicsúszott a kezéből az irányítás.

Oliver távolról figyelte a Blankát. Már rájött arra, hogy nem érti ezt a világot és az emberek szándékait. Talán a trauma feldolgozása a lány célja azzal, hogy visszamegy oda, ahol Erik rátámadt. Nem látta értelmét, hogy találkozzon vele. Úgy gondolta, hogy ha a lány többé nem találkozik vámpírokkal, akkor megunja a kutakodást, és visszatér a saját életéhez. Még ma figyeli a lányt. Holnap pedig elmegy Kőhalomra, hogy utána nézzen a vérfarkas támadásnak.

Blanka ácsorgott egy ideig a kapualjban. De kezdett fázni. Döntött. Bement a könyvtárba, ami teljesen üres volt, mivel csak fél óra volt a zárásig. Leült a megszokott géphez és beírta a keresőbe: vámpír. A vámpír pillanatok alatt ott termett mellette.

Oliver mérges volt, ezt Blanka észrevette.

 – Mi az ördögöt csinálsz?!

 – Én csak…

 – Azt mondtad nem kutatsz többé!

 – Találkoznom kellett veled.

 – Ugyan minek KELLETT volna találkoznod velem?!

 – Egy randi miatt. Próbáltalak elérni, de…

 – Hogy micsoda?!

 – Nem velem… Én csak postás vagyok.

 – Kinek vagy a postása? - kérdezte Oliver és Blanka régi sebhelyére nézett, mint aki igazolni látja azt a feltevését, hogy ez a lány egy vérfarkas imádó.

 – Én… - motyogott Blanka, mert látta, hogy Oliver vérerei megjelentek a halántékán. De összeszedte magát. - Egy közös ismerősünk küldött. Akit nemrégiben együtt meglátogattunk.

 – Utalhattál volna a lila mezőre. Vagy arra, amit akkor beszéltünk - mondta a vámpír még mindig mérgesen, és most már lenéző tartásban.

 – Szóval azt nem álmodtam?

A vámpír legyintett egyet és nem is vette a fáradságot, hogy ilyen kérdésre válaszoljon. Rendezte arcvonásait.

 – Hát mond, te megbízhatatlan emberi lény, miért volt olyan fontos, hogy találkozzunk? - kérdezte gúnyos hangon, miközben szembe fordult vele.

 – Hoztam egy kis ajándékot,- és a vámpír tenyerébe nyomta a megrongyolódott nádszálat. Az azonnal füstölni kezdett. A vámpír meg átkozódni! Oliver mérgesen nézte az átlyukadt tenyerét. Majd masszírozni kezdte átégett kezét, és a heg kisvártatva begyógyult. Blanka csak ámulva figyelte a jelenetet.

 – Elég lett volna, ha megmutatod – mordult a lányra.

 – Biztos félre értettem valamit, amikor…

 – Hagyjuk! Mond a lényeget!

 – Hát tudod, szóval… randira szeretnék menni. Abban az olasz pizzázóban jártam már a főtéren, és pénteken is oda szeretnék menni. - idegesen megnyalta a szája szélét - Tehát pénteken. És azon gondolkodom, hogy neked mi a véleményed erről?

Oliver összehúzott szemöldökkel méregette. És elfojtotta nevetését. Ez a lány most ezt komolyan gondolja, hogy talányokban beszél azok után, hogy beírta a vámpír szót a számítógépbe? Az után, hogy magára vonta a figyelmet? Ha van a környéken másik vámpír, vagy boszi akkor már rég őket hallgatná.

Aztán jelentőségteljesen bólintott. Látszott rajta, hogy mindjárt elröhögi magát, majd azt kérdezte:

 – Most pénteken is pizzázni mentek? - közben Blanka szemébe nézett. Aki így nem tudott hazudni neki.

 – Nem – mondta Blanka idegesen - mi pénteken bulizni megyünk, este, azt hiszem, kilenckor találkozunk a többiekkel, de lehet, hogy ez nem is rád tartozik. - mondta hadarva, idegesen. Rendkívül zavarban volt. Félrekapta a tekintetét.

