11. Vámpírok és boszorkányok

Krisztina még mindig zaklatott volt. A vámpírok megtámadták a várost. IV. Béla idejében is ez volt a gond. Nem lehetett tudni, hogy melyik vámpír tartja magát a szövetséghez és melyik nem. Viszont háborús helyzetekben már nem magányosan jártak, hanem csoportokban. A csoportos fellépésük pedig erőt adott nekik. Erőt, hitet és azt a bizonyosságot, hogy nincs az a boszorkány, aki szembe mert szállni velük, hacsak nem érzi magát sarokba szorítva. Egy aprócska ügy miatt, egy apró szabálysértés, például étkezés egy emberből, ha az nem halálos… nem valószínű, hogy bárki is szót emel. Egyszóval már nem érezték szükségesnek az eddig nehezen kiharcolt együttélési szabályok betartását, sőt olykor teljesen figyelmen kívül hagyták azokat. Ez abban az esetben is igaz volt, amikor a boszorkányok oldalán harcoltak a háborúban.

Viszont kétségtelen, hogy a segítségük nélkül nem sikerült kiűzni a vérfarkasokat. Pedig akkor megpróbálták. És az is kétségtelen, hogy ez a próbálkozás sokkal több emberéletet követelt, mint ha együttműködtek volna. Mire erre rájöttek, az itt élő boszorkányok kétharmada, az embereknek pedig fele meghalt az úgynevezett első tatárjárás idején. Bármilyen lehetetlen is legyen a szövetség, Krisztina tudta, hogy tanulni kell a múlt eseményeiből. Mert kétségtelen, hogy a vérfarkasok tanultak belőle.

Akkor a vérfarkasok, bár túlerőben voltak, nem jártak sikerrel. Nem jártak sikerrel, mert arra nem számítottak, hogy a két ellenséges faj, a vámpírok és boszorkányok összefognak. Azt hitték, a vámpírok majd kényelmes távolságból ünneplik az egyik ősi ellenségük, a boszorkányok pusztulását. Tévedtek, és így sikerült legyőzni őket.

Igen, kiűzték a vérfarkasokat. De a szövetség nem tartott örökre. Ezt a vérfarkasok pont úgy tudják, mint ők maguk. Ebben Krisztina biztos volt. Hiszen Blankát egy éve megtámadta egy vérfarkas. Nem tudja, hogyan csinálták. Hogyan vegyültek el az emberek között. Vagy egyáltalán, hogyan tudtak bejönni Európába anélkül, hogy bárki is észrevette volna. Mint ahogy azóta sem tudják, hogy IV. Béla idejében, hogyan szerezték meg az információkat, és hogyan szervezték meg a támadást. De kétségtelen, hogy ismét bejöttek a kémjeik. És most felkészültek a csatára. Ismerik a körülményeket, azt a feszült viszonyt, ami most Európát jellemzi. És ezt ki fogják használni.

Krisztina tudta, hogy a nagyanyja miatt, aki áthágott minden szabályt és előírást, nem fognak hinni neki, és kevesen fognak mellé állni. Ilyen boszorkány leszármazottjaként, nem sok mindent tehet. De mégis, meg kell tegyen mindent ami erejéből telhet. A nagyanyja miatt, aki emberi életekkel nem törődve csatába indult és elbukott, a családja a boszorkány társadalom peremére szorult, és örülhet, hogy nem taszították ki teljesen. Mégis csapatot kell szervezzen. Segítséget kell kérnie azoktól, akik őket lenézik. Mert nem nézheti végig, hogy még többen meghaljanak. Igen. Az élete árán is megküzd, hogy a történelem ne ismételje meg önmagát. Mert a IV. Béla idejében aratott győzelem felért egy veszteséggel. Ha már a háború kezdetén megkötötték volna a szerződés, sokkal kevesebb ember és boszorkány halt volna meg.

Ha mindemellett sikerül visszaszereznie a család becsületét, és az utódai már nem szenvednek a megvetettség következményeitől, akkor az lesz a tiszta beteljesülés. Akkor nem csak hogy értelme volt az életének, hanem túlszárnyalta minden álmát.

Mindemellett persze tudta, mint mindenki más, hogy a vámpírok vérengző csoportja, mint amilyen Melánia is, tombol. Élvezetét leli a háborúkban és a felfordulásban, mint mindig. És ez nem tesz jó benyomást. De a vámpírok sok esetben mégis kiszámíthatóbbnak és megbízhatóbbnak bizonyulnak, mint a boszorkányok vagy az emberek. A vérengző vámpírok pedig többnyire szóba sem állnak a boszorkányokkal. Vagy ha mégis, csak a gúny és a sértés szól belőlük. Még ideig-óráig sem tudják eljátszani a barátságos tárgyalópartner szerepét.

Nefelejtsük itt azt el, hogy Krisztina hangulatán a férjével történt veszekedés lesújtóan hatott. Nem túlzás az, ha kijelentem, halálig tartó küzdelemre készült. Pontosabban, a saját haláláig. De határozott volt. Tudta mi a feladata.

Igyekezett minél előbb mindent összepakolni, amire a csatákban szüksége lehet. A hátizsákja egyre nehezebb lett. Még egyszer végignézte hátizsákja tartalmát, majd egy kis dobozból elő húzta nagyanyja ezüstérméjét. Nagyanyja úgy tartotta, szerencsét hoz, Krisztinát pedig rá emlékeztette. Arra, hogy senki sem feláldozható, mint ahogy azt a nagyanyja hitte. Még a legjobb cél érdekében sem. Becsúsztatta az érmét a zsebébe.

Már indulásra készen volt mikor megérezte egy másik boszorkány közeledtét.

Oszkár jött vissza. Ő volt az, aki a legkevesebbet beszélt a három boszorkány közül, akik Krisztina után nyomoztak. A sovány, szakállas alak, aki körbenézett a házában.

 – Még nem vagyok biztos abban, amit mondtál, Krisztina, de szeretném tudni, hogy mi folyik itt.

 – Ezt hogy értsem, Oszkár?

 – Ha valóban igazad van, és van áruló a tanácsban, akkor az nagy kockázatot vállalt. Tudjuk, hogy az a boszorkány, aki meghal, az összes emlékét átadja az összes boszorkánynak. Ekkora kockázatot vállalna a megbízója?

Krisztina türelmetlen volt. Nem volt kedve ehhez a meddő vitához:

 – Mit jelentsen ez Oszkár?! Mit akarsz tőlem? Ide jöttetek, mindenféle vádakkal, hogy nem jól végzem a munkám. Felfüggesztettetek. Aztán most visszajössz bocsánatot kérni…

 – Nem azért jöttem vissza, hogy bocsánatot kérjek.

Krisztina várt. Oszkár folyatta:

 – Nekem is feltűnt, hogy az utóbbi időben olyanokhoz hívnak, mulasztás, és minden más ügyek felderítésére, akik nincsenek egyik oldalon sem. És háromszor is csapdát állított valaki nekem, amit csak nagyon nehezen tudtam kikerülni. Ezt most nem részletezem.

 – Értem. Tehát a szövetségedet ajánlod?

 – Ki akarom deríteni, az igazat.

 – És?

 – Mondd Krisztina, a vámpírok honnan tudták, hogy nézeteltérés van a tanácsunkban? - Halkan beszélt szinte suttogott, amikor ezeket a szavakat kiejtette.

 – Ne gyanúsítgass, már megint! Mi is ugyanúgy tudjuk, hogy az ők tanácsukban is valami baj van. Világosan megfigyelhetők a változások. És nagyjából ugyanakkor kezdődött, mint nálunk, Oszkár! Tedd fel a gyanakvó kérdéseidet, de gyorsan! És engedj, hogy menjek utamra!

 – Hová mész?

 – Csapatot szervezni.

 – Mi történt azzal a lánnyal, akiről Ulrich beszél?

Krisztina mély lélegzetet vett. Tudta, úgy szabadulhat meg leggyorsabban Oszkártól, ha elmondja neki az igazat. Ebben a férjének ugyanis igaza volt. Háború idején egy ilyen kis aprósággal nem fog a tanács foglalkozni:

 – Nem ölték meg, és nem is harapták meg, csak egy karcolást ejtettek a karján. A vámpír személyesen hozta el, hogy meggyógyítsam.

 – És te barátságosan üdvözölted?! - hangja nyugodt volt, de tele gyanakvással.

 – Nem! - Most már meg sem próbálta visszafogni indulatait - Meg akartam ölni. De mielőtt nekitámadhattam volna, emlékeztetett a szövetségre. És felajánlotta, hogy a mi tanácsunk ítélkezzen a támadón. Amilyen módon akarunk. Hogy oldjuk meg békésen, mert nem akar bosszúhadjáratot. El akarja kerülni a háborút. Aztán eszembe jutott Szidónia, és az ő vámpírszimpatizáns hozzáállása, és arra gondoltam, hogy csak magammal tolnék ki, ha a tanács elé tárom az ügyet. Úgy, hogy nem jelentettem, hanem megoldottam magam. Még valami kérdés? Hibát vétettem bíró úr?

 – Te is tudod, hogy nem én vagyok a bíró! Rendben van, hiszek neked. Nem sípolt a jobb fülem.

 – Remek a te jobb füled! És most hagyjál békén! Indulni készülök!

 – Veled akarok menni. - mondta még mindig nyugodt hangon.

 – Az kizárt dolog! Nem jössz!

 – Felajánlom a szövetségemet, egy olyan ügyben, amiben nem sok szövetségest fogsz találni. Nem utasíthatod vissza.

 – Nem bízok benned. Egyik percben gyanúsítasz. Másik percben szövetséget ajánlasz. Barátomnak mutatod magad. Nem tudhatom, mikor támadsz hátba. Úgy váltogatod a véleményedet, mint ahogy más a zokniját. Persze nem sípol a jobb fülem. Nem hazudsz. Pillanatnyi hangulatod vezet a véleményformálásban. Meggondolatlanul csapongsz. Te megbízhatatlan vagy. És nekem ilyen szövetségesre nincs szükségem. Egy ilyen szövetséges mellett nem is kell ellenség…

 – Ha meghalnál, tudnám, amit te tudsz. Mint ahogy minden boszi, de nem akarom a halálodat. Háborúban jobb, ha valaki fegyverrel a kezében harcol mellettünk, mint hogy birtokoljuk a tudását. - válaszolt Oszkár, még mindig nyugodtan.

 – És ha szövetkezek egy vámpírral?

 – Ugyan mért tennéd?

Krisztina érezte, hogy már így is túl sok időt töltött el Oszkárral. Még naplemente előtt fel akart keresni két boszit. Legyintett egyet, és hátat fordított Oszkárnak. Kár rá vesztegetni az időt, gondolta. Nem érdekelte Oszkár szövetsége. Persze nem utasítaná vissza, ha önként mellé állna. De nem hitte, hogy ez megtörténik.

 – Hát valóban zavarna, ha szövetségre lépünk és látom, hogy valamelyik ellenséggel lepaktálsz. - mondta Oszkár.

 – Betörtek a vérfarkasok. Én nem akarok úgy járni, mint azok IV. Béla idejében. Hogy úgy vonulnak végig a vérfarkasok, mintha senki sem lakna itt. Aztán a végén mégis a vámpírok segítségéért kell könyörögjünk. Az lenne a leghelyesebb, ha már a háború elején összefogunk, és együttes erővel kiűzzük a vérfarkasokat. Minél többen harcolunk annál nagyobb az esélyünk.

 – Pillanatnyilag tényleg úgy tűnhet, hogy jó szövetséget kötni egy vámpírral. De később, ha vége lesz a háborúnak, akkor mi lesz? Közben annyi információt megtud a fajtánkról, hogy alig jelentünk neki számottevő ellenséget a háború végén. Mikor IV. Bélát emlegeted, erről ne feledkezz meg!

 – Nem, Oszkár! Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy a boszorkányok nem csinálnak semmit. Várjuk, mit mond a tanács. A tanács pedig hallgat. Tehetetlenek Oszkár! - kiáltott Krisztina – Hol van a tanács? Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy nincs esélyünk nekünk, boszorkányoknak, a háború utánra gondolni! Mert nem éljük túl.

 – Nem tudhatod!

 – Már egy fél órája feltöltődött a bizonyíték, hogy itt vannak a vérfarkasok. Te kaptál behívót? Kaptál utasítást, hogy melyik fronton fogsz harcolni? Kinek a csapatába kerülsz? Ki lesz a felettesed?

 – Még nem. De ez még nem jelent semmit. Időbe telik, amíg megszervezik a…

 – A tanács nem tesz semmit. Megbénult. Eddig soha nem fordult elő ilyesmi. Nézd csak meg, mi történik. Minden boszorkány visszament a kis falujába és tűkön ülve várja az utasítást, és nem tesz semmit. Pedig senki sem szervezi a csapatokat. Amíg nem kapnak utasítást, a legutolsó parancsot hajtják végre. Pontosabban azt, hogy üljenek a posztjukon, és várják meg a behívójukat. És ha a tanács is egy cellában van?

 – Az nem lehet!

 – Bármilyen helyzet is volt a történelemben, a boszorkányok mindig minden körülmények között egységesen léptek fel. Mindig! Minden ellenséggel szemben. De ez most nem így van. Most nincs aki harcoljon. Oszkár, az emlék feltöltődött, és voltak előjelek. A tanácsnak már rég döntenie kellett volna.

 – Nem volt elég idő, hogy… - kezdte Oszkár, de Krisztina közbe szólt.

 – Nem érhette meglepetésként ez az információ a tanácstagokat. Sok előjele volt. Ők tájékozottabbak ezekben az ügyekben, mint én, és én is észrevettem, hogy baj van. Ha a tanács képes lenne cselekedni, akkor már cselekedett volna!

 – Nem kell ilyen messze menő következtetést…

 – Ide figyelj Oszkár! Nekem erre nincs időm! A tanács nem most némult el! Nem most lett tehetetlen! Hogy nem vette észre, hogy elrabolják a boszorkányokat? Miért nem reagált rá. És ha eddig nem tette, akkor miért nem reagál most!?

 – Azt mondod, hogy nem bízhatunk a tanácsban? Ez nem olyasmi, mint amit a nagyanyád mondott annak idején?

 – Tűnj a szemem elől, mielőtt meggondolatlan cselekedetet teszek! Nincs rád időm! Most kell cselekedni! Nem amikor teljes erővel betörnek a vérfarkasok! Mikor már visszautasítottuk a felajánlott szövetségeket, és nem lesz kivel összefognunk.

 – Valld be, Te már felajánlottad a szövetségedet!

 – Igen. Így van, felajánlottam!

 – Annak ajánlottál szövetséget, aki itt élt?

 – Igen

 – Tehát azt mondod, hogy meg akartad ölni, mert megtámadtak egy lányt? És aztán szövetségre léptél vele?

 – Igen.

 – És még én vagyok a csapongó és megbízhatatlan?! Ki úgy váltogatja a véleményét, mint más a zoknit?

 – Igen! - aztán zavartan hozzátette - Rendben, úgy tűnik én is az vagyok. Bocsánat…

 – És biztos vagy, hogy ő nem támad hátba? Megölte nagyanyádat!

 – Tudok róla, Oszkár! Ne kezd ezt a régi históriát! A nagyanyám őrült volt. Én nem vagyok olyan, mint ő! És igen. Biztos vagyok!

 – Miért? Mi lesz aztán a háború után?

 – Azt, hogy mi lesz háború után, nem tudom. Csak azt tudom, hogy túl kell élnünk ezt a háborút! Valószínűleg úgy lesz, mint az utolsó összefogás után. Ki tudja? De évszázadok óta megbízható szövetségben éltünk velük. Nem lettünk barátok! Ezután sem leszünk azok. Ez egyértelmű. Ez a legjobb esélyünk. És a gyors cselekvés.

 – A vámpírok nem megbízhatóak.

Krisztina mély levegőt vett, hogy leküzdje ingerültségét:

 – Mondok én neked valamit! Elgondolkodtam azon, amit ti mondtatok, amikor megérkeztetek hozzám. Pongrác azt mondta, idézem: - megpróbálta utánozni Pongrác férfias és határozott, nyugodt hangját: - Ulrich úgy tájékoztatott minket, hogy ezen a területen, amire te felügyelsz, meghalt egy hajadon lány, vámpírharapás által, a te hanyagságodból.

Oszkár összevonta a szemöldökét. Nem szólt semmit. Várt. Krisztina folyatta:

 – Ulrich valahonnan tudott a támadásról, ez rendben van, ez a dolga, de akkor is… Miből gondolta, hogy meghalt valaki a támadásban? Sőt tovább megyek tudta, hogy a megtámadott ember egy lány. Nem asszony, nem gyermek, nem férfi, hanem egy lány. Ráadásul hajadon. Neked nem gyanús ez a sok véletlen egybeesés. Éppen csak a megtámadott nevét és lakcímét nem említette. És azt mondta meghalt. Mégis honnan vette ezt? És vajon csalódás volt számára, hogy nem így történt? - gúnyolódott Krisztina.

 – Hm. Ez érdekes. - mondta Oszkár.

 – Számomra ez úgy hangzott, mintha Ulrich vagy rajta keresztül valaki, elvárta volna, hogy a terv beváljon. Hogy a lány valóban meghaljon. De ez nem történt meg!

 – Érdekes és mit mond a vámpírhaverod?

 – Nem a haverom! Nem beszéltem neki Ulrichról. Nem fogom kiadni a tanácsot és a gyengeségeit egy vámpírnak! Még ha nem is értek egyet mindennel, amit a tanács tesz, vagy nem tesz. Ezt a vámpírnak nem kell tudnia! - legyintett Krisztina, mert rájött, hogy Oszkár úgy sem fog hinni neki.

 – Szóval Ulrichot gyanúsítod? És egy vámpírt védesz?! - kérdezte Oszkár.

Krisztina legyintett még egyet.

 – Menj a francba! Dolgom van! - Mondta most már hátat fordítva neki Krisztina, és elsétált, hogy utánanézzem mindent elpakolt-e amire szüksége lehet.

Oszkár gondolkodott:

 – Veled tartok!

 – Nem. - szólt hátra Krisztina a válla fölött.

 – Szükséged van szövetségesre.

 – Menj a francba! - Szólt rá Krisztina és elindult, hogy felvegye a hátizsákját.

 – Veled megyek. Megígérem, nem avatkozom a te szövetségedbe, és abba, hogy hogyan tárgyalsz a vámpírral.

 – Nem! - szólt hátra Krisztina.

 – Nem támadok rá, és elfogadom a szövetségeteket.

Krisztina megtorpant. Hátra nézett és vizsgálgatta Oszkárt. A sípoló hang elmaradt. Tehát nem hazudott, és szándékában áll ezt betartani. De vajon meddig? És megengedheti-e magának, hogy visszautasítsa ezt a szövetséget? Vajon hány boszorkány lesz, aki mellé áll, ha elmondja, hogy egy vámpírral szövetkezett. Mély levegőt vett.

 – Rendben. - mondta végül, és magában hozzá tette: lehet ezt még meg fogom bánni, hangosan csak azt mondta - de én vagyok a főnök!

 – Na azért most már… - kezdte Oszkár, de Krisztina közbe vágott:

 – Én kötöttem szövetséget vele. Én vagyok a főnök!

Oszkár megfontolta a választ:

 – Rendben, te vagy a főnök.

Elza sápadt volt, mint aki halálán van. Úgy nézett ki, nincs tudatában, hogy mi történik körülötte. Ezzel megnehezítette Nóra dolgát, hiszen ő cipelte, de a vámpírlány nem panaszkodott. Elindultak.

Sepsiszentgyörgy egyre gyanúsabb volt, ahogy közeledtek felé. És a vérfarkasok szaga egyre erősebben érzett. Közelről már azt is látták, hogy miért. Súgásfürdő fele égett az erdő. Sepsiszentgyörgy másik felén, Szépmezőn tombolt a csata. Világosan látszott, hogy boszorkányok harcolnak. Az elemi csapások hatásai, semmivel sem összetéveszthetőek.

Villám cikázott minden irányból. Nyomukban lángok csaptak fel, és fekete, szemet csípő füst gomolygott végig a tájon.

 – Be kell mennünk a városba - jegyezte meg Oliver halkan.

 – Ugyan mi a francnak mennénk be oda?! - kérdezte mérgesen Szilveszter - szerintem kerüljük el messzire az egész helyet!

 – Üzenetet várok Dóritól. - mondta Oliver.

 – Ezt nem mondhatod komolyan! - lett most már mérges Veronika is.

 – De igen!

 – A város végén ott tombol a csata! -Mutatott arra Borisz, mintha abban reménykedne, hogy Oliver, csak azért vezeti arra, mert még nem vette észre.

 – Tehát a városból a boszorkányok már kiűzték az ellenséget. - válaszolta Oliver - Elvesszük az üzenetet, és tovább állunk, mielőtt visszatérnek a városba.

 – A fene egye meg! - morgolódott tovább Szilveszter.

 – Akkor mit javasolsz? Kerüljük el a várost? Milyen irányba? A csata felőli oldalon, vagy az égő erdő oldalon? És milyen messziről?

 – A fene egye meg! - ismételte meg Szilveszter.

 – Most űzték ki a városból az ellenséget. A város fele biztonságosabb. Ha van is ott boszorkány az már fáradt a csata miatt – mondta beleegyezően Borisz.

Elindultak.

 – A központon megyünk át, mert ott találom az üzenetet. De nem kockáztatunk, óvatosan haladunk. Ha veszély van, futás! Nem ér meg semmilyen kockázatot az az üzenet - mondta Oliver.

Elkerülve a csata forgatagát, átugrottak az Olton, és a központ fele vették az irányt. A szaglásukra hagyatkozva, levegő áramlataiból, próbálták felmérni, merre biztonságos.

 – Mester, ha a boszik tudják, hogy egy villámcsapás nem öli meg a vámpírokat akkor minek csinálják? - kérdezte Erik, a tomboló viharszerű csata fele kémlelve.

 – Próbáld ki és megtudod – mondta Szilveszter.

 – Hogy lelassítson. - mondta Oliver.

 – Lehet nem öl meg, de elég jól kikészít. Rohadtul fáj, és egy pillanatra megbénít. Aztán még egy pár percig remegsz tőle, mint egy szűzleány - mondta Borisz. Aztán Oliverre nézve hozzátette: - Hogy lelassít, az nem kifejezés.

 – Látom te kipróbáltad - mondta Szilveszter vigyorogva.

 – Egyszer mindent ki kell – mondta Borisz, és nem volt sértettség a hangjában - de a vérfarkasok is remegnek tőle. Ezért örülök, hogy a boszik a mi oldalunkon állnak, így nem belém csap a villám.

 – Nem az összes boszi van velünk. Te is tudod, hogy az előbb ha többen lettek volna, nem álltak volna le velünk tárgyalni - helyesbített halkan Oliver, aztán a csata fele mutatva hozzátette - Azok ott például nem velünk vannak!

 – Pedig a te kommunikációs képességeiddel, mester, még azt is elképzelhetőnek tartom – mondta Borisz.

 – Nagy kár, hogy nem mindenki hallgatja végig – mondta Veronika.

 – Unalmas lenne a világ, ha mindent Oliver intézne a kommunikációjával. - mondta Szilveszter.

Hamarosan beértek a kihalt, csendes városba. Senki sem járt az utakon. A házak elnéptelenedettek voltak. Az egész város pangott az emberek hiányától. Erős boszorkánybűz töltötte be a teret, és szinte teljesen elnyomta a szagokat. De amit az nem tudott elfedni, azt elnyomta a vérfarkasok szörnyű bűze. Az újoncok felszólítás nélkül, önként mondtak le a légzésről az orrfacsaró szagkeveréket tapasztalva.

De ellenséget nem láttak. Csak a szaga gomolygott mindenhol.

Sehol egy ember. Távol egy rádió recsegett. Hangja szinte vízhangozott a csendben.

Az orrfacsaró szagkeverék hatására mindenki előhúzta fegyvereit, csak Borisz ment tovább zsebre dugott kézzel. Olyan nyugodtnak látszott, épp csak nem fütyörészett. Igaz, ő a kis pengéket kedvelte, amit jól el tudott rejteni, még láthatatlanná válva is.

Ahogy közelebb értek a város központjához, látták az összetört autókat halomba dobálva. Az egyiknek, ami fejjel lefele volt a halom tetején még forgott a kereke. Abban szólt a rádió.

Tovább mentek. Összetört házak és háztömbök. Kidőlt villanyoszlopok az utakon. Időnként a villanykábelek szikrázása megtörte a csendet. Úgy nézett ki a város, mint bombatámadás után. Az igazság persze nem állt ettől távol. Betonmaradványok közt messziről látszottak a leégett fák, a park helyén. Az üzletek ablakai kitörtek, mintha bentről jött volna a nagy légnyomás.

Egyetlen élőlény nyomát sem látták. Se élőét se holtét. Egyetlen sérült ember, vagy halott, elporladt vérfarkas, vagy sebesült boszorkány nem volt sehol.

 – Igyekezzünk. - mondta határozottan Oliver – Mielőtt visszaérnek a boszik, el akarom hagyni a várost.

 – Hogy érted, hogy visszaérnek? - kérdezte Nóra.

 – Úgy értem, hogy látjuk itt a pusztítást, és útközben láttuk, hogy most Szépmező fele folyik a csata. Ezért a városért harcolnak. Vagyis hamarosan vissza fognak jönni.

Csendben és feszülten haladtak tovább, majd Oliver az újoncokhoz szólt:

 – Menjetek be egy gyógyszertárba. Szedjetek össze kötszert, meg mindent, amire az embereknek szüksége lehet. A srácnak biztos fájdalmai vannak, bár dicséretesen tűri, ahogy cipeled a válladon, Erik. Ne menjetek messzire, itt a parkban találkozunk.

Robi csak Oliver fele pislogott, de nem mondott semmit.

 – Miért mindig mi? - kérdezte Erik - kifutófiúk vagyunk?

 – Először is nem ez a megfelelő hely az ellenkezésre! Másodszor meg azért, mert mi rég voltunk emberek ahhoz, hogy eligazodjunk egy gyógyszertárban. - Oliver hangja feszült volt, és ellenvetést nem tűrő.

 – Amikor én ember voltam, a boszihoz mentünk, ha bajunk volt. - tette hozzá kicsit gúnyos mogorvasággal Borisz - Most inkább ne várjuk meg, míg vissza jönnek!

Oliver figyelmen kívül hagyta Borisz közbeszólását:

 – Amikor legközelebb, felülvizsgálod a döntésemet, és a rád szabott feladatot, lehet, hogy valaki emiatt meghal. Talán épp te leszel az a valaki. Vagy Nóra. - Oliver szünetet tartott, és anélkül hogy felemelte volna a hangját folytatta - És nekem nem éri meg, megbízhatatlan újoncokat hurcolni magammal! Követni akartatok, hát kövessetek! Ha nem akarjátok követni az utasításokat, akkor mennyire éri meg nekem vigyázni, hogy ne nyírassátok ki magatokat? Ezért te azt teszed, amit én mondok! Vagy keresel más csapatot magadnak! Most már értjük egymást?!

 – Értettem, mester - mondta Erik megrendülten.

 – Hol vannak a városban élő emberek? - kérdezte halkan Veronika.

 – Nem mindegy? Csak húzzunk innen mihamarabb. - Szólt Szilveszter.

 – Valószínűleg a vártemplomban. - mondta Oliver.

 – Nem hiszem, hogy még betartják ezt a protokollt. - mondta Szilveszter.

 – Hát végül is te jobban tudod, elvégre neked vannak emberi kapcsolataid. - mondta megvető hangon Veronika.

 – Hát a többi lehetőség elég veszélyes lehet ránk nézve. Mivel vérfarkasok jártak erre, akár zabáltak, akár átváltoztattak mindenkit ordassá… Jobb azt hinni, hogy a vártemplomban vannak. - mondta Oliver – Itt várjatok meg! Mindjárt jövök.

 – Miért? - kérdezte halkan Nóra

Oliver megtorpant: - Mit miért?

 – Miért veszélyes ránk nézve, ha az embereket mind felfalták a vérfarkasok?

 – Azért, mert akkor a boszorkányok már senkire sem kell vigyázzanak.

Oliver a könyvtárhoz ment, ami már csak egy romos épületnek tűnt. Letette Blankát, az összetört tábla mellé, ami eredetileg a falon függött. A táblán ez állt: „Itt hangzottak el 1848 nov. 23-án Gábor Áron emlékezetes szavai: Lesz ágyú!” Blanka arra gondolt, bár most is lenne egy ilyen reményteli lehetőség: lesz egy fegyver, ami győzelmet hoz! Igaz ez a szabadságharcosoknak sem vált be. Lett ágyú a harangokból, de ez nem volt elég a győzelemhez.

Oliver felugrott a romok tetejére, és eltűnt a többiek szeme elől. Hamar megtalálta, amit keresett. Egy kis papír. A szöveg az általa készített titkosírásban írva „Veled vagyunk hárman. 21.-étől Baróton leszünk” Aláírás: D.

Közben az újoncok is visszaérkeztek.

Neszezést hallottak. A hang a színház felől jött. Az itt lezajlott csata bűze lehetetlenné tette, hogy kiszagolják az eredetét.

A kis csoport gyorsan harcra kész helyzetbe állt, hátuk mögé tolva az újoncokat.

Lassan haladtak előre a parkban. Egyik bokor megrezzent. Szilveszter rámorgott. A bokorból egy sánta kóbor kutya mászott elő.

 – Úgy látszik lesz vacsoránk, habár egy kicsit szegényes. - mondta Szilveszter.

 – Ok. Hozzátok, és induljunk - mondta Oliver, aki most ért vissza közéjük.

Szilveszter bekötötte a kutya száját, és hóna alá vette.

 – Mielőbb hagyjuk el ezt a kísértet várost. A hátam borsózik tőle – mondta Borisz.

 – Mindig is mondtam neked Borisz, hogy kísértetek nem léteznek, csak az emberek fejében – mondta Oliver.

 – Az meglehet mester, de több kárt okoznak a világon mint a mi fajunk és a farkasok együttvéve. - aztán kis gondolkodás után hozzá tette: - Egyébként is mester, miért nem hív fel telefonon Dóri, ha üzenni akar neked?

Oliver nem válaszolt. Elhagyták a várost. Tudták csak pár óra van napkeltéig. Igyekezniük kellett. Mikóújfaluban Oliver egy házhoz vezette őket. Úgy tűnt ismeri a ház gazdáját, aki nem volt itthon.

Bementek.

 – Napnyugtát itt megvárjuk. Egy barátom él itt, az övé a ház. - mondta Oliver összefoglalva azt, amire a többiek, már amúgy is rájöttek – Javaslom, ha aludni akartok, akkor most tegyétek - szólt az emberekhez - és jó lenne ellátni a sebeket is.

 – Túl sok a vérszag - tette hozzá gondolatban Oliver, de hangosan nem mondta ki. Csak a tanítványai miatt aggódott. Túl sok energiájuk emésztődik fel. Robi sebhelyeiből származó szag egyiküket sem zavarta, bár az ő sérülései voltak a legsúlyosabbak. De az Elza, és a Blanka harcban szerzett kisebb sérüléseiből, karcolásaiból származó ínycsiklandó illat annál inkább.

A vámpírok a konyhába gyűltek össze. A kis belső szobát jelölték ki az emberek számára.

Oliver bevitte az emberek csomagjait, élelmiszert és kötszert. Körbe nézett a házban, ahol jól láthatók voltak a verekedés, és rombolás nyomai. Az összetört bútorok, és repedezett falak tanúskodtak erről. De most nem hozta ezt szóba. Amúgy is észrevette mindenki.

 – Az orvosin jártok, igaz?

 – Igen - válaszolt Blanka.

 – Akkor el tudod látni a sérüléseiteket? - Kérdezte Oliver Blankától, aki a legjobb színben volt közülük, bár rajta is látszottak a kimerültség és szorongás nyomai. Blanka bólintott.

 – És te hogy vagy? Nem kaptál tüdőgyulladást a megfázástól? - fordult Oliver most Elzához.

 – Hagyj engem békén! Ne nyájaskodj! Maradj távol tőlem! - mondta hisztis hangon Elza.

 – Hogy? - lepődött meg Oliver. - Nem akartalak bántani. Csak a hogyléted felől érdeklődtem. Anyád megkért, hogy vigyázzak rád…

 – Miért éppen téged kért volna meg anyám hogy vigyázz ránk?! Elraboltál! Azt hittem valami jobb szöveggel állsz majd elő! Nem értem mit vannak úgy oda a vámpírok a meggyőzőképességedtől! Ennél ócskább szöveget még nem hallottam! - hangja vádló volt, tele bosszúsággal – Brassóban megtámadtak a vérfarkasok. Ez után pont egy vámpírra bízott volna, az anyám? Ne nézz hülyének!

 – Tehát nem tájékoztatott! - szögezte le Oliver. Naná, hogy nem bízik benne a lány. Egész életében arra készítették fel, hogy felnőtt korában boszorkány legyen, aki legyőzi az ellenséget. Hogy tehette ezt velük Krisztina?! - A szentségit - morzsolt el egy káromkodást! - Aztán a lányra nézett. Meg kell nyugtatnia ezt az emberlányt, mert ha nem, még a végén keresztbe tesz neki.

 – Sajnálom, hogy az anyád nem tájékoztatott, hogy pár napra az én gondjaimra bíz téged és a barátaidat.

 – Ne hidd, hogy megbízok benned vérszívó! Azt mond meg nekem: - vetette oda a szavakat kihívóan - Miért tett volna ilyent?

 – Valószínűleg azért mert nem volt más a közelben. Három boszorkány érkezett Vásárhelyre, amikor eljöttünk onnan. Azért jöttek, hogy kivizsgálják anyád szerepét a vámpírtámadásban, hogy helyesen járt-e el.

 – Anyám most bajban van! Miattad! - mondta vádló, gyűlölettel teli hangon - És ne próbáld úgy beállítani, mintha segíteni akarnál neki. Mert nem azt teszed! Az a segítség, hogy eljöttél onnan, és elraboltál minket?!

 – Anyád tud vigyázni magára, és nem ajánlotta volna fel nekem a szövetségét és pláne nem küldött volna téged egy vámpír karmai közé, ha nem biztos benne, hogy ki is tud vinni onnan. Úgy, hogy bármi is volt ezelőtt, vagy lesz miután vége a vérfarkas háborúnak, most egy csapatban vagyunk anyáddal. Akár tetszik ez neked, akár nem! Ha a helyzet változik, akkor nyugodtan utálhatsz, és ki is mutathatod a haragodat.

 – Te ölted meg a dédanyámat igaz?

 – Igen.

 – És ezt így a szemembe mondod? A pofámba vágod? Aljas gyilkos vagy! Megölted egyik ősömet!

 – Igen, a szemedbe mondom, hogy megöltem az egyik ősödet. - mondta nyugodt hangon Oliver - Hiszen ezért kérdezted meg! Igaz? Hogy lásd, milyen ha hazudok! Tesztelni akarsz. És a képembe vágni, hogy tudsz róla, ki vagyok! Nem így van? Ezért kérdezted meg, hogy láss hazudni. Mert tudtad a választ. - mély lélegzetet vett, és leült a törött ágy szélére Elzával szembe, aki egy hálózsákban kuporgott az ágy végében. Hangja még mindig megnyugtató volt, a tartalommal ellentétben:

 – Bevallom. Megöltem azt a boszorkányt. Én öltem meg anyád nagyanyját. És mégis, ennek ellenére, anyád reám bízott téged. Hogy vigyázzak rád. A saját lányát. És tegyük hozzá, hogy számomra egy leendő ellenséget. Mert az vagy! Hiszen előbb-utóbb boszorkány leszel. Tudod miért tette? Mert megbízik bennem. Jobban, mint a társaiban, akik a városba érkeztek. - Hangja még most is nyugodt kimért volt. - Ezen gondolkozz el, mielőtt újabb sértésekbe bocsátkozol.

 – Hazudsz! Be akarsz csapni! Tudom, milyen bűbájosak tudtok lenni! Hogyan tudjátok befolyásolni az emberi elmét, az álszent kedveskedéseitekkel. Ismerem a fajtádat!

Oliver ismét mély lélegzetet vett. Nem volt szokása emberekkel beszélni. Pár száz év eltelt azóta, hogy egyáltalán szóba állt egyikükkel. Most meg a nyakába szakadt három. Az emberekkel pedig csak a baj van. Ráadásul az emberek ösztönösen félnek is tőle.

Türelemre intette magát, habár legszívesebben felpofozta volna ezt a lány. Hogy merészel így beszélni vele? Akárki is legyen az anyja ez itt csak egy lány. Nem lenne megerőltető megölni. És nem biztos, hogy sokat veszítene vele. Krisztina nem egy erős boszorkány. De mégis csak egy boszorkány és lehet, hogy lesz egy csapata, akik csatlakoznak hozzájuk. Oliver leküzdte ingerültségét. Azzal nyugtatta magát, hogy Elza kikészült, hiszen a mai napig még nem látott egyetlen vérfarkast se. És nem élt vámpírok felügyelete alatt. Átélt egy vérfarkas támadást Brassóban, majd Alsótömösön. Biztos sokkos állapotban van.

 – Most elástuk anyáddal, a csatabárdot. Mert ezt a háborút csak úgy éljük túl, és csak úgy van esélyünk a győzelemre, ha összefogunk. A boszorkányok, már aki követi anyádat, ha egyáltalán lesz olyan. És az én fajtám,- mutatott az ajtóra, ami mögött a többi vámpír volt - akik követnek engem. Én szövetségben éltem eddig is a boszorkányokkal. Egész pontosan az anyáddal. Egész életedben ott éltem a közeledben, és nem bántottalak, sem téged sem a többi embert.

 – Semmi közünk sem volt egymáshoz! - emelte fel a hangját Elza.

 – Pontosan. És ez így van jól. De most feltűnt egy közös ellenség, aki ellen egyesítjük az erőinket. Aztán ismét semmi közünk se lesz egymáshoz!

 – Azt akarod, hogy jó fejnek lássalak! Nem versz át! A mocskos aljas hazugságaidat tartogasd azoknak, akik elhiszik. Én tudom, hogy hazug, képmutató, gyilkos, vadállat vagy.

Olivernek kezdett elege lenni, a hisztis lány sértegetéseiből. Ráadásul éhes is volt, s mint ilyen könnyebben ingerelhető.

 – Egyetlen dolgot akarok veled kapcsolatban, Elza, élve átadni téged anyádnak. - Oliver hangja már türelmetlenebb és erélyesebb volt – Sem átverni, sem meggyőzni nem akarlak. Veled semmi dolgom nincs! Szerinted miért töltöm itt veled az időmet és próbálok veled beszélni?! Ha amúgy is gyilkos vadállat vagyok. Akkor ti miért vagytok életben? Téged miért nem öltelek meg? Minek vesződnék veled most is? Mindnyájan éhesek vagyunk - mutatott az ajtóra – miért nem tálaltalak fel téged és barátaidat vacsorára?

 – Be akarsz csapni! - Kiáltott most már Elza teljesen kiborulva. Könny futott végig az arcán, de ezt ő észre sem vette - Mind egyformák vagytok! Farkasok, vámpírok egyformák. Mind az Ellenségeim! Minden szavad hazugság! Nem bízok benned!

Oliver érezte, hogy kezd felmérgelődni, és elönti az indulat. Az pedig átváltozással jár. Éhes volt. Érezte a farkasok okozta sérülések mostanra már begyógyult, de még viszkető nyomait, ami kiszívta az energiáját. És az ebből következő minden érzékszervét betöltő éhséget. Táplálkoznia kell. De előbb tett még egy kísérletet:

 – Kislány! Emlékezz az üzenetre, amit te küldtél Blankának! Én pontosan emlékszem: „Elkezdődött, és én nem ellenkezem veled. Találkozhatunk a kézfogón, ha vigyázol a lányokra Alsótömösön. Tali Annánál Évakor.” Ez az üzenet szerinted mégis kinek szólt?! Blankával szokott ilyen rejtélyesen beszélni az anyád? És kinek ajánlott kézfogót? Kinek ajánlhatott szövetséget? Nekem. Velem akar szövetkezni. Gondolkozz! Valaki olyanra akart bízni, aki képes vigyázni rátok. - Elza döbbenten nézett rá. Még jobban megrendítette a gondolat, hogy esetleg tényleg egy vámpírra bízta az anyja, mint az, hogy elrabolták.

 – Lehetett az egy másik boszorkány is…

 – Vele már szövetségben van. Másnak nem kellett volna kézfogót ajánlania. Fogadd el. Reám bízott.

Elza összerezzent, mint akit pofon csaptak. Oliver kicsit higgadtabban megkérdezte:

 – Anyád diktálta a szövegét igaz?

Elza bólintott. Oliver folytatta:

 – Nekem üzent. Elkezdődött a háború. Azt kérte vigyázzak a lányokra, rád és Blankára, Alsótömösön, mert te ott vártál. Gondolkodj egy kicsit. Hogy kerültem volna oda, a barátaiddal a hátunkon? Felajánlotta a kézfogását: A szövetségét. És én elfogadtam, azzal, hogy itt vagy és vigyázok rád. És Éva napja 24.-én van. Közös karácsonyunk lesz!

Felállt, hogy elhagyja a szobát. Ideges volt és éhes. Nem az emberek között van a helye ilyenkor. Az ajtó fele indul, majd megfordult és még hozzátette:

 – Itt nem az a kérdés, hogy én ki vagyok, és mit tettem az elhunyt családtagjaiddal ezelőtt száz évvel, hanem az, hogy: bízol anyád döntésében vagy sem? Nekem sem szórakozás a bébicsőszködés! Sokkal könnyebben és gyorsabban haladnánk nélkületek!

 – Hazudsz!- Elza összezavarodott. Nem akarta elhinni, hogy anyja elárulta. Az ellenség karjaiba lökte. Teljesen magán kívül volt- Minden szavad hazugság! Anyám soha nem bízott meg a vámpírokban! Amikor átadtad Blankát, hogy gyógyítsa meg, akkor is mondta, hogy hazudsz! Hogy hazudtál neki. Azt mondta, hogy nem szóltál a tanácsodnak! Csak azért hazudtad neki, hogy ő se szóljon. Mert ő jár rosszul. - Elfúló, gyűlölettel teli hangon kiabált, a könnyeivel küszködve – És nem vagyok már kislány!!

 – De az vagy! Az én szememben, aki nincs meg százötven éves, mind az! És nekem nem kell téged végig hallgassalak. Egyelőre anyád úgy sem erős szövetség. Már nem biztos megéri a vesződség veled.

 – Semmi okom hinni neked! Elraboltál! Egy hazug vérszívó vagy! - Hajtogatta tovább Elza. Most már nem lehetett vele beszélni. Mintha nem is hallotta volna a vámpír szavait. Teljesen ki volt fordulva magából…

 – Tudom, hogy utálsz engem azért, ami vagyok. - próbált hatni Oliver Elza józan eszére, de már nem lehetett - Feltételezem ez így van rendjén! De most már elég legyen! Talán természetes, hogy nem viseled jól, hogy most én vagyok döntés hozó szerepkörben, és ezért most megnehezíted a dolgomat. De az üres vagdalkozás nem vezet semmi jóra. Kezdem elveszíteni veled a türelmemet! Érthető?! - emelte fel most már Oliver a hangját - Gondold át még egyszer, mit is akarsz most tulajdonképpen a sok sértegetéssel! A fejemre olvasol mindent, ami eszedbe jut! Arra vagy kíváncsi meddig mehetsz el, mielőtt megöllek?!

Elza nem válaszolt. Az alsó szájába harapott. Észrevette az alig látható a vérereket Oliver arcán. És az erővel visszafogott tűfogakat. Tudta mindjárt átváltozik. És akkor megeszi őt vacsorára. De még ekkor sem tudta visszafogni magát. Most már úgy küzdött, mint az állat, akit sarokba szorítanak:

 – Hazudsz! Aljas, alávaló gyilkos vagy! Egy pokolfajzat! - dünnyögte Elza, magából kikelve, könnyektől elhomályosult szemekkel. Próbálta meggyőzni magát, hogy amit állít az igaz, de nem volt már biztos benne.

 – Nekem nincs mit beszéljek veled! - Csattant fel már idegesen Oliver, és felső hegyes fogai egy pillanatra előcsúsztak - Javaslom, legközelebb gondolkodj, mielőtt kinyitod a szád! Ha boszorkány leszel ez elengedhetetlen! Mert a fajtád nagyon erős, gyors és tud varázsolni is, de nem legyőzhetetlen. A legnagyobb gyengeségük, hogy kevesen vannak. és sok emberre vigyáznak!

Közel lépett Elzához. Arca egy araszra volt csak a lányétól:

 – Hogyha egy boszi nem tudja felmérni, hogy ki az ellensége, és ki nem, akkor vége van! Érted? Akkor vége! De ez nem csak rá, hanem a rá bízott emberekre is érvényes. Ezt ne feledd el! Mert meglehet, hogy egyszer te is az leszel! Bár ha így folytatod ez nem valószínű!

Hátat fordított Elzának, megtornásztatta izmait. Vele szemben kuporgott a másik két ember. Robi nem festett túl jól. Hangján még mindig érződött a feszültség:

 – Mennyire súlyos? - kérdezte Robi zúzódásaira mutatva.

 – Nem tudom pontosan megmondani, hogy mennyi idő kell, hogy rendbe jöjjön, de rendbe jön. - válaszolt Blanka idegesen, és halkan. Robi sérüléseivel foglalkozott, és úgy tett, mint aki nem hallotta az előbbi vitát.

Elza mérges volt. Nem tűrte, ha kioktatják. Ráadásul most egy vámpír tette. Ekkor meglátott egy eltörött seprűnyelet. Oliver háttal állt neki. Elzát elöntötte a düh és már nem tudott gondolkodni. Mérgében Oliver fele bökött a seprűnyél törött hegyes végével.

Oliver olyan gyorsan kapta el Elza karját, hogy a lány észre sem vette mi történik. Elza megpördül maga körül. Majd érezte, hogy rándítanak egyet karján, amit átjárt az éles fájdalom. Elza kicsúszott a hálózsákból a padlóra Oliver lábaihoz. Csörömpölés hallatszott. A seprűnyél kirepült az ablakon. Térdei koppantak a padlón.

Robi aggódott Elzáért, akibe már rég óta szerelmes volt. Nem tudta mit tehetne érte. Felkiáltott:

 – Ne bántsd! - kiáltott Oliverre. Önkéntelenül cselekedett. Alig tudott mozogni. Tudta, hogy nem sok mindent tehet, mégis Elza elé próbált állni, hogy elválassza Olivertől. Oliver egy könnyű mozdulattal tolta el onnan.

Oliver arcán a jól látható hegyes fogakon kívül, semmi érzelem nem látszódott. Szeme résnyire szűkült. Nyakát megtornásztatta mielőtt ismét szólt. Elzát szorosan karjától fogva tartotta. De a másik két emberhez szólt:

 – Büszke vagyok rád. Jól viselted a mai napot - mondta Robira nézve – De ne avatkozz a dolgaimba!

 – Te csak ne légy büszke rám! Hagyd békén Elzát!

Oliver Elza karját még midig fogva tartotta. A lány görnyedt tartásban térdelt előtte, és zokogott. Oliver továbbra is Robihoz beszélt, nem is törődve a zokogó lánnyal - Jól viselted a háború viszontagságait. Ha valamikor úgy döntesz, vagy úgy adódik, hogy vámpírrá válsz, szívesen lennék a tanárod. De ez most nem rád tartozik.

 – Nem kell a kedvességed, csak ne bántsd Elzát - mondta Robi Oliver szemébe nézve. De Oliver nem válaszolt, a kijárat fele indult. Elza kénytelen volt botladozva követni őt. Robi legszívesebben a vámpírra ugrott volna. De lábra állni sem tudott, mind két lába fel volt dagadva.

Az ajtó becsapódott Elza mögött.

Robi átkozódva hajolt tenyereibe. Mérgesen hátra simította haját. Ökölbe szorított kézzel nézte a csukott ajtót. Feszülten figyelt az ajtó mögött beszélgető vámpírok minden szavára. Csak a remény maradt. Hátha valami csoda folytán életben marad a lány. Csak figyelte a kijáratot.