Fejezetek
Szómagyarázat 1. Első találkozás 2. A kutatás 3. Az utazás 4. Vámpírharapás 5. Viszontlátásra 6. A három boszorkány 7. Régi barátok 8. A csata elkezdődik 9. Két csata közt 10. A feszültség fokozódik 11. Vámpírok és boszorkányok 12. Vámpírok a láthatáron 13. Az elkeseredett küzdelem 14. A felmentő sereg 15. Fajon belüli viszályok 16. Vallomások ideje 17. Az ellenség karmai 18. Találkozás az ellenséggel 19. Csapdába esett szövetség 20. Szabadulás napja 21. A találkozás napja 22. Veszteségek ideje 23. A boszorkányok vezetője és a szövetségTibor, Krisztina férje, időben megérkezett az ikrekkel Gernyeszegre, a Teleki kastélyhoz.
Nem szívesen gondolt a feleségére, és a veszekedésükre. Még kevésbé örült a beszélgetésnek. Még akkor is, ha az csak telefonon zajlott. Nagyon mérges volt rá. Miután letette a telefont, legszívesebben kikapcsolta volna a készüléket. De végül még sem tette meg. Megpróbálta felhívni Elzát. De a telefon nem csengett ki.
Krisztina azt mondta, hogy háború lesz. És azt is, hogy a pincében biztonságban lesznek. A fiukkal a pince bejáratához sietett. Minél előbb biztonságba akarta tudni őket, hogy tervet kovácsolhasson lánya megmentéséhez.
A pince most is, mint általában, nedves volt és penészes. A plafonról jégcsapok lógtak le, és csöpögtek, alattuk sáros tócsák alakultak ki mindenfele. Az egyméternyi száraz buckára a fiuk segítségével behordta a csomagokat és a szerszámokat. Csapokat ütöttek a falakba és kifeszítették a függőágyakat. Ponyvákat feszítettek ki fölé, ami elvezeti a csöpögő vizet. Rengeteg idő és munka ráment, de végül az ikrek száraz ágyba fekhettek le. Ekkorra, már alaposan benne jártak az éjszakába. De Tibor még egyszer megpróbálta felhívni Elzát.
A pincében nem volt jel.
Tibor nem akart elmenni a fiuk mellől, amíg azok el nem alusznak. Hát nekiállt összeszedni a szétszórt szerszámokat. Még be sem fejezte, amikor már hallotta a fáradt ikrek halk hortyogását. Elvette telefonját, hogy ismét megpróbálja felhívni lányát. Ekkor a nyakában lógó, Krisztinától kapott nyaklánc, vörösen felizzott.
Utána kell járjon a dolognak. Igaz Krisztina azt mondta védett ez a hely. Persze azt is mondta, hogy lánya biztonságban van egy vámpír karmai közt. Az idióta!
A pincebejárathoz sietett. A lánc egyre erősebb fényt adott ki. Felkapta a fejszét. A kezébe véve veszélyes fegyvernek tetszett. Mély levegőt vett, és felrántotta az ajtót.
A szél süvítve tört be, magával hozva a porzó havat.
Tibor kilépett a pincéből. A látvány döbbenetes volt. A vérfarkasok mérete és kinézete mesze ijesztőbb volt, mint gondolta. Hörgő vicsorgó hangjuk mintha a poklot idézné. Véreres szemük pedig a halált.
A fejsze ilyen szörnyek ellen vicces kis gyerekjátéknak tűnt. A döbbenettől kicsúszott kezéből, és szánkózva csúszott vissza a pince bejáratához.
Az út felé nézve látta, hogy öt vérfarkas harcolt két boszorkánnyal. Egy rémséges szörnyeteg szelte át a levegőt, nem éppen önszántából. Bár Tibor nem látta, ki késztette repülésre. De az a pinceajtó mellől tápászkodott fel, sérült kicsavarodott lábbal. Véres szája alig egy karnyújtásnyira volt Tibortól.
Tibor fele harapott. De Tibort egy légörvény, ami egyik Boszorkány kezéből tört elő, besöpörte a pincébe.
Tibor akkora lendülettel érkezett, a közben kitáruló pinceajtón át, hogy feje koppant a pince falán. Amint beért, a pinceajtó becsapódott, és bezáródott.