A jelenet Olivert mulattatta. Ő jól szórakozott.

 – Értem – mondta, és nagyon nehezen tudta legyűrni nevetését, hogy csak kis kuncogás legyen az egészből - és kettesbe szeretnél lenni valakivel?

 – Aha - mondta, de nem igazán értette, hogy a vámpír miről beszél. De zavarta, hogy a másik jól szórakozik.

 – Hát akkor van egy olyan meghittebb hely a főtér másik végén az utcában. Vasárnap este ott nincsenek sokan. Szerintem akkorra szervezd a randidat.

 – Hát ezt meg én nem értem - mondta teljesen összezavarodva.

 – Én viszont igen, és szerintem vicces volt - mondta, és ismét jelentőségteljesen bólintott, majd felnevetett - De szerintem, talán nem velem kellene megbeszéld az ilyesmiket. Ha meglep, ahogy válaszolok. Talán vannak olyan ember barátaid, akik többet tudnak a pizzáról. - mondta és nevetett – és most tűnés! – tette, hozzá olyan fejedelmi modorban, mint ahogy azt uralkodók tehették pár száz éve, amikor elbocsátottak egy küldöncöt. Még a kezével is intett.

Blankának viszont földbe gyökerezett a lába. Nem volt biztos benne, hogy átadta az üzenetet. Kérdő szemmel méregette a vámpírt, aki így válaszolt a ki-nem mondott kérdésre:

 – Azt hiszem mindent megbeszéltünk, menjél már. És többé ne fárassz ilyesmikkel! - aztán hirtelen átnézett Blanka válla felett - Jól van na, ér-tet-tem! - mondta jelentőségteljesen - és most tűnés!

Blanka nem tudta mit láthatott Oliver, de megijesztette az arckifejezése. Gondolkodás nélkül engedelmeskedett.

Oliver észrevette az idegent. Nem tetszett neki, hogy ha egy vámpír úgy jön a területére, hogy előzőleg nem szól neki. Amint Blanka elment azonnal üldözőbe vette.

Meglepetésként érte a felismerés, hogy Viktor egyik barátja az, Jákob. Miért nem szólt Viktor neki. Vagy miért nem szólt Jákob, hogy jön. Talán nem bízik már Viktor benne.

Pillanatok alatt felértek a Somos tetőre.

 – Mit keresel a területemen? - kérdezte Oliver, és bánta, hogy csak a könnyű kardját hozta magával, aminek csak 60 cm hosszú a pengéje.

 – Csak átutazóban vagyok - mondta a másik, egy fa alsó ágán guggolva.

 – Miért hazudsz? - kérdezte Oliver.

 – Szóval tényleg igaz? Képes vagy megállapítani a hazugságot? - és felkacagott - És mi hasznát veszed harc közben? Tán az megvédi az életedet? Dobogtatja a szívedet? - gúnyolódott – Ja, hoppá! Hiszen már meghaltál, és szíved nem dobog.

 – Neked sem. - mondta nyugodtan Oliver, és várt, hogy mi sül ki ebből a sületlenségből.

 – Ez igaz. De engem ez egy cseppet sem zavar. - mondta provokáló hangnemben, mintha azt várná, hogy Oliver vallja be: őt zavarja.

 – Mit keresel itt? Azt hittem Viktor szövetségese vagy, ahogy én is! - tért a lényegre Oliver.

 – Csak én! - mondta a másik magabiztosan – mindig csak bennem bízott! – kacagott.

 – Ezt meg, hogy értsem? - kérdezte Oliver, de nem érdekelte a válasz. Tudta, hogy vannak olyanok, akik a széthúzást szorgalmazzák. A vámpírok között sosem volt összetartás. Mindig mindenki a saját szakállára cselekedett. De egymás területét tiszteletben tartották, ha hosszú életet akartak. A vámpírok nehezen viselik egymás társaságát, és a közösségi létet. A magányosság génjeikbe van programozva. De egy biztos. A hosszú évek során rengeteg sok barátot és még több ellenséget lehet szerezni. A bizalom pedig olyan ritka gyümölcs, ami a legjobb barátságokban sem feltétlenül van jelen. Csak a szükség szüli a látszatát. De ez az alak nem hazudott. Tényleg azt hiszi, hogy Viktor bízik benne. Hogy benne bízik, de Oliverbe nem.

