4. Vámpírharapás

Elza bekísérte a félájult barátnőjét a házba, de közbe a fülébe súgta:

– Ha bárkinek elmondod az egyetemen, hogy anyám jósnő, megöllek a saját kezemmel.

Blanka a házba érve nekitámaszkodott egy falnak. A láztól alig észlelte a környezetét, de az ideges, „vámpír”-t visító női hangot nagyon is jól hallotta:

– Vámpír! – ennek a szónak a hatására szinte teljesen kijózanodott. A visító nő hangja közeledett:

– Tűnés az útból! Mindenki bújjon el! Érzem, hogy itt van! A szörnyeteg betört a házunkba! – kiabálta Elza testvéreinek. A hanghoz tartozó nő kiszaladt az előszobába. Blanka kicsavart tartásban, lefolyt a faloldalán.

– Te nem vagy vámpír – mondta a nő meglepetten – Hol van a vámpír?! Te vámpírimádó vagy?

– Anya! – szólt közbe Elza rosszalló hangon, majd hozzá tette – Azt az alakot keresed, aki átadta, hogy mutassam meg neked a sebhelyét? De mit tud csinálni egy jósnő, egy sebbel?

– Nem jósnő! Boszorkány! – kiabálta szigorúan az anyja, és Blanka karjára tette a kezét, felhúzta a blúz úját és megnézte a sebet. – Ez nem mostani, hamarabb ide kellett volna hozni! Nem mély a seb, talán megússza… – mondta leginkább magának, mint másnak, és ha ez lehetséges, egyre idegesebb lett.

Blankát ismét az ájulás kerülgette.

– Teljesen átázott a ruhája az esőben. Elza, hozz száraz ruhákat! – adta ki az utasítást az asszony. Mikor Elza elindult, utána szólt - Hozz egy nagy pohár vizet is!

Blanka alig érezte, amikor átöltöztették száraz ruhákba, és az ágyra fektették. Vizet itattak vele. Elza anyja ismét megszólalt, egyenesen Blanka szemébe nézett:

– Figyelj ide lányom, téged vámpír harapott meg. Mikor történt ez?

Blankának nehezére esett felelni, és gondolkodni is. Egyáltalában megérteni a kérdést is nehéz volt. Feje zúgott. A hangok tompán visszhangzottak a fejében. A szemei elnehezültek.

Elza anyja közben meggyújtott egy füstölőt, és Blanka fele tartotta:

–Ébren kell maradnod! – mondta határozottan, majd sóhajtott – én Krisztina vagyok, téged hogy hívnak?

– Blanka – nyögte ki nehezen.

– Jól van Blanka, erős lány vagy! Mikor történt?

– Kedd este – vágott közbe Elza.

Krisztina, vádló szemekkel nézett Elzára, aztán folyatta.

– Nem tudom működni fog-e ez, de megpróbáljuk, ha egyebet nem is tesz, lelassítja… – Aztán egy üstöt akasztott a kandalló fölé és pár dolgot bele szórt. Az égő füstölőt Blanka elé tartotta:

– Lélegezd be mélyen! – Majd valami folyadékot töltött egy gézre és Blanka sebhelyére tette. Blanka vállán lévő sebhelyre nézett:

– Ez honnan van?

– Egy autóbalesetből.

Ezzel majd később foglalkozok, határozta el Krisztina, és az égető kérdésekre fókuszált:

– És hogy kerültél ide? – kérdezte.

– Elindultam Kolozsvárra. A kutatás miatt. Hogy ott találok majd gyógymódot. Nem gondolkodtam tisztán – vallotta be Blanka.

– Ez igaz. Tényleg nem gondolkodhattál tisztán – helyeselt Krisztina.

Blankának rosszul esett a megjegyzése, de folyatta: – Jött az a vámpír, aki megállította azt az Eriket, és felültettet a buszra. – Szemhéja nehéz volt, és folyton leragadt. Krisztina ilyenkor biztatta, hogy lélegezzen mélyeket a füstölőből, és mesélje tovább. Hát beszélt. – Azt magyarázta, hogy jöjjek ide. És arról faggatott, hogy eddig miért nem tettem meg. Hiszen látta, hogy barátkozom Elzával. Azt mondta most ide kell jöjjek, de elájultam. Ő hozott ide.

– Aha – mondta elgondolkodva – és hogy hívják azt a vámpírt? – kérdezte.

– Nem tudom – vallotta be Blanka, eddig fel se tűnt, hogy nem tudja. Ő egy vámpír volt a szemében, nem is gondolt rá, hogy esetleg neve is van a vámpírnak. Nem gondolt arra, hogy ő egy személy.

– Nem védtelek meg. Ott kellett volna lennem akkor, amikor ez történt. – állt fel Krisztina az ágy mellől. – Nekem az a feladatom, hogy olyanoktól védjek meg mindenkit ebben a városban, mint aki ezt tette veled. Rosszul végeztem a feladatomat. De többé ez nem fordulhat elő. – Hangja elszánt volt. Kinézett az ablakon:

– Rengeteg dolgunk van. – mondta egyenesen a vámpírra nézve, mintha az hallaná, amit mond – Beköszöntött egy új korszak, vége a langyos vizekben lubickolásnak. Megszegtétek a szerződést! Most ti tettétek. Nem mi! Tudom mi a feladatom, és megteszem! Elza vigyázz a barátnődre, itass meg vele minél több vizet. Csak elintézek kint valamit! Pár perc és jövök!

Elvette a kandallónak támasztott seprűt, és határozott léptekkel ment ki a házból. Elza Blankához lépett, de nem nézett rá. Csak kinézett az ágy melletti ablakon, az utcára.

– Elza segíts, én is látni akarom! – szólt Blanka, és fel se tűnt neki, hogy már józanabbnak érzi magát a füst hatására.

Elza automatikusan cselekedett. Arca zavart tükrözött. Pont úgy nem tudta, hogy mi történik, mint Blanka. Felültette Blankát az ágyban, úgy hogy kilásson az ablakon, és mellé ült. Félelemtől reszkető kézzel megszorította Blanka kezét.

– Nem lesz semmi baj! – mondta Blanka – Az anyukád, úgy tűnik, tudja, mit csinál!

Az út túloldalán még mindig ott volt a vámpír, zsebre dugott kézzel. Teljesen mozdulatlan volt. Pont, mint egy márványszobor, ruhába öltöztetve.

Miután Blanka és Elza bementek a házba Oliver erre a beszélgetésre készült. El akarta érni, hogy a boszorkánytanács bevonása nélkül intézzék el ezt az ügyet. Csak ketten: ő és a boszorkány. Ezért ha kell hazudni fog. Utálta a hazugság minden formáját. De el kell kerülni a háborút. Persze nem akart szembeszállni a boszorkánnyal sem. Ha megöl egy boszorkányt az biztos, hogy a boszorkány tanács elé kerül. Ha meg nem öli meg, akkor neki van vége.

Krisztina megjelent az ablakból is látható helyen. A lányok feszülten figyelték. Kezében szorította a seprűjét. A vámpír átkiáltott az úton:

– Nem szegtünk szerződést. A lány él. A te felelősséged, hogy túléli vagy sem.

– Szándékosan hoztad túl későn hozzám, hogy ne tudjam megmenteni! Hogy nálam haljon meg! – mondta dühtől remegő hangon Krisztina. És bele mormolt valamit jobb kezébe. A szavak nyomán kis elektromos golyó kezdett összegyűlni tenyerében.