Kintről nyüszítés és halálhörgés hangja keveredett, a robbanások hangjával. A legvadabb orkán tombolhatott kint, hiszen fák hasadtak, fém csikorgott, beton törött. Közben az autók riasztója és a robbanások hangja elnyomta, az emberi visítások hangját.
Az ajtó kinyílt és egy anyuka gurult be hasonló sebességgel, mint ő az előbb, majd utána két gyerek. Az ajtó rögtön becsapódott, és bezárult.
Tibor összeszedte magát, felállt. A füle fölött a feje vérzett, de segített az anyukának és két gyerekének talpra állni, akiken látszott a zavar, hogy semmit sem értenek az egészből. Az ikrek is felébredtek, és rémülten várták a magyarázatot.
Az ikrek segítségével próbálta megnyugtatni a jövevényeket, kik nem tudtak mindeddig a boszorkányok, a vérfarkasok, és egyéb lények létezéséről.
Újabb ajtónyitás, most nem csak egy család, hanem legalább tizenöt ember érkezett. Mindenki zokogott.
Tibor tudta, hogy újabbak jönnek. Úgy állt meg az ajtóval szemközt, hogy ha ismét nyílik, megleshesse, mi folyik odakint.
És nyílt a pinceajtó. A betóduló emberek feje fölött kilesett. Most már a boszorkányok többen voltak. De, hogy ellenségből mennyi lehet azt nem tudta kivenni a sötétben.
Az ajtó pillanatok alatt becsukódott ismét.
Nem sokkal később ismét nyílt az ajtó. Újabb zokogó, hisztériás emberek.
A csata lángjai magasra csaptak, mintha az egész világ égne kint, csak ez az épület maradna sérthetetlen. Ekkor Tibor már semmit sem láthatott a kint történtekből. A légáramlat csípős füst szagot hozott be.
Még sokáig várt az ajtóban. De az, többször már nem nyílt ki.
A csata zajai halkulni kezdtek. Aztán megszűnt. Vagy csak a benti zokogástól nem hallatszott? Tibor ezt nem tudta volna megmondani, de szinte már sajnálta feleségét, aki hasonló akciókban vehet részt, nem pedig valami nőegyleti csiricsárén, mint ahogy ő eleve képzelte.
Vártak. De senki sem jött. Sem boszorkány sem ember. Sem magyarázat.
Úgy tűnik ő az, aki a leginkább érti a helyzetet az itt lévők közül. Ő kell elmagyarázza ezeknek az embereknek, hogy háború van, olyan fajok között akikről nem is tudták, hogy léteznek. Valahogyan rendet kell tegyen, és meg kell szervezni az itt létüket. Valószínűleg pár napig, senki sem teheti ki innen a lábát, pedig nincs elég pokróc sem élelem, sem innivaló. És a pincében nincs mellékhelyiség. Ráadásul a pince nagy részét víztócsát borítják. Ezek az elkényeztetett huszonegyedik századi emberek nem fogják bírni ezeket a körülményeket. Rengeteg hisztit ígértek a kilátások.
– Utálom a boszorkányokat! - morgolódott egy tini lány miután Tibor befejezte a magyarázatot - Évszázadok óta nem modernizáltak semmit, és azt hiszik, hogy ugyanannyi felszereléssel és lehetősséggel ugyanannyira bírjuk, mint a pár száz évvel ezelőtti emberek.
– Mit fogunk enni?! Hol fogunk aludni?! - rimánkodott egy idősebb nő.
– Majd kitalálunk… - kezdte Tibor idegesen, de nem hagyták befejezni.
– Mi a garancia, hogy itt túléljük? - kérdezte egy negyvenes férfi.
– Itt nem maradhatunk, mind meg fogunk fagyni! - mondta egy másik férfi.
– Majd megpróbáljuk… - kezdett bele ismét Tibor, de ismét szavába vágtak. Mindenki neki szegezte a kérdést. Őt hibáztatták, őt faggatták.
– Pisilnem kell - szólt egy gyerek.
Tibor nem szólt semmit, csak morgolódott. Haragudott a feleségére. Gondolatban őt átkozta azért, hogy, saját véleménye szerint, egy rakás szerencsétlen, nyafogós, idiótával van körülvéve.