Jákob felkacagott:

 – Majd időben megtudod!

Oliver előhúzta kardját: Nem tetszett neki, ahogy a másik beszél. Nem tetszett neki ez a viselkedés. Odamenni egy másik vámpír területére és kigúnyolni azt? Miért? Csak egy őrült csinál ilyent. És kell annál rosszabb, mint egy őrült vámpír?

 – Megsértetted a területemet – mondta nyugodt hangon – kihívlak párbajra.

 – Hogy mire? Öregem, te nagyon eltévesztetted az évszázadot. - gúnyolódott a másik - Ma már nincs olyan, hogy párbaj!

Oliver megnyalta a szája szélét ahol a tűfogai elkezdtek kicsúszni. Izgalom öntötte el. Nem is értette, hogyan unatkozhatott az elmúlt években. Hisz az élet annyi meglepetést és izgalmat tartogat még.

Jákob egy laza mozdulattal átugrott egy másik fára. Oliver nem mozdult csak figyelte, mint a macska az egér mozgását. Várt. Jákob nevetett. Egyik fáról a másikra. Fél lábon táncolt előtte. Szökdécselve a faágakon. Provokálta. És közben elöntötte a magabiztosság. Oliver csak figyelt. Várt. Jákob szökdécselt.

 – Hogy te mennyire gyáva alak vagy - mondta Olivernek, azzal fél kézen hintázni kezdett egy ágon. Átlendítve magát arra az ágra, ahol legelőször volt.

De Oliver megelőzte. Az ágon állt. A fatörzsnek dőlve és várta az érkezést. Kivont kardal.

Jákob megdermedt félelmében. Megcsúszott és leesett az ágról. A hátára esett. Oliver ugrott. Jákob gurult. Talpra szökkent és már az ő kardja is ott volt a kezében.

Összecsaptak.

Oliver erősebb volt. Ezzel mindketten tisztában voltak. Jákob hátrált, ugrott. Egyik fáról a másikra. Oliver ismét elé került egy ágon. Jákob szúrt. Oliver védett. Jákob ismét szúrt. Az ő kardja volt a hosszabb. De Oliver védett. Jákob leugrott a fáról. Oliver mögötte termett, és szúrt. Jákob elhajolt. Csak a bal karja sérült meg. Félregurult. Szúrt. Oliver félre ugrott, de a kard hosszabb volt. Lábszárát érte a penge. Jobb lábán tátongott a seb.

Jákob felkacagott:

 – Nem értem mért félnek tőled. Te vén szarházi. - azzal teljes erőből az erdőbe vetette magát, és elrohant.

Oliver nem értette az egészet.

Minek jött ide, Jákob? Miért sértegeti? Nem volt értelme követni a másikat. Most Jákob a gyorsabb, hiszen a lábát megsebezte. Még ha hamar meg is gyógyul a seb, Jákob időt nyer vele. Ha a másik nem akarja, sosem érné utol. Jákob erős vámpírnak számít, de nálánál jóval fiatalabb, még ha meg is van pár száz éves. És a vámpírok idővel erősödnek, de ő le tudná győzni. Tudta. Miért provokálta akkor? Nem értette ezt az egészet.

Valami nem stimmelt ezzel az egész jelenettel. Két következtetést vont le.

Egy: Biztos, hogy valaki állt emögött a senki mögött, másképpen nem merte volna őt sértegetni. Hiszen ő egy befolyásos vámpír. Elég magasan a ranglétrán. És sok még ennél is magasabb fokon ülő baráttal a háta mögött. Persze ha Viktor tényleg ellene fordult, akkor az megmagyarázna egy s mást. Tehát, óvatosabbnak kell lennie Viktorral.

Kettő: Ez az alak szándékosan bosszantotta. Minden mozdulata, minden mondata ezt a célt szolgálta. Hogy felbosszantsa. Pedig nem volt olyan erős, hogy ne tudta volna legyőzni. És ez csak egy dolgot jelenthet. El akarta csalni innen. Márpedig, nem tenné ezt, ha ennek ne venné valaki hasznát. De kinek származik haszna abból, ha ő nincs itt? Viktornak? Hogyan? És miért?

A kérdés az, hogy ez önkényes döntés volt Jákob részéről, hogy ide jött, vagy Viktor tud róla. Mindig érezte, hogy Jákob az ő helyére pályázik, de ez még nem magyarázza meg a ma estét. Oliver óvatosságra intette magát, és átértékelte az ismerőseivel kapcsolatos viszonyát. Sokkal figyelmesebbnek kell lennie. És résen kell lennie, hogy cselekedjen.

Másnap, péntek este, Oliver egy háztető ablakából figyelte a pizzázót. Várt, hogy a boszi bemenjen. Majd ő is belépett a sötét helyiségbe. Nagyon szerette ezt a vörös fényt. Mindent szeretett, ami vörös színű. Az olyan élettel telinek tűnt. A teljes ellentéte önmagának. A már-már kékesen fehér bőrének, türkiz szemének. A meleg színek szinte felmelegítették jéghideg testét.

 – Jó estét, jósnő - lépett a boszorkányhoz.

 – Neked is vérszívó.

 – Nos, ha már lefutottuk az illemköröket rátérhetnénk a tárgyra.

 – Előbb rendelek - mondta nyugodtan Krisztina.

 – Tedd azt. De csak egy negyed órát kapsz. Aztán leléptem. - mondta Oliver.

 – Egy karót tartok feléd az asztal alatt.

 – Azt hiszed, nem vettem észre? - közelebb hajolt Krisztinához, az asztal fölött - Tudod, hogy én vagyok a gyorsabb. Hiszen a seprűd nélkül jöttél. - felvillantotta, pimasz mosolyát, amivel tudta, hogy idegesíti a boszorkányt és hozzátette: - a sötét az én terepem.

Krisztina összeszűkült szemmel bólintott, és visszahúzta a karót. Oliver hátradőlt a széken. Nyugodt, mozdulatlan testtartást vett fel, és így szólt:

 – Azért hívtál ide, hogy a bizalmadat kifejezd. És mert akarsz tőlem valamit. Ne vesztegesd hát fenyegetésekre az időt.

 – Csak akartam, hogy tudd, nem bízok benned és meg tudom védeni magam.

 – Ne fárassz ilyesmivel. Ezt már Gernyeszegen megbeszéltük. Ha már ezeket a kötelező köröket is lefutottuk rátérhetnél a lényegre.

 – Jó - fújta ki magát Krisztina - A térkép miatt jöttem, és még…

Közbe megérkezett a pincér. Krisztina rekordidő alatt rendelt, mert látta Oliver nemtetszését. Miután a pincér elment Oliver megjegyezte:

 – Sejtettem. De miért személyesen? Nem ért rá a kis csaj? - rávillantotta ismét azt a pimasz mosolyát - Aztán meg nem látok okot rá, hogy térképet adjak neked.

 – Háború készülődik a népeink között. Én meg akarom akadályozni. Úgy érzem, meg kell védjem ettől az embereket. Ez egy békés föld. Nem veszek részt a háborúban. - A vámpírt méregetve hozzátette – Azt mondtad nem akarsz háborút.

Oliver meglepődött ettől az őszinte kirohanástól. Nem számított ilyesmire egy boszorkánytól.

 – És mit fogsz csinálni, ha a tanács másképp dönt? - kérdezte vissza.

 – Akkor is ezt mondom! Nem megyek háborúba. Akkor sok csőcselék a te népedből ide jön zabálni.

 – Na, igen. - válaszolt Oliver, és tudta, hogy a boszorkány igazat mond.

 – Azt mondtad nem akarsz háborút! - ismételte meg Krisztina megerősítésre várva.

 – Nem is. - mondta nyugodtan Oliver.