– Nem az én dolgom ide hozni őt! Így végzed a feladatodat, hogy arra vársz, egy vámpír hozza házhoz a bajbajutott embereket?! Ők meg azt sem tudják, kihez kell fordulniuk? Ráadásul a lányod is tudott a történtekről! Az ő hibája, hogy későn került hozzád. Nem a mi fajtánké!

– A szerződésben benne volt, hogy nem támadtok emberre! Ezt nem nézhetem tétlenül! – A vámpír fele dobta a teniszlabda nagyságúra nőtt golyót. De a vámpír könnyedén elszökkent előle.

Krisztina felpattant a seprűre, olyan gyorsan hogy emberi szem alig tudta követni. Egy szempillantás alatt az út túloldalán volt. Ahol a vámpírnak kellett volna lennie.

– Nem szegtünk törvényt! Ha rendesen végzed a dolgod, már begyógyult volna a lány sebe! – hallatszott a vámpír hangja a Teleki téka tetejéről. A seprű már repült is abba az irányba, a rásimuló Krisztinával, akinek a jobb kezében egy új golyó kezdett formálódni.

A lányok az ablakban a fejüket kapkodva próbálták követni őket.

– Látod most sem a feladatodat végzed! – kiáltotta a vámpír már a Bolyai Líceum tetejéről- Az első az emberi élet megmentése! A második a bosszú!

Krisztina megérkezett a tetőre. A vámpír most nem ugrott el előle. Rá várt. A tető másik végén álldogált.

– Menj, és mentsd meg az embert! – mondta szigorúan – nem akarok háborút! És te sem akarsz!

– Emberre támadtatok! – és kilőtte a golyót a kezéből.

– Ne tégy úgy – ugrott félre a vámpír – mintha, emberéletet követelő támadásról beszélnénk! Egy karcolás volt az egész! Baleset. Könnyen megúszta volna, ha te rendesen végzed a dolgod! És most is velem fecsérled az idődet.

– Te csak ne mond meg nekem, hogy mi az én feladatom!- és egy erős széllökést küldött a vámpír felé. A széllökés hatásosnak bizonyult. Meglepetésként érte a vámpírt és ledöntötte lábáról. De az hamar cselekedett. Gurulás közben fedezékbe húzódott.

Az ezt követő elektromos golyó a kéménynek csapódott. Oliver tapasztalt volt. Felmérte, hogy a varázslatok közt mennyi idő telik el. A becsapódó golyóval egyidejűleg kiugrott rejtekhelyéről. Tudta, hogy időbe telik, míg a boszorkány energiája újra feltöltődik. Krisztinának rohant. Kirúgta a boszorkány alól a lábait. És tovább rohant. Ugrott. A szomszéd ház tetején beállt a kémény mögé.

Krisztina nem tudta megtartani egyensúlyát. Gurult a tetőn. A seprű a kezében. Átbukott a csatornán, de a seprűt beakasztotta a csatornába. A csatorna elszakadt a tetőtől. Dőlni kezdett.

Krisztina visszanyerte lélekjelenlétét. Rákapaszkodott a seprűjére, visszarepült a tetőre.

– Fejezzük be ezt a csatározást! – kiáltott rá a vámpír, akinek még mindig emberarca volt. Ez bosszantotta Krisztinát, hiszen ez azt jelenti, hogy a vámpír még csak fel sem idegesedett, vele ellentétbe. Tudta, hogy ha az indulat, a vérszomj, vagy harci kedv eluralkodik egy vámpíron, az átváltozik. És még így emberarcúként sem tudja legyőzni őt, pedig szörnyként többszörösére nő az ereje. Leginkább persze az zavarta, hogy ő sokkal dühösebb, mint a vámpír.

– Miért verekszünk most?! Miért vagy mérges rám? – kiáltotta oda Oliver – Mivel vádolsz?! Tán az én feladatom, hogy megvédjem az embereket? Vagy te is a szerződés felbontásán igyekszel, mint a nagyanyád?! Képes lennél feláldozni egy emberéletet is, csak azért, hogy felbontsuk a szerződést?

– Nem vagyok a nagyanyám! – kiáltotta Krisztina méregbe gurulva, és felemelte a szikrázó gömböt tartó kezét. Nem dobta el. Várt. – De most megszegtétek a törvényt!

– Ha nem vagy a nagyanyád, akkor ne kövesd a példáját, és tartsd távol magad tőlem!

– Ne fenyegess! Azt hiszed, nem tudom, hogy te ölted meg a nagyanyámat! – és eldobta a golyót, ami Oliver fejét vette célba. De az félrehajolt. Elrepült a cél mellett, és szétoszlott a levegőben.

– És téged még könnyebben megöllek. – mondta a vámpír magabiztosan – Nem vagy tapasztalt harcos mit ő! – majd kisvártatva hozzátette – Csak sajnos nincs kedvem harcolni veled!

– Ne ámíts! – mondta Krisztina gúnyosan, és újabb golyó készítésével foglalatoskodott – A vámpírok vérontást akarnak! Miért ne akarna egy vámpír harcolni? Hiszen nektek ez szórakozás! Megölni egy embert, és közben felidegesíteni egy boszorkányt! Nagy mulatság!

– Pedig én nem akarok harcolni! Láthatod! – magára mutatott, az emberarcára – Mert ez nem csak kettőnk csatája lenne! Ebben a feszült helyzetben a mi kis csetepaténk kirobbanthat egy háborút! Én nem akarok bajt hozni a fajomnak! De gondolj bele, a háborúk sok emberéletet követelnek. Pedig neked arra kellene vigyáznod. Gondolkodj egy kicsit, mielőtt eldobod azt az újabb labdát!

– Ne oktass ki a feladatomról! – kiabált Krisztina.

– Ha végre kitomboltad magad, talán beszélhetnénk normálisan is.

– Elég legyen az okoskodásaidból!

– Tudom, hogy dühös vagy. De neked sem érdeked ez a háború, még ha hiszel is benne, hogy megölhetsz. Akkor sem érdeked megtenni.

– Beijedtél?

– Ezt a beszélgetést legjobb lenne most befejezni! Nem akarok a figyelem központjában lenni! – mutatott az úton közben összegyűlt emberekre, akik őket nézték.

Krisztina, mereven állt, de már nem volt olyan dühös. Meglepődött az összegyűlt emberek látványán. Megfeledkezett, hogy egy forgalmas város kellős közepén vannak. Megváltozott a testtartása is. Ezt a vámpír, persze, észrevette. Érezte, hogy nyert ügye van.

Krisztina mélyet sóhajtott, majd határozottan a vámpír szemébe nézett, aki őt és a reakcióit figyelte:

– Követelem annak az életét, aki megtámadta a lányt!

– Már átadtam a vámpírtanácsnak, és ők halálra ítélték. – hazudta Oliver rezzenéstelen hangon, hogy megvédje a tanítványt. – A végrehajtás még nem történt meg. Számítottunk rá, hogy te akarsz bosszút állni rajta. Átadjuk a foglyot a boszorkányoknak. Amikor akarod. De nem szeretnének egyéni akciót! A béke érdekében te is értesítsd a boszorkánytanácsot, hogy fennmaradjon a szerződés köztünk.

Kis szünetet tartott. Krisztina nem szólt semmit, de mintha kicsit elbizonytalanodott volna. A vámpír folytatta:

– A ti döntésetek, mi történik a támadóval. Olyan módon hajtjátok végre ítéleteteket, vagy bosszútokat, ahogy ti akarjátok. És olyan ítéletet szabtok ki, amilyent ti akartok. Nem szólunk bele. Értesítsd a boszorkánytanácsot. Amint megszületett a döntés, és megkaptad a választ hívj. Személyesen adom át neked a foglyot!

Krisztina nem válaszolt csak kelletlenül bólintott. A vámpír pedig szélsebesen eltűnt. Krisztina nem követte. Bement a házba. Elza gyorsan visszafektette Blankát a helyére, és távolabb ült. Úgy tettek mintha semmit se láttak vagy hallottak volna.

– Mi történt? – kérdezte Elza.

– Ahogy láttátok, tárgyaltam vele. Pedig megölni akartam. – mondta Krisztina, de nem nézett rájuk. Lehúzta cipőjét, és a helyére tette. A seprűt visszatette a kandalló mellé. Neki támaszkodott fél kézzel a falnak, és a tüzet nézte.

– A boszorkány tanács nem fogja elítélni a foglyot, hiszen mi vétettünk hibát azzal, hogy nem jutott el időben hozzánk a lány. – mondta félhangosan – aztán lefokoznak, mert nem végzem jól a munkát, és megnehezítik a családom életét. És persze lehet, hogy megtagadják Elzától a beavatást, vagyis, hogy nem lehet boszorkány. - Elzára nézett - Igaz, amúgy sem akarsz az lenni… – mondta, és még mindig mérges volt, de nem kiabált csak halkan beszélt. Aztán öklével bele csapott a falba, amiből egy jókora darab kitörött

 – Ah, én hülye. Mit is gondoltam, mikor kimentem? Ezek olyan körmönfontak… Még, hogy halálra ítélték?… Egy szava se igaz! Persze a tanács majd azt fogja mondani, hogy a jó szándék és együttműködés jelének kell értelmeznünk azt, hogy ide hozta az embert, és felajánlotta, hogy mi ítéljük el azt a szörnyeteget! Az a vámpírszimpatizáns Szidónia, pedig, mivel, hogy ő egy befolyásos Tanács tag – mondta ki gúnyosan az utolsó mondatot – majd jól meggyőz mindenkit, hogy én tehetek mindenről. Apák bűne a fiakon. Így is lenéznek engem a nagyanyám miatt. Mindenki azt hiszi, olyan vagyok, mint ő. Engem és a családomat fogják büntetni. Megnehezítik az életünket, amiért ilyen felelőtlenek vagyunk.

Az utolsó mondat után csapott egyet a levegőbe. Aztán mély sóhaj után valami hamuszerű port hintett a tűzre, amitől az hirtelen fellángolt, előbb lila majd zöld lett, és hirtelen teljesen kialudt.

– Mit tegyek, most? – kérdezte, leginkább saját magától, de az biztos, hogy nem a rá meredő, meglepett lányoktól.

– Nyugodj meg anyu, majd kitalálunk valamit. – mondta Elza halkan.

– Nem szabadott volna, végig hallgassam. Csak egyszerűen kimenjek, végezzek vele, aztán bejöjjek. Akkor senki se ítélt volna el semmiért. – mondta félhangosan, de dühösen.

Mély levegőt vett, nyelt egyet. Aztán gyorsan összeszedte magát, és határozottá váltak arcvonásai.

Mintha a tanácstalan nő, aki az előbb volt, nem is létezett volna. Egy magabiztos, céltudatos nő állt a kandalló elé. Egy mozdulattal és egy csipet por segítségével meggyújtotta a tüzet. Valamiféle varázsigét mormolt és az apró üvegekből, színes folyadékokat, és port szórt az üstbe. Blankához lépett, mintha az előbbi téma le lenne zárva, és a sebet kezelte. Megtisztította, és közben halkan mormolt valamit. Nyugodt kimértséggel dolgozott.

Hangosan, a lányoknak, azt mondta:

– Máskor igyekezz elkerülni őket, ne keresd őket többé, ne kutass utánuk. Mert amíg ezt teszed figyelni fognak rád! Tudni akarják, hogy milyen következtetésekre jutsz, akár jók, akár rosszak azok, hiszen mindkettő egyformán hasznos számukra. Vannak köztük, akik a megtévesztéssel és történetek gyártásával foglalkoznak, és ebből ötleteket merítenek. Abba kell hagynod a kutatást! Érted? – Nézett Blankára szigorúan.

– De – kezdte volna Blanka a mondatot. Krisztina közbeszólt:

– De? Semmi de! Nem a te dolgod. Hanem az enyém. Ha találkozol vámpírral, szólsz nekem, és kész. Ennyi. Semmi szükség rá, hogy egyszerű halandók is belekeveredjenek ebbe az egészbe. Maradj távol a témától!

Blanka úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, akit most szidott le az anyja. Sírni kezdett. Nem tudott uralkodni az érzésein, ami valószínűleg a láznak, vagy a füstölőnek tudható be.

Krisztina látva a könnyeit, kicsit szelídebb hangra váltott:

– Régebbi korokban az emberek minden problémájukkal a falu boszorkányához fordultak. Akkor ez bosszantotta is a boszorkányokat, hogy minden apró-cseprő bajukkal hozzá rohannak. Akár szerelmesek voltak, akár terhesek, vagy kevesellték a termést, ha tehenet akartak vásárolni, vagy messzire utaztak. – miközben beszélt, Blankának a boszorkányperek jutottak eszébe – És most? – szólt Krisztina – Nézz csak magadra. Itt vagyok, hogy segítsek az embereken, és nem tudok róla, ha megharap valakit egy vámpír, pedig a lányom első pillanattól tudta – szigorú tekintettel nézet Elzára, aztán sóhajtott és hozzá tette:

– Magamra haragszom, leginkább magamra, hogy nem végzem jól a feladatomat. – Aztán Elza fele fordult, a hangja halk volt és bizalmatlan – Tudtam, hogy kételkedsz mindabban, amit én magyarázok, mondok és tanítok neked, de nem gondoltam volna, hogy nem ismered fel, ha meglátod a valóságban. Nem gondoltam volna, hogy nem szólsz nekem. – Aztán lemondóan hozzátette: – De nem haragszom.

Elzának ez rosszabbul esett, mint egy arcul csapás. Vagy mintha anyja üvöltött volna. Úgy érezte megérdemelné, hogy felpofozzák… hogy megbüntessék. Hülyének és ostobának érezte magát. A barátnője életveszélybe került, az ő ostobasága miatt. Mert nem akart hinni abban, amit az anyja tanított. Mert egyszerűbb volt tagadni az igazságot. És most ebbe Blanka bele is halhat.

– Nem a te hibád, hanem az enyém. – folytatta az anyja – Megbuktam, mint tanárod… Az én hibám. Az én feladatom… – kedvesen hozzá tette, Blankához fordulva – Igazából megértelek, ha az ember úgy érzi egyedül van azzal amit tud, természetes, hogy nyomozni kezd. Kérdései vannak, és meg szeretne érteni valami olyasmit, ami irracionálisnak tűnik. Csak nem szeretném, ha még több vámpírt csalogatna ide a kutatásod. Érted mire gondolok? Próbáld meg az én szemszögemből is látni a dolgokat.

Visszalépett az üsthöz, egy tégelyből egy kanál világosbarna krémes anyagot tett az üstbe. Keze a varázsige mormolás ritmusára mozgott, ahogy kevergette. Aztán végül gyorsan belekavart még egyszer. Csupasz kezével megragadta a forró üstöt és levette a tűzről. Mintha nem is égetné. Egy tálkába kivett egy keveset, a nyúlós dologból, és egy kis vizet kavart bele, majd egy gézre kente, és Blanka karjára csavarta.

– Hol szerezted a sebhelyet? – mutatott Blanka régebbi sérülésére.

– Nem sokra emlékszem. A rendőrök azt mondták autóbaleset. A testvérem a karomban halt meg.

– Sajnálom. Ez hol történt.

– A kőhalmi várat akartuk megnézni egy osztálykiránduláson.

– Emlékszel mikor történt?

– A tavaly ősszel.

– Nem autóbaleset volt – mondta Krisztina – semmire sem emlékszel?

– Csak a húgomra…

– Már vissza kellett volna jöjjön az emlékezeted, még ha meg is hipnotizáltak.

– Nem értem.

– Ez egy vérfarkas karmainak a nyoma. – mondta Krisztina figyelmesen várva Blanka reakcióját – Miért engedett el egy vérfarkas ekkora sebbel? A szolgálója voltál?

– Mi? Vérfarkas? – a rémálmai jutottak eszébe. Homályos emlékekből csak annyit tudott kihámozni, amit hangosan is kimondott – Fekete szőr. Rengeteg hegyes fog, és hosszú karmok?

– Igen! Valami olyasmi. Hogy maradtál életben?

– Nem tudom. Ennek semmi értelme. Vérfarkasok nem is léteznek. Nem emlékszem.

– Mondd el, mire emlékszel!

– Nem sok mindenre – de eszébe jutott az a kép, ahogy a haldokló testvéréhez mászott – A testvérem… a karomban halt meg.

Blanka ismét sírva fakadt.

– Értem. – mondta Krisztina, és megszorította kezét – Most már aludhatsz.

Mikor Blanka megébredt, még sötét volt kint. Krisztina ott ült az ágy mellett és ételt adott. Ezt követően Blanka rögtön elaludt. A következő ébredéskor Elza ült az ágynál, és ő adta az ételt, ekkorra már nappal volt. Blanka evett, és elaludt. Ez jó párszor megismétlődött, mire össze tudta szedni magát.

– Mennyi ideje vagyok itt? – kérdezte Blanka.

– Lassan egy hete – mondta Elza, aki az ágy mellett ült. Bejött Krisztina is.

– Hogy vagy Blanka? – kérdezte.

– Azt hiszem jobban. Kitisztult a fejem. Sajnálom, hogy ennyi gondot okoztam – és már készült kiszállni az ágyból, hogy elmenjen.

– Még egy napot maradnod kell. – mondta Krisztina – és ne sajnáld, nem okoztál gondot. Egy alvó emberrel nincs sok gond, bezzeg ezekkel az eleven ikrekkel annál több. – És a konyha fele mutatott, ahol Elza két öccse, az ikrek, vitatkoztak.

– De anya, ő kezdte! – szólt be a szobába az egyik fiú.

– Nem is igaz – mondta a másik.

– Na, erről beszélek – mondta megadó hangon Krisztina.

Blanka mosolygott. Aztán Krisztina megkérdezte újra:

– Hogy vagy? Fáj a karod?

– Nem fáj, jobban vagyok – mondta, aztán ránézett a karjára és látta, hogy nem csökkent a gyulladás, hanem nőtt.

– Nem fog tovább nőni, vagy elterjedni. Minden rendben lesz. Még nem tudom, hogy hogyan fogom rendbe hozni, de már nem fogsz belázasodni tőle. Csak egy kis szépséghiba az egész. Majd mondd mindenkinek, hogy elestél a csúszós úton. – az ablak fele mutatott. Blanka kinézett. Közben lehavazott.

– Én majd utána nézek, hogyan szüntethetjük meg a problémát, folytatta Krisztina

Blanka, amikor megpróbálta megmozdítani a karját, az fájdalmasan nyilallni kezdett. Krisztina gyorsan hozzá tette:

– Kicsit nehéz lesz mozgatni. De ígérem, nem fordul rosszabbra. Egyelőre ennél többet nem tehetek.

– Miért történt ez a karommal? – kérdezte Blanka.

– Azért mert megtámadott egy vérszívó – mondta Krisztina magától értetődő hangon, és úgy nézett rá, mintha amnéziás tüneteket vélne felfedezni – nem emlékszel? – kérdezte gyanakodva.

– De igen, csak, másokkal is ez történik, ha megharapja egy vámpír?

– Megkérlek, hogy ne kutass tovább! – mondta kedves, de ellentmondást nem tűrő hangon.

– Csak arra voltam kíváncsi, hogy hogyan lesz valakiből vámpír? Én is az lettem volna? Vagy nem? Én azt hittem, harapás útján lesz valakiből vámpír, de akkor nem kellett volna feldagadjak. Vagy igen? – akadékoskodott tovább.

– Megkértelek, hogy hagyd abba! – mondta Krisztina most már szigorú hangon – Meg kell értened! Nem kutathatsz tovább! És soha többé ne ejtsd ki azt a szót!

Felsóhajtott majd hozzátette:

– Ha válaszolok neked egy kérdésre, újabb kérdéseket teszel fel, ami újabbakat vet fel. Aztán már túl sokat fogsz tudni, ahhoz hogy nyugodt életed legyen. Igyekezz túltenni magad rajta. A te érdekedben mondom, tedd túl magad mihamarabb az egészen és foglalkozz egyébbel.

– Ok – válaszolta Blanka. De ez az „ok” azt jelentette: Ok, akkor nem neked teszem fel a kérdéseimet. Ekkor rájött valamire, ami korán sem tűnt jó ötletnek, de jobb híján… : A vámpír nem fogja bántani a szerződés miatt. Hallotta, amikor az utcán erről beszéltek, hogy köti őket a szerződés. Eriket is simán kinyírnák a vámpírok, amiért megharapott. – győzködte magát. És már kész is volt a nagy stratégia. Már azt is tudta, hogy fog vele találkozni: Ha kutat figyelik.

Blanka még fáradt volt és hamar elaludt. Ismét álmodott. Álmában kijátszott valamilyen szabályt egy sportversenyen, és ezzel nagyon elégedett volt, mert nyert. Felállhatott a dobogó csúcsára. A tömeg pedig éljenzés helyett hurrogott. Aztán a zsűri rájött a csalásra és mindenki szeme láttára diszkvalifikálták. Nagyon szégyellte magát.

– Nem fogsz szót fogadni nekem igaz? – kérdezte Krisztina, amikor Blanka másnap elköszönt.

– Én… – nem tudott mit válaszolni, úgy hogy inkább nem mondott semmit.

Krisztina sóhajtott:

– Nagyon vigyázz magadra, és még egyszer megkérlek, ne tedd. Azok a vérszívók nagyon veszélyesek. Kihasználják az emberek gyengeségeit, és előnyt fabrikálnak belőlük. Ne keresd a bajt. Kérlek.

Blanka vacsoraidőben hagyta el Elzáék házát. Egyenesen az egyetemre ment.

Oliver figyelte Blankát, messziről a házak tetejéről. A karja ugyanakkora, mint volt, talán nagyobb is. De ez nem az ő dolga. Vagy mégis? Krisztina tényleg meg akarja gyógyítani a lányt? Vagy szerződésszegést és háborút akar, mint a nagyanyja? A legegyszerűbb módja, hogy ezt kiderítse, ha a lányt megkérdezi. Elvégre ember, tehát befolyásolható, és egy hétig ott lakott a boszorkánynál.

Blanka az egyetem fele tartott. Kicsit remegett a lába félelmében. Egy vámpírral fog találkozni. Egy félelmetes vámpírral. Aki ki tudja hány éves, és hány embert ölt már meg. De köti a szerződés. Nem fog bántani. – győzködte magát.