– Minek kellett egy ilyen piszkos helyre jönnünk?! - kérdezte ismét valaki - és minek kell ennyi ismeretlennel osztoznunk rajta?
– Azért mert ez biztonságos. - mondta Tibor.
– Itt kosz van és… - kezdte az újabb panaszt valaki, de most már Tiborban sem megértés sem részvét nem maradt. Elege volt már belőlük! Erélyesen szólt!
– Idefigyeljenek emberek! - de nem figyelt oda senki.
– Elég legyen már a nyafogásból! - Kiáltotta Tibor, és végre csend lett.
– Ide figyeljenek! - mondta most már halkabban. - Azért vagyunk itt, mert itt biztonságos. Én megértem, hogy rémültek, idegesek és kérdéseik vannak. De ugyanúgy vagyok én is ezzel. És nem tartozok senkinek semmivel. Aki felemeli a hangját velem szemben, az ne számítson a jóindulatomra, és a kedvességemre. Vagyis az élelmekre, és takarókra, amit magamnak és a gyerekeimnek hoztam. Senki nem várhatja el tőlem, hogy hisztis, vádaskodó, nyafogó társaságot etessek, és ezért én magam kevesebbet egyek. Ha önök nem is akarnak tudni róla, háború van! Oda ki - mutatott a bejáratra - nem mehetünk! Annyi a dolgunk, hogy minden morgolódás, és kiabálás nélkül elviseljük egymás társaságát. Ami egyáltalán nem lesz könnyű. De egyebet nem tehetünk.
Az emberek döbbenten nézték. Végül egy előkelő fellépésű nő szólalt fel mérgesen:
– Hogy merészel így beszélni? Kikiáltani magát királynak egy ilyen szorult helyzetben, és feltételeket szabni? Nem gondolja, hogy ez tisztességtelen?! Tudja, ki vagyok én?
– Egy hulla, ha oda kimegy! - mutatott az ajtóra ismét Tibor.
– Hogy merészel?! - visított fel a nő - nekem jogaim vannak.
– Jogában áll hallgatni és meghalni. És egyen azt, amit hozott! - mondta Tibor - Amúgy is, ha egyenlően osztjuk el amink van, akkor egy napon belül minden elfogy. Úgy, hogy csak azoknak adok, akik szimpatikusak. Mert az élelem az enyém. Vagyis azok, akik csak kötekednek, ne kapjanak semmit. Csak az eszik, aki tesz valamit azért, hogy elviselhetőbb legyen itt a légkör. Aki háborog és ellenséges, és a hibákat látja ebben a szorult helyzetben, az jobb ha mielőbb meghal, mert az nincs segítségünkre a túlélésben. És csak elveszi olyanok lehetőségét, akik tehetnének valamit a többiek túléléséért.
A pincében csend lett, és döbbenet.
– Mi lesz a gyerekekkel így? - Kérdezte egy nő.
– Így már mindjárt jobb. - mondta Tibor - A csendet szeretem, így már lehet hallani, hogy mi a helyzet odakinn.
Fülelt. Aztán beszámolt a kinti eseményekről:
– Még folyik a csata. Türelmesnek, és kitartónak kell lennünk. Maradjunk csendben és akkor van esélyünk. Mindenkinek. - Aztán egy anyukához és kisfiához fordult, kiknek teljesen átázott a ruhája, és egymást ölelve próbálták melegen tartani magukat. Átadta a hálózsákját nekik - Vegye el.
Krisztina három fontos települést iktatott be az útvonalba, ahol szövetségest remélt. Az első Segesvár volt.
Mikor megérkezett Krisztina és Oszkár, úgy tűnt a város egész lakossága kihalt, pedig csak a régi várba, telepítették be az embereket. A zsúfoltság akkora volt, hogy lépni sem lehetett. Emelvényeket építettek, hogy több szinten tudjanak helyet foglalni. Akkora tömeg préselődött össze, mint egy foci világbajnokság stadionjában. Mégis csend volt. Sem Krisztina sem Oszkár ilyent még nem tapasztalt, hogy ennyi ember összegyűl, és egy pisszenést sem szól senki.