 – De úgy tűnik, széthúzás van köztetek, ahogy köztünk is. - Ez új információ volt Oliver részére, de nem adta jelét ennek. Senki sem sejtette eddig, hogy széthúzás van a boszik között. Eddig nem gyakran fordult elő a történelem során, hogy a boszik ne egyezzenek jól. A vámpírok sosem egyeztek jól, de valahogy mindig sikerült fenntartani a társadalmat, amit természetesen a viszály jellemzett. De a viszály az jó, előre lendíti a dolgokat. A konkurencia, a versengés, az ambíció, fejlődést hoz, szövetségeseket szül. De valóban, most az átlagosnál feszültebb volt a helyzet. Mert nem az általános egyetnemértés, hanem a két csoportokba szerveződés volt jellemző. Már pedig ha a vámpírok egymás ellen csoportosodnak abból belső háború lesz, nem a megszokott belső viszály.

 – Szerintem nem véletlen. Szerintem belülről rothad. Összefügg a kettő. - folyatta Krisztina

Oliver nem értette a boszorkányt. Ez hülyeség. Mégis hogy függhetne össze a kettő. A boszorkányok széthúzása, és a vámpírok belső háborúra készülődése?

 – Ugyan kérlek - morogta válaszképpen.

 – Figyelj rám. A megfigyelések alapján azok, akik a békés megoldásokon igyekeznek, azok rejtélyes körülmények között elbuknak, eltűnnek, elfogadhatatlan hibát vétenek. Legyen az a te fajtád, vagy az enyém.

 – Nem értem mire gondolsz.

 – Figyelj rám, Oliver.

 – Ilyen jóba lettünk, hogy már a nevemen szólítasz, Krisztina? - kérdezte gúnyos mosollyal, és a boszi szemébe nézett.

Krisztina nem vette tudomásul a megjegyzést:

 – Furcsa dolgok történnek. Azok, akik ellenzik a háborút, gyanúba keverednek. Valami megbocsájthatatlan hibát követnek el. Megszegik a szerződést. Nem védik a területeiket. Vagy meghalnak váratlanul álmukban.

 – Ne gyanúsítgass. Átadtam neked a lányt! - mondta ellenkezést nem tűrő hangon Oliver.

 – Na igen, ez megmentett engem a tanácstól, valamelyest, de ha nem adod át… Úgy értem, biztos, hogy nem volt szándékos a támadás?

 – Erik ártatlan! - mondta Oliver bosszúsággal, és türelmetlenséggel a hangjában.

 – Nem tudom ki az az Erik, aki ártatlan, de valaki nem volt elég elővigyázatos.

 – De igen! A szokásos módon felmértem a terepet. Úgy, mint mindig! Ha a segítségem kell, ne provokálj! És ne sértegess!

 – Akkor hogyan történhetett meg? - szegezte neki a kérdést Krisztina.

 – Az a lány őrült. Egyenesen nekünk rohant. - mondta türelmetlenül. És részéről ezzel le is zárta a témát.

 – Miért?

 – Hogy?!

 – Miért rohant oda?

 – Hát honnan a csodából tudhatnám?! Az emberek megbolondultak! Azért! Honnan az Isten nyilából tudnám miért? Te kellene jobban ismerd az embereket! Ez a te feladatod nem az enyém!

 – Pontosan! Erre gondolok! Micsoda véletlen! - mondta Krisztina nyugodtan, gúnyos meglepetéssel a hangjában - Tán üldözte valaki? Milyen véletlen. Te sem és én sem akarok háborút. Békében akarunk együtt élni, mint eddig. Aztán jön egy őrült ember, egy lány, és véletlenül pont oda kerül, ahol te épp bevezetsz valami kezdőket. Milyen kényelmetlen véletlen. De hogy került pont oda? Rohant a lány?

 – Úgy érted? Hm… - Oliver elgondolkodott. Már nem volt dühös. Hanem mint aki megértett valamit hozzátette – Igen rohant.

 – Miért rohant?

 – Nem tudom. Vihar volt… arra gondoltam talán az eső elől.

 – Megkérdezted tőle? Nekem azt mondta az volt az érzése, hogy követik.

 – Érdekes. Én sem akarok háborút, és a szövetséget felrúgni sem! Szóval, ha valaki megrendezte az egészet… Hm. Akkor emiatt került oda a lány. Két legyet egy csapásra. Akkor én is bajban vagyok és te is Krisztina. De kivitelezhetetlen ez az egész. Hogyan csinálta volna?

 – Nem tudom, de ha sikerült volna neki, akkor vége a szerződésnek, és a békének. Mi összecsapunk. És a mi kis csetepaténk kirobbantja a háborút. A túlélőt pedig hibáztatni lehet, hogy ő az oka mindennek. És félreállítják. - bólogatott Krisztina - Igen. Mindkettőnktől megszabadulnak egy csapásra.

 – Két háborúellenest üt ki egyszerre, ráadásul ellentétes oldalról. Agyafúrt. De túl nehéz kivitelezni. Az azt jelentené, hogy jól ismer engem is és téged is…

 – Nos, csak azt akartam mondani, hogy aki nem akar háborút az valahogy, mostanában, velem hasonló helyzetbe kerül. Miért? Szerintem valamit nem vettünk észre. Nem lehet ugyan gyanúsítani senkit, de mégis furcsa. Túl sok a véletlen egybeesés.

 – Értem mire gondolsz. És ha belegondolok, nálunk is ez a helyzet. A háború ellenzői, megbízhatatlanokká kezdnek válni. Erről értesítenem kell Viktort.

 – Ő nem megbízható! - mondta szigorúan Krisztina. - Felejtsd el Viktort. - aztán megismételte a biztonság kedvéért - Ő nem megbízható.

 – Honnan tudnád te azt?

 – Van egy bizonyos képességük… de erről nem beszélhetek.

 – És ha erre kérnélek, cserébe a térképért.

 – Amíg a tanács működik, nem beszélhetek erről. Azzal megírnám a végrendeletemet.

 – Értem.

 – Ha így van, akkor valaki, mindkét nép ellensége lehet a felbujtó.

 – A farkasokra gondolsz?

 – Igen. Ki más akarná, hogy összeugrassza mind két népet? Hogy zűrzavart teremtsen.

 – Ugyan már. Az ordasok nem tudják befolyásolni egyik tanácsot sem.

 – Azt nem tudom, hogyan csinálják, de ritkán látni magányosat közülük. Már pedig a kiscsajt, ahogy te nevezted, megharapta valamelyik ordas, méghozzá Kőhalmon.

 – Szóval szerinted magányosan járkálnak.

 – Ahogy mondod. Egy falka feltűnt volna valakinek. Másképpen szerinted, hogyan maradt volna észrevétlen.

Hallgattak. Krisztina végül úgy gondolta elmondja a vámpírnak. Szüksége van a vámpír szövetségére, ha a háborún kívül akarja tartani ezt a területet. Ha a bizalmába avatja, akkor talán számíthat is rá.

 – A kőhalmi boszorkány eltűnt egy évvel ezelőtt.

 – És ti nem vettétek észre, hogy megölte egy ordas? - kérdezte hitetlenkedve Oliver.

 – Nem halt meg. Eltűnt. Észrevettük, hogy eltűnt. Az apja szó szerint azt nyilatkozta: „megszökött a felelősség elől, hitvány ember volt világ életében” A tanács hitt neki. Szinte biztos, hogy ez akkor történt, amikor Blanka megsebesült.

 – Tehát az apja hazudott!

 – Nem hazudott. Megvannak az eszközeink rá, hogy ezt tudjuk. Soha sem egyezett jól az apjával. Az apja is boszorkány, és kétséges, hogy a saját lánya-e. Nem egyeztek jól.

 – Ritkák a boszorkány férfiak, és nem találkoztam olyannal, akinek született volna gyereke.

 – Ez az oka a kapcsolatuk zűrzavarának. Amit kihasználhattak az ordasok, tudatosan vagy sem. A lényeg hogy visszajöttek, és titokban maradhattak.

 – Ez esetben, - kezdte Oliver. Közben előzékenyen, és meghajtotta a fejét Krisztina felé, mint ahogy az az etikett kódexben lehetett előírva egykoron: - mondhatjuk, hogy ebben a témában egyetértünk. Szövetséget ajánlsz?

 – Nem tehetem. Nem beszélhetek a többiek nevében. A tanács nyomoz utánam, nem fogadná el az én általam kötött szövetséget, mivel gyanú alatt állok.

 – Értem.

Egyszerre mindketten felugrottak az asztaltól.

 – Te hívtad a boszikat? - kérdezte ingerülten Oliver.

 – Nem! De most mennem kell. És neked is!

 – Akkor mit keresnek itt? - Kerülte meg egy szempillantás alatt Oliver az asztalt és Krisztina mellett termett. Elkapta a karját, erővel maga felé fordította és a szemébe nézett. Krisztina mélybarna szeme vádlón nézett Oliver, hideg türkizkék szemébe. Egy pillanatig, ősellenség módjára méregették egymást. Majd Oliver alig látható módon biccentett, és lazított szorításán, de szemei ugyan olyan vádlón fürkészték a boszorkányt.

 – Nyomoznak utánam! - mondta Krisztina tárgyilagos hangon, mit egy magyarázatképpen. Majd kirántotta karját a vámpír kezéből és a kijárat fele indult. Majd hirtelen visszafordult – Ha azt akarod, hogy ezt a földet elkerülje a háború, rejtsd el a lányt.

 – Azt az átkozott mindenit annak a lánynak! - mordult fel Oliver.

 – Nem bízhatom másra!

 – Jobban bízol bennem, mint a most érkező vendégeidben?

 – Egyelőre igen! És elhiheted nekem, ez egyáltalán nem jó jel.

 – Hát nem. A szentségit! - Morgott Oliver. Majd, mint aki észbe kap gyorsan átnyújtotta Brassó térképét Krisztinának - Pontosan emlékszem rá, mert 1535 óta nem jártam ott.

 – Én is úgy tudom.

Nem csak az utca nevek, hanem a házak pontos homlokzata is szerepelt a térképen. Mint egy reneszánsz festő munkája. Még a korabeli stílusjegyek is felfedezhetők voltak, a grafikai megoldásokban. A térkép egyáltalán nem volt vázlatosnak nevezhető. Egy olyan ember munkája volt aki, a legjobban megfizetett festőművészek egyike lehetett volna. Vagy tán az is volt. Királyok grófok, és bárók portréját készíthette el, és azok reneszánsz és barokk udvarait, és udvarházait örökíthette meg. Ez a térkép pontosan visszaadta a kor vonásait. És kétségtelen, hogy mindemellett ez egy művészeti alkotás volt.

Elhagyták a pizzázót. Egyiküknek sem tűnt fel, hogy a pincér nem jelentkezett többé, és nem hozták ki a megrendelt pizzát.

Krisztina teljes erejéből rohant hazáig. Alig volt ideje, hogy a boszorkányok megérkezése előtt Elzával beszéljen. Amint belépett a házuk ajtaján kiáltott:

 – Elza!

 – Telefonálok anyu - szólt ki Elza a szobájából

 – Nem érdekel, mit csinálsz! Csomagolj! Most azonnal el kell utaznod Brassóba. Nyolckor megy az utolsó busz.

 – De addig még csak egy fél óra van. - de azért elővette a hátitáskáját.

 – A fényképezőgépedet vedd el. Kapsz három napot! Minden épületet le kell fényképezned, ami ezen a térképen rajta van. Az összes lehetséges nézőpontból. Ez egy ötszáz évvel ezelőtti térkép. Nem lesz egyszerű dolgod. És igyekezz az Isten szerelmére, mielőtt ide érnek!

 – Kik érnek ide?

 – Kész vagy már?

 – Igen.

 – Telefonodat vigyed – megölelte. Megszámolatlanul, pénzköteget nyújtott át a lányának. Egy gyors puszit nyomott az arcára – Majd felhívlak! Most szaladj!

Miután Elza elhagyta a házat, a főtér fele rohanva, látta a három seprűs alakot, a házuk fele repülni.