A könyvtárban leült egy géphez és beírta: vámpírharapás. Olvasgatni kezdte a találatokat.

Nemsokára feltűnt az ajtóban Oliver.

– Szia – köszönt neki Blanka, összeszedte a bátorságát, – épp veled akartam beszélni.

– És ha én nem akarok veled beszélni? – kérdezte a vámpír.

– De azért beszélünk.

– Most nagyon elégedett vagy magaddal, igaz? – kérdezte Oliver, és elfojtott egy nevetést.

–Aha – mondta Blanka mosolyogva. Hangja csak úgy csengett az elégedettségtől.

– Őrült vagy. A boszi nem világosított fel, hogy Velünk nem szabad barátkozni?

– Mondott valami ilyesmit – mondta, Blanka még mindig mosolyogva – de ő nem válaszolt a kérdéseimre.

– Akkor, valószínűleg, én sem fogok.

– Hogy lesz valakiből vámpír? – kérdezte Blanka – Belőlem is az lett volna, ha nem viszel el a boszihoz?

Blanka várt, a vámpír nem mondott semmit, csak sétáltak egymás mellett. Arra gondolt, hogy talán biztonságos helyre igyekszik, hogy választ adjon neki. De aztán, a vámpír, megszólalt:

– Mi van a karoddal? Nem fest túl jól!

– Túlélem.

– Csak ennyit akartam tudni! – szólt Oliver és elindult a kijárat fele.

– Te nem válaszolsz az én kérdésemre? – kérdezte Blanka csalódottan.

– Miért tenném? – fordult vissza a vámpír.

– Csak választ akarok kapni a kérdésemre! Barátságosan kérdeztem.

– Nem vagy a barátom – mondta.

– De megmentetted az életem, szerintem ez elég ok arra, hogy a barátomnak nevezzelek. – próbálkozott Blanka a behízelgő manipulációval.

– Nem szívesen tettem, nekem elhiheted!

– De megtetted. Elvittél a boszorkányhoz, hogy meggyógyítson, pedig bajba is kerülhettél volna.

– Mit gondolsz, hol vagyunk? Valamiféle Happy End-es, Hollywood-i filmben? Valami nyálas cukor-story közepén? Alapítunk egy titkos klubbot, ahol egy boszi egy vámpír meg egy ember jó barátságban élnek, és megmentik a világot? Miért nem hívsz mindjárt egy vérfarkast is a klubba? Aztán majd együtt megyünk szórakozni!

Blanka kicsit meglepődött. Arra nem volt terve, hogy hogyan bírja szóra a vámpírt, csak azt tudta, hogy az nem fogja megölni őt.

A vámpír szólalt meg ismét, látva a lány elbizonytalanodását:

– Menj haza! Ha a boszi beszélni akar neked valamiről, akkor majd beszél. Nem az én dolgom a gyerekek felvilágosítása.

– Nem megyek én sehova! – mondta Blanka mérgesen – Ugyan mibe kerülne neked? Miért ne válaszolhatnál az én kérdésemre? Úgyis itt jópofizol nekem, és próbálod eljátszani, hogy jófej vagy. Pedig egy szörnyeteg vagy!

– Te pedig, ha egy kicsit gondolkodnál, mielőtt kérdezel, már tudnád a választ.

– Aha – adta meg magát Blanka. - Csak, hogy nem sok mindenre emlékszem a támadás óta…

– Ne kutass tovább! Érted?! Ne kutass! Nem akarok több vámpírt a környéken!

– De hát te is az vagy! És itt vagy. – nézett rá félénken a lány.

– És nem szívesen osztozom a területemen!

– Szóval ez a te területed! – Blanka mély lélegzetet vett. A vámpír mégis adott valami csekély információt. Lehetőséget kapott, és nem szalaszthatja el. Itt van valaki, aki válaszolni tud a kérdéseire. És egyelőre hajlandó beszélgetni vele. – Kérlek, válaszolj nekem a kérdéseimre és aztán mindent megteszek… – de nem tudta befejezni, mert a vámpír közbeszólt:

– Ha van valami, amit még a bosziknál is jobban utálok, azok a vámpírimádók!

– Mi az, hogy vámpírimádó?

– Azok az emberek, akik mindent megtesznek: szex, vér és minden más, csak hogy vámpírok közelében legyenek. Olyanok, mint a kurvák. Nem. Visszavonom, nem olyanok. Azok. Kurvák.

– Értem. Tehát nem fogsz válaszolni, ha megígérem, hogy akkor abba hagyom a kutatást.

– Te sem válaszolsz az enyémekre!

– Nem értem!

– Mit nem értesz? – kérdezte a vámpír és megfogta Blanka karját. Egy mozdulattal maga fele fordította. Egy fejjel magasabb volt a lánynál.

– Én válaszoltam a kérdésedre. – miközben ezt mondta, Blanka nem nézett a vámpírra. Nem mert. Majd halkabban mégis megkísérelte a kérdést – Vámpír lettem volna? Hogy lesz valakiből vámpír? Megígérem, hogy felhagyok a kutatással.

– Nem azt akarom, hogy megígérd, felhagysz a kutatással. Emberi ígéretekkel nem megyek én semmire. Egyébként is, ez hazugság. Újabb kutatásba kezdenél! Azt akarom, hogy valóban hagyj fel a kutatással. Na meg azt is, hogy mesélj arról a másik sérülésről.

– De hát miért? - aztán mégis belekezdett - Kőhalmon, volt egy autó baleset…

– Az nem lehet. - szólt közbe a vámpír

– Jó, akkor nem lehet.

– Hogy történt? Ha valakit megtámad egy vérfarkas, akkor abból pár csont sem maradt. Csak ha nagyon öreg. Miért vagy életben? Még a hulládat sem kellett volna megtalálja senki, ha megtámad egy vérfarkas. Mi másért támadna? Egy olyan ártalmatlan lény, mint az ember, csak élelem számára.

– A vámpírok miért támadnak emberre?

– A vérfarkas más. - Blanka grimasza láttán hozzátette - Ő még a hullát sem hagyja meg. Mondd el mi történt!

– Nem tudom mi történt. Semmire sem emlékszem. És most hagyj békén!

Oliver hipnotizálni akarta, de valamiért, ismételten, nem sikerült. Ellenállt neki.

– Oh, most már hagyjalak békén? – kérdezte ironikus hangnemben Oliver.

– Igen!

– Te akartál velem beszélni! Az előbb még könyörögtél nekem! Akkor most beszélgessünk!

– Miért beszélnék egy mocskos szörnyeteggel?

– Ó, most már mocskos szörnyeteg vagyok?– Egészen közel hajolt a lányhoz, és örömmel látta, hogy az fél tőle.

– Maradj távol tőlem. A boszorkánnyal kötött szövetség megtiltja, hogy bánts engem. Ha valami történik velem, elmondom neki!

– Most már rohannál a boszorkányhoz? Megérdemelted volna, hogy belehalj abba a sebbe. Többször is figyelmeztettelek, menj el a boszihoz, de végül én kellett elvigyelek.

– Ó milyen nagylelkű vagy! Megjátszod itt nekem magad! Az erős nagyfiút, és rémisztgeted a lányokat. De nem fogsz bántani, mert nem tehetsz semmit. Egy rusnya, kétszínű, beképzelt tehetetlen szörnyeteg vagy.

– Vagyok, ami vagyok. De ha nem segítettem volna rajtad, akkor most halott lennél. Úgy, hogy ne merészelj így beszélni velem!

– Ne fenyegetőzz. Ha meg akartál volna ölni, már megtetted volna! De nem akarsz.

 – Hm. - Oliver egyre inkább látta, hogy ennek a beszélgetésnek már semmi értelme. Csak abban reménykedhetett, hogy a dühös lány elárul valamit, miközben rázúdítja az összes dühét.

– Jópofizol itt nekem, és eljátszod a hős lovagot! - kiabált Blanka. A félelem összekeveredett benne a dühvel, és tehetetlenségében már toporzékolt. - azt akarod, hogy a bizalmamba fogadjalak. De semmi olyant nem tettél, amivel kiérdemelnéd! Hol voltál egy évvel ezelőtt?! Miért nem mentetted meg a testvéremet?

– Hogy jön ide a testvéred?

– Belehalt abba az autóbalesetbe. A karomban halt meg. Kőhalmon… Azt hittem autóbaleset volt. – szemében könnyek gyűltek.

– Farkasimádók voltatok? Nem, az akkor sem lehet. Megette volna. Nem halhatott meg a karodban.

– Ne beszélj így a testvéremről! – Blanka nagy levegőt vett – Ha már a lovagot játszod állandóan… - a könnyek folytak a szeméből, és az elmúlt év összes fájdalma benne volt ebben a kifakadásában - Megmenthetted volna a húgomat! Még ha olyan szörnyeteg is lenne, mint te… még élne.

– A húgodat? Hány éves volt?

– Tizenöt

– Tizenöt? Az lehetetlen, nem segíthettem volna.

– Tessék?!

– Nem tudtam volna megmenteni a húgodat. – mondta gyorsan, és fel alá kezdett járkálni. Egyre gyorsabban. Aztán ismét Blankához lépett – Tizenöt évesen nem lehetett farkasimádó. Mert még növésben van. Aki növésben van, azt nem lehet átváltoztatni, mert dolgozik a csecsemőmirigy. Viszont, a legfinomabb falat.

– Ne beszélj így róla! Ne merészelj! Nem beszélhetsz úgy mintha… Mintha étel lenne… . Mintha… – a könnyei potyogtak.

– Nem menthettem volna meg! A vérfarkas szemében pedig, igenis étel volt! És te is! Mégis mi más lehetett volna?

A lányt méregetve ideges lett. Látta, hogy a lány nem tud semmit. De akkor ő honnan szerez információt? Viszont az is lehet, hogy a lány annyira járatlan az ilyen dolgokban, hogy nem látja át az összefüggéseket. Lehetséges, hogy tud valamit, csak nem tartja lényegesnek. Ezért hangosan kimondta, amit gondol. Hátha a lánynak eszébe jut valami:

– Nem értem az egészet. Miért támad meg egy farkas egy embert, ha nem akarja megenni? És szemtanút hagy? Mégis titokban marad? Egy év kellett, hogy megtudjam! Hogy lehet ez? Hol van most a vérfarkas? És hol voltak a boszik?

Blanka elgondolkodott azon, amit a vámpírtól, és Krisztinától megtudott. Vérfarkas okozta a balesetet. A pszichológusa egész biztos tévedett. Ettől a tudástól, bizonyára meg kellett volna nyugodnia. De aggasztotta az egész helyzet.

A vámpír szerint, a vérfarkasok nem engednek el csak úgy egy lányt, akit előzőleg megtámadtak. Ez neki sem tűnt logikusnak. Már pedig az kizárt, hogy ő elijesztett volna egy akkora vérengző szörnyeteget. Főleg amilyen veszélyes sérülést szenvedett. Hogyan élhette túl azt a támadást? Egy pillanat alatt kitörhette volna a nyakát, és akkor még szemtanút sem hagy. Aztán meg a vámpír azt mondta, nem hagy halottakat sem maga után. Megeszi őket.

Talán sietett valamiért az a szörnyeteg? Lehetséges, hogy valami megijesztette? Nem. Mégis mitől félhet egy akkora vadállat?

Az is aggasztotta, hogy miért nem emlékszik.

Egyiküket sem ölte meg, csak halálosan megsebezte. Ő pedig valahogyan túlélte. Ez hogy lehetséges?

Az biztos, hogy ami vele történt az nem szokványos. A boszorkány is és a vámpír is nagyon-nagyon érdeklődik az iránt a seb iránt. Valami nagyon fontos tudás birtokában lehet. De nem emlékszik semmire.

Oliver, amikor a kedvenc tisztására ért felhívta Viktort. Elhatározta, hogy előbb kideríti a vérfarkas támadás körülményeit. Nem akart pánikot kelteni. Amíg nem tud semmi biztosat, addig nem szól róla Viktornak. Pár nap, és akkor majd mindent elmond. Csak Erikről beszél vele:

– Azt hiszem, minden el van rendezve.

– Ez biztos?

–A dolog nem fog eljutni a boszorkánytanácshoz, tehát a szerződés tovább is fennmarad. Beszéltem a boszorkánnyal. A lány ugyanis nem ment el a boszihoz. Én vittem el hozzá. Tehát ők is hibáztak. A boszorkány saját érdeke is, hogy a boszorkánytanács ne tudja meg.

– Akkor mi a gond?

– Félek, hogy vámpírimádó lesz.

Viktor felkacagott:

– Szóval te is háziasítod az embert. – a vámpírok között voltak, akik vámpírimádókat tartottak amolyan háziállat módjára, mint az emberek a kutyát, vagy macskát kényeztették, simogatták, és időnként szaporították is őket.

– Szó sincs róla. De ha nagyon rám akaszkodik, figyelje más, a területet!

– Hát, ha vámpírimádó lesz, akkor már megölheted! Őket nem védik a boszorkányok!

– Jó-jó! Tudom. Köszönöm Viktor, majd tájékoztatlak! Kérlek te is tájékoztass a tanácsbeli eseményekről!

– Igen, van is itt valami gyanús. Még nem tudok semmit, de talán te többet megtudhatnál. Amúgy is beszéltél már a boszorkánnyal.

– Mi lenne az?

– Úgy tűnik, valami nagydologra készülnek a boszorkánytanácsban.

– Hogy?

– Nem tudom, miről lehet szó. Kezdtek másképpen reagálni a dolgokra, mint eddig, és kiszámíthatatlanok. Megváltoztak a dolgok. Még nem tudom, hogy mit jelent ez a számunkra, de félek nem sok jót. Talán köze lehet a vámpírok széthúzásához.

– Ha tudnak a belső ellenségeskedésről, könnyen kihasználhatják a helyzetet ellenünk.

– Egyetértek. Mennyire vagy jóban a boszival?

– Nem túlságosan. – mondta Oliver, és a dühös boszira gondolt, aki azzal az elhatározással lépett ki az utcára, hogy levadássza őt. – De megpróbálok kitalálni valamit.

Elza azon gondolkozott, hogy csúszhatott így ki a lába alól a talaj. Az az álom, hogy ő majd megbecsült orvos lesz, elérhetetlen távolinak tűnt. A világ megváltozott.

Immár kétségtelen, hogy vámpírok léteznek. Az anyja pedig seprűn röpköd, és elektromos labdát gyúr a kezével.

Az anyja? Ki az ő anyja? Mintha nem is ismerné. Mindig úgy tudta, egy hóbortos háziasszony, aki unalmában boszorkányságokkal foglalkozik. Ami abból áll, hogy jóslatokkal és haszontalan kotyvalékokkal látja el az ugyancsak unatkozó gyanútlan vénasszonyokat. Emellett, anyja egy szerencsés nő, akin nem látszik, hogy öregedne. Most már tudja. Nem a szerencse okozza az anyja fiatalosságát. Azért néz olyan fiatalnak ki, mert a boszorkányok lassabban öregszenek, és háromszor annyit élhetnek, mint egy átlagember.

Az ágyon ülve, az anyja jegyzeteivel a kezében, próbálta újjá építeni a világot, ami összedőlt a számára. Úgy tűnik, ő tényleg egy boszorkány lánya. Miért nem lehet egy hentes, vagy fodrász, vagy eladónő lánya?!

Mérges volt. Újra és újra elmondta magának egyre mérgesebben:

 – Az anyja szerint, szerencsésnek kellene érezze magát, hogy ő egy boszorkány lánya, és évek múltával maga is boszorkány lesz. Sokáig fiatal maradhat, és megmentheti az emberiséget a szörnyetegek támadásától. A boszorkány gén anyáról lányára öröklődik, és aki nem örökölt ilyen gént abból nem lehet boszorkány. Tehát boszorkánynak lenni kiváltság, hiszen csak kevesen vannak. Férfiak is örökölhetik a gént, de ez nagyon ritka, és még ritkább, hogy tovább örökíti. A férfi boszorkáknak ugyanis általában nem lehet gyereke.

Elza felpattant az ágyról, és a jegyzeteket a sarokba hajította. Ezért az anyja mérges lesz, de őt ez nem érdekelte. Legyen csak mérges! Hiszen elrontotta az életét! Nem kellenek neki a boszorkány gének! Neki normális embergének kellenek! És az eddigi normális élete!

– Kiváltság? Megtiszteltetés? – mordult fel hangosan – milyen átkozottul ronda szavak. Azt jelenti, az ember nem teheti azt, amit akar!

Ha felnőtt lesz, és úgy dönt, hogy már nem akar több gyereket, letesznek egy kérést a tanácsnál. A beavatott boszorkányoknak nem lehet több gyereke. A beavatás során megváltozik a szervezetük. És ezt még ő kéne kérelmezze!

A tanács kivizsgálja a család múltját, hírnevét, cselekedeteit. A kérvényező megbízhatóságát, eltökéltségét, és elhivatottságát. Aztán ha kiérdemelte beavatják.

Mekkora egy rohadt marhaság! Ő nem akar boszorkány lenni! Ő orvos akar lenni. Még tegyen is le kérést?! Minek? Ekkora hülyeséget!

Egy biztos: Nem érti ezt a sok hűhót! De az anyja? Az a véleménye, hogy ez így rendben van, és szükséges. A visszaélések miatt. A boszorkányság összetartó társadalom. Ezért hatékonyan tudnak fellépni minden ellenséggel szemben.

Hatékonyság? – egy újabb átkozott szó.

Neki összedőlt a világ. Az anyja szerint pedig végre kitárult, és kinyílt a szeme. Elárulták. A saját anyja, akit eddig hóbortos csalónak tartott, de mégis inkább az anyjának érezte. Most, hogy tudja mikre képes… Idegen lett. Nem is ismeri.

De nem csak ezt az új világot, az új anyját gyűlölte, hanem saját magát is. Leginkább azért, mert ő is elárult valakit. A barátját. Nem jött időben az anyjához. És ráadásul, amikor az anyja megkérdezte, hogy Blanka vámpírimádóvá válhat-e, nem tudta azt mondani, hogy nem.

Az anyja egyszerűen csak annyit válaszolt:

– Akkor semmit sem árulhatsz el neki abból, amit neked tanítottam.

– De anya, ő a barátom.

– Nos, ez sem feltétlenül kellene így maradjon.

– Nem mondhatod meg, hogy kivel barátkozzak! – csattant fel Elza.

– Igen. Tudom. De nem osztunk meg információt az ellenséggel. Ha egy vámpírimádónak elmondasz valamit, az olyan mintha egy vámpírnak tárulkoznál ki.

– De a barátom. - látva a hajthatatlan anyját, hozzá tette - A szabályok nem mindig…

– Nem mondhatod ezt! A családunk megfigyelés alatt van. A nagyanyám felülbírált minden boszorkány szabályt. Azt mondta a boszorkányok feladata az, hogy elpusztítsanak minden szörnyet. Háborúba kellene indulniuk. Azt mondta: egyszer és mindenkorra le kell számolni a démoni lényekkel, hogy egy tiszta világban éljünk.

– Logikusan hangzik – mondta Elza, mire az anyja elsápadt.

– Tudod te, hogy mit beszélsz?! – kiabálta – Tudod, hogy mi a boszorkányok feladata?

– Megvédeni az embert?

– És tudod, miből lesznek a démoni lények?

– Emberből.

– Ha háborút indítasz a vámpírok, vérfarkasok, és egyéb szörnyetegek ellen, akkor azok tömegesen változtatják át az embereket! Hogy felszaporítsák a soraikat. Hogy minél többen legyenek. Aztán meg azoknak enniük is kell! A háborúban mindig az emberek veszítenek. Hiszen ők halnak meg a legtöbben. Így védjük meg az őket?! Szerinted ez a megoldás?! Hogy kiírtjuk őket egy háborúban? Aztán kétes, hogy egyáltalán nyerünk, vagy sem? Soha többet nem mondhatsz ilyent! Megértetted!? – az anyja olyan felháborodott volt, mint amilyennek még sosem látta.

– Sajnálom anyu. Nem tudtam… Nem gondoltam végig… – hebegte Elza, akit váratlanul ért ez a kirohanás.

– A nagyanyám elvetemült volt! És beszennyezte a család nevét azzal, amit tett.

A család neve. – egy újabb átkozott kifejezés. Gondolta magában Elza.

– Mi egy ősi boszorkánynemzettség voltunk. Megbecsült tagjai a társadalmunknak. És semmibe tiporta a nevünket. Nem kívánatosak lettünk. Fel akarta rúgni a szövetséget, pedig ez minket is véd. De én visszaszerzem a család becsületes hírnevét.

– Mitől véd? Mégis miből áll a szövetség?

– Három dologból: Abból, hogy ezen a területen, amit Tündérkertnek neveznek, nem támadunk egymásra: vámpírok és boszorkányok. Persze a szövetség most már sokkal kisebb területre vonatkozik, mint mikor megkötötték. -Elzára nézve legyintett, mint aki belátja, most nem érdemes belemenni a részletekbe. Annyit magyarázatképpen még hozzá tett - A vámpírok előszeretettel nevezik magukat tündéreknek, ezért lett Tündérkert a neve. Békés terület. Fajonként egyszerre, maximum csak tizenöten tartózkodhatnak ezen a területen. Ha többen vannak, az háborús szervezkedésnek számít. Második pont: Ők nem támadnak emberre, és mi őrizzük a titkukat: az emberek nem tudhatnak róla, hogy vámpírok léteznek.

– És mi a harmadik?

– Mindkét faj nevezzen ki egy-egy képviselőt, aki a szabályok betartásáért felel. És akit bemutatnak a másik faj képviselőjének. A boszorkányok közül én vagyok az. A vámpíroknál pedig az a felügyelő, aki elhozta hozzánk Blankát. Vagyis az én feladatom, hogy minden boszorkány, aki erre a területre lép betartsa ezt a megállapodást. Egyébként, többek között ez is a feladatai közé tartozott a nagyanyádnak is. Mostanra a család többi kötelezettségétől, és kiváltságaitól megfosztatott. Mára ez az egyetlen feladatunk.

– Ha nem embert, akkor mit esznek a vámpírok? És miért jó nekik, ez a szövetség?

Krisztina csak legyintett egyet, aztán csak egy részére felelt a kérdéseknek:

– Állati vért. Vagy vámpírimádókat. Tündérkertben nem esznek embert.

– De a vámpírimádók is emberek.

– Hát ezen sokat lehet vitatkozni. Lényeg az, hogy vannak emberek, akik mindent megtesznek, hogy megszűnjenek embernek lenni. Valamilyen szörnyé akarnak válni: többnyire vámpírrá, vagy vérfarkassá. Tudod, az embereket a szörnyektől kell megvédeni, de saját maguktól nem lehet. Persze nem minden vámpírimádóból lesz vámpír. Sőt. De sokszor elárulták már az emberiséget egy ígéret kedvéért. Többször keresztbe tettek a boszorkányoknak. Gondolj csak a boszorkányüldözésekre. Ha hatalomra kerül egy vámpírimádó az katasztrófához vezet. A vámpírimádók több boszorkányt megöltek máglyán, mint gondolod. És a boszorkányok nem tehettek semmit, mert az emberi élet megvédése fontosabb a sajátunknál. De 1585-ben a boszorkányok elismerték az emberek szabad akaratát. Tehát, eldönthetik, hogy saját emberi társadalmukkal akarnak élni, vagy sem. A boszorkányok azokat védik, akik emberek akarnak maradni, de akik nem, azt meg nem.

– Vagyis a boszorkányok megölik a vámpírimádókat.

– Nem! Dehogy! – háborodott fel Krisztina – Nem kétpólusú a világ! Nem csak szeretetet és gyűlölet létezik! A kérdés nem úgy merül fel, hogy megvédjük vagy megöljük. De akik túl sok befolyásra tesznek szert, azt kitaszítják a társadalom peremére, kiközösítik. Elmegyógyintézetbe, börtönbe, nyomornegyedbe, meg ilyen helyekre kerülnek. Olyan helyre, ahol a legkisebb befolyása sincs az emberi társadalomra nézve.

Krisztina időt akart adni a lányának, hogy megeméssze a beszélgetést. Tudta, hogy Elza most szembesült egy új világnézettel. Igyekezett neki minél több időt adni, hogy feldolgozza a történteket. Amennyit lehetett. De azt akarta, hogy Elza készen álljon arra, hogy megvédje magát, ha a zavargások kitörnek.

Később ismét beszélt Elzával:

– Honnan van Blanka sebhelye?

– Nem tudom. – és elmesélte azt, amit Blankától tudott az autóbalesetről.

– Az a sebhely egy vérfarkastól származik. Elképzelhetőnek tartod, hogy hazudik nekünk a balesetről?

– Ezek után anyu, bármit elképzelhetőnek tartok. – Mondta Elza teljes kiábrándultsággal, és ez így is volt. Most már azt is elhitte volna, hogy ha megcsókol egy békát, abból tényleg királyfi lesz. Senkiben és senkinek sem tudott hinni. Tudta, hogy ismét elárulta barátját, de teljesen össze volt zavarodva. A világ összedőlt, és ő nem talál építő köveket, amiből újra felépíthetné. Nem tudta mi lehet igaz és mi nem. Ha anyja sem az, akinek egész életében hitte, akkor biztos lehet, hogy Blanka olyan amilyennek gondolja? Mit tud ő erről a világról?

– Újra ki kell faggatnunk róla. – hallotta az anyja hangját.

Elza hinni akart a barátaiban. Hinni akart abban, hogy valami megmaradt értékesnek, és létezőnek. Nem Blanka változott meg a szemében, hanem az anyja. Nem a barátai lettek mások, hanem a világ.

– Ok. – mondta lemondóan – Tudsz már valami gyógymódot neki?

– Nem. – felelte Krisztina – Nem tudom meggyógyítani. Élt egy boszorkány Brassóban, az 1500-as években, Ildikónak hívták. Ő meg tudta volna gyógyítani.

– De anyu, ez hogy lehetséges? Azt mondtad, hogy a boszorkány halála után minden emléke felkerül a közösbe. Minden emléke. A beavatás meg pont arról szól, hogy ezt a több ezer évnyi felhalmozódott tudást és emléket megkapja a beavatott. Épp ezért kell átalakulnia az emberi agynak és szervezetnek, hogy ezt a temérdek információt el tudja viselni és kezelni tudja. Emelkedik a testhőmérséklet, nő a tüdőkapacitás, lassul a légzés meg minden. Tehát, ha az 1500-as években meg tudta gyógyítani valaki, akkor annak a tudása már rég felkerült a közösbe, amit te lekérsz és kész. Akkor már te is képes leszel rá.

– Hát általában igazad is lenne. De ennek a boszorkánynak nem került fel a tudása, mint ahogy azoknak sem, akiket ő tanított be, és állítólag beavatott. De valószínűleg nem voltak a tanítványai beavatva. Csak mendemonda legenda, az egész.

– Honnan tudod? Honnan tudod, hogy meg tudta volna gyógyítani, ha a tudásából semmi sem maradt fenn?

– A többi boszorkány emlékeiből. Hosszú ideig szoros barátságban volt egy másik boszorkánnyal. Meg aztán egyébként is, a boszorkányok tudnak egymásról. Összetartó társadalom vagyunk.

– Ha olyan összetartó társadalom vagytok, akkor hogyan halt meg Ildikó, hogy az emlékei elvesztek?

– Nem vagytok, hanem vagyunk. Egyszer te is boszorkány leszel. Méghozzá nagyszerű boszorkány, mert a helyén van a szíved. – aztán mély lélegzetet vett, és válaszolt a kérdésre – Nem lehet tudni mikor és hogy halt meg. Egyszer csak eltűnt. Nem tudni mi lett vele.

Egy hét telt el azóta, hogy Blanka elment tőlük, és Elza kezdett megbarátkozni az új helyzettel. Már nem volt az a magabiztos, céltudatos lány, mint a szembesülés előtt. De legalább már stabil talajt érzett a lába alatt.

– Holnap lesz telihold. – lépett hozzá az anyja. – Boszorkánytáncot járunk Gernyeszegen.

– Az nem a fiatalság megőrzésére szolgál?

– De igen. De Blanka karja feltűnően nagy, a daganat miatt. Bár tettem rá kötésvarázst, és így a karja nem dagad tovább, amíg én élek. Sok egyéb hatása nincs én egy picit gyorsabban öregszem tőle. De megállította a bajt, és kevésbé érzi a tüneteket. Mindenesetre örökké nem mondhatja, hogy pont most esett el a jégen. Előbb utóbb feltűnést kelt az emberek között.

– Értem. De ha körbe táncoljuk a tüzet, és átugrunk rajta, annak mi haszna lesz?

– Az a fontos, hogy ő megtegye. Akkor majd senkinek sem fog feltűnni. Ugyanolyan dagadt lesz, de mindenki normálisnak látja.

– De hiszen ez nem megoldás! Csak eltakarja a bajt.

– Igen. Pontosan. – mondta egyetértően Krisztina – Szervezd meg. Hívhatsz bárkit, csak Blanka jöjjön el!

– Ok anyu – mondta Elza grimasszal az arcán – De gondolom, senkinek sem mondhatom el, hogy miért is megyünk.

– Ahogy mondod – mosolygott rá Krisztina – még Blankának sem. Ez szükséges, hogy a rítus sikerüljön.