Amikor az óratoronyhoz értek, hallották a beavatási rítus utolsó sorait. Nem szabályos, sőt a tanács utasításainak teljesen ellentmondó beavatás volt. A tanács beleegyezése nélkül. Ám bevált szokás volt, hogy háborús területen az egész lakosság részt vett a rítuson, esélyt adva bárkinek, hogy boszorkánnyá válhasson, és így esélyt adva az embereknek is, hiszen lesz, ki megvédje őket.
A beavatási rítus egyébként nagyon bonyolult, hosszadalmas és sok eszközt igénybe vevő feladat ( tízféle fűszernövény, két fajta mérgező gyökér, szárított állati belsőségek, szantálfa, alkohol, víz, téglapor, és kénkő szükséges csak a varázspálca bevonásához, és még ehhez hozzájön a füstölő, és a beavatási ital elkészítése, amiből minden beavatandónak innia kell. És a beavatásnak pontban éjfélkor kell megkezdődnie). Mindehhez még hihetetlenül erős összpontosítás szükséges, ezért csak a tanács tagjai szokták végrehajtani.
De háborúban vannak olyanok, akik kezükbe veszik a dolgok irányítását, és kockáztatnak. Természetesen, mint a bonyolult varázslatoknál általában, életek múltak azon, hogy sikerül, vagy sem a beavatási rítust helyesen végrehajtani. Az igaz, hogy most sok boszorkány lesz, de aki boszorkánnyá vált, az már nem szül utódokat. Nem adja tovább a boszorkány gént. Terméketlenné válik.
A rítus elvégzése nem tanácstagoknak szigorúan tilos. De a történelem során eddig még egyetlen boszorkányt sem büntettek meg, mert egy ilyen helyzetben elvégezte a rítust. És végül is mindenki számára elérhető varázslatok közé tartozik.
Krisztina és Oszkár némán végigvárta a sikeres rítust. Tizenöt új boszorkány született.
Krisztina a rítus alatt azon gondolkodott, amikor ő kapta meg a tudást. Az ikrek születése után. Jól emlékezett a megvilágosodás pillanatára.
Az elhunyt őseinek emlékeit személyes tapasztalatokként élte meg. Mintha leélné az életüket. A nagyanyjával is hasonlóan volt, akit Oliver ölt meg.
A beavatott öt-hat generációval ezelőtt született ősök életét éli át, pár perc leforgása alatt. Minden döntést, minden örömöt, bánatot, csalást, sőt a szülést, megbánást, hazugságot, betegséget, mindent átél. Gyerekkort, anyaságot, megcsalást, csalódásokat, fortélyt, tanulást, következményeket, hogy mi vitte őket előre, és mitől estek kétségbe. Nem csak boszorkánysággal kapcsolatos, hanem minden téren kiterjedő tudás. A jó és rossz döntéseiket, és azok következményeit.
Nincs titok, a szülő és gyerek között immár. Örömüket és bánatukat, sikerüket, bizonytalanságukat, és önhittségüket, tévedéseiket, a legintimebb akár szexuális tapasztalataikat is, immár átadták, és utódaik ismét átélik. A leszármazott a boszorkánnyá válás pillanatától kezdve mindenről tud. Erre nem lehet előre felkészülni. Például a saját magának a megszülésének tapasztalatára.
Sokszor megtörténik, hogy ugyan azt az eseményt több nézőpontból is látják. Mint például az anyja és a nagyanyja esetében. Mindketten boszorkányok voltak, többször összevesztek a vámpírokkal kapcsolatos nézeteiken. És ezt mindkét nézőpontból átélhette. És tudja, hogy ugyanígy minden térre kiterjedő tudást és tapasztalatot fog átadni a lányának is.
Ezért van az, hogy több millió vámpír közül is felismerné Olivert, akinek az arca volt az utolsó, akit a nagyanyja látott. De tudja, a nagyanyja tévedett, és ezzel sok gondot okozott az anyjának, hiszen látta azt a szemszöget is.
A nem családtag emlékei is elérhetők lesznek a beavatás során, de azt nem élik ilyen személyes élményként át. Mégis ha valamilyen varázslatot el akar végezni valaki és keresgél a tudások között, akkor hozzáfér. Persze, azt a varázst tudja a legkönnyebben használni, amit a családtagok használtak, akiknek életét személyes élményként átélte.
Ha végignéz a beavatott fiatalokon, látja ezeket az érzéseket. Az ember egyszerre akarja örömében megölelni az egész világot. És bánatában zokogni, vagy bosszút állni mindenkin a világon.
Krisztina a rítus végén odalépett a beavatást végző boszorkányhoz, Andreához:
– Szervusz, rég láttuk egymást, kár hogy ilyen időkben találkozunk újra.
– Igen. Háború van.
– Azért jöttem ide, mert csapatot szervezek a farkasok ellen.
– Mint látod én is.
– Vámpír szövetségesei vannak - szólt közbe Oszkár. Krisztina rosszalló tekintettel nézett rá, amúgy is elmondta volna Andreának a szövetséget, de nem akart egy kotnyeles papagájt magának.
– Hallgatlak - mondta Andrea, Krisztinát méregetve kíváncsian.
Krisztina beszámolt mindenről. Majd reménykedve nézett Andreára.
– Jól hangzik. - mondta Andrea, majd elnézett Krisztina fölött a messzeségbe. - De én nem fogadok el senkitől sem parancsokat. Az jó, ha vannak szövetségeseink. A farkasok a semmiből tűntek elő, minden előjel nélkül. Elfogadom a te szövetségedet, és rajtad keresztül az övét is. De továbbra is te fogsz tárgyalni a vámpírral, én nem! És az én csapatomat én irányítom! Ott leszek a találkozási ponton, ahol mondod. Számíthatsz rám, viszem a csapatomat is.
Andrea a frissen beavatott boszorkányokra nézett.
– Hármat hátra hagyok, hogy védjék a várost, a többit viszem magammal. Felkeresem a barátaimat Kolozsvár környékén. Elmondom nekik miben állapodtunk meg. És ha van csapatuk, és beleegyeznek, akkor jönnek ők is velem.
– Találkozunk Bálványoson december 25-én - mondta Krisztina.
Még pár szót váltottak majd elváltak.
A konyhában mindenki úgy tett mintha nem hallotta volna Elza és Oliver közti veszekedést, pedig mindenki tudatában volt, hogy a vámpírfülek, a lélegzetvételtől a szívdobbanásig mindent hallottak. Senki sem vett tudomást a rémülten botorkáló lányról, akinek a karját még mindig fogva tartotta Oliver. Erik odanyújtott Olivernek egy poharat:
– Szétosztottuk a vacsorát. Ez a te részed mester.
– Köszönöm.
– Ne gondolkodj ezen, mester - mondta Nóra - Nem a te hibád, ha elfelejtetted, milyen embernek lenni. Hiszen már rég volt és nem is sokáig tarthatott. Mennyi lehettél huszonöt éves?
– Huszonhárom. De honnan tudod, hogy min gondolkodok?
– Éreztem.
– Még csak az hiányzik, hogy még egy alak beszéljen a fejembe - mondta vigyorogva Szilveszter.
– Nem feltétlenül ugyanaz a képessége, mint nekem. - mondta Oliver. - de örülök, hogy kezded felfedezni.
– De eléggé hasonló - tette hozzá Borisz.
– Hát a tiedhez képest biztosan - válaszolt Oliver, majd Nóra fele fordult - Tudtál már küldeni valakinek üzenetet?
– Nem hiszem, hogy nagy jelentőséget kell ennek tulajdonítani, mester, mindig is jó volt az empatikus képessége, nem véletlenül lett pszichológus - mondta Erik.
– Érdekes. - gondolkodott Oliver - De akkor sem hiszem, hogy ugyanaz a képessége, mint az enyém, valószínűbbnek tartom, hogy gondolatolvasó leszel. Koncentrálj sokat erre. Ez nagyon hasznos képesség. Képzeld csak el, ha ismernéd az ellenséged minden gondolatát.
– Igen mester. - mosolygott rá Nóra, és valóban boldog volt, hogy egy hasznos képesség birtokosa lehet.
– Hamarosan jövök. Van itt egy kis - nézett Elzára Oliver - elintéznivalóm. - és kiitta a poharat, amiben a kóbor kutya vére volt. A többiek, látszólag egy vállrándítással elintézték az Elza ügyét. Nem rájuk tartozott ugyan, de nem tagadhatták, hogy nem tetszik nekik az eset. Oliver az újoncokhoz fordult - Mikor visszajövök, tartunk egy gyorstalpalót a harcművészetekből, készüljetek fel.
Vállára vetette Elzát és elment vele az erdő széléig. Ott lábra állította a lányt:
– Most meg fel is út le is út! - mondta Elzának - Lódulj!
Elza meglepetten nézett rá. Arra számított, hogy újabb veszekedés kezdődik. Már nem volt kedve egy új szópárbajhoz. A sírás által megszabadult a belső feszültség egy részétől. Már csak a fáradságot érezte és aludni szeretett volna. Most már szinte azt is el tudta fogadni, hogy anyja a vámpírt kérte meg, hogy viselje gondját. Bár nehezen hitte el. Mostanra már minden harci kedve, és gyűlölködése alább hagyott. Teljesen tompának érezte magát. Nem akart ő már semmit. Sem hinni a vámpírnak, sem ellenkezni vele. Csak vissza akart menni a társaihoz a meleg házba aludni. Fáradt volt és éhes. Enni és bebújni a meleg hálózsákba, ez volt minden kívánsága.
– Azt mondtam tűnj a szemem elől! Most azonnal! - ismételte meg határozottan Oliver.
– Hogy? - kérdezte Elza csodálkozva.
– Meg akartál ölni! Nagyon gyenge próbálkozás volt ugyan, de szándékodban állt. Megpróbáltad! Nem vigyázok olyannak az életére, aki az alkalmat lesi, hogy megöljön. Tűnj a szemem elől!
– Azt mondtad anyám megkért…
– Háború van kislány! - szakította félbe a lány mondanivalóját, Oliver. - Nem hiányzik, hogy hisztis kislányok életére és sérülékeny lelki világukra felügyeljek. Akik ráadásul a halálomat akarják. - mondta, anélkül hogy egyetlen szótag erejéig is felemelte volna a hangját. Mégis olyan ijesztőnek hatott Elza számára, mintha pofon csattant volna.
– És anyám? - kérdezte Elza kétségbeesetten
– Nem biztos, hogy működött volna ez a szövetség. - mondta Oliver egy vállrándítás kíséretében - És nekem, ilyen áron nem is kell! A gyilkossági kísérleted, akármilyen szánalmas volt is, véget vetett a szövetségnek.
– Nem teheted. Az anyám számít rád.
Oliver felvonta a szemöldökét. Aztán gúnyosan annyit mondott:
– Nocsak…
– Azt mondtad… - kezdte Elza elkeseredetten.
– Te pedig egy szavamat sem hitted el. - szólt közbe Oliver. Azzal hátat fordított és visszament a házhoz, és ott hagyta magára Elzát az erdő szélén.
– Mi volt az üzenetben? - kérdezte Szilveszter, amikor visszaért.
Oliver tudta, hogy a többiek hallották a vitáját egy közönséges emberrel, még ha boszorkány lánya is, de nem foglalkoztak vele. Ha a többiek nem hozzák szóba, ő sem fog beszélni róla.
Nóra elindult Elza irányába. Oliver gondolatban megszólította:
– Hova mész? - Nóra megállt, de nem válaszolt. Oliver kimondta hangosan is - hová mész? - hangja szigorú volt.
– Beszélnék az emberrel, ha megengeded mester?
– Utólagos engedély kérés? - kérdezte nyugodt, de szigorú hangon. Tudta, hogy ez, az emberel történt vita következménye. Az újonc többet megenged magának, mint eddig. Eddig mindig Erik feszegette a határokat. Nóra még soha sem volt engedetlen, vele szemben.
– Olyasmi. - mondta ki nehezen Nóra, mert tudta, hogy kár is próbálkozzon egyébbel, mint az igazsággal - Ha megnyugszik és végiggondolja a beszélgetést rá fog jönni, hogy tévedett, és jobb neki velünk.
– Lehet - válaszolt Oliver - de ez nem a te dolgod!
– Ha úgy dönt, hogy mégis csak marad, számíthat a bocsánatodra?
– Megbocsátás, egység, szeretet és világbéke? - kérdezte Oliver gúnyosan.
– Tehát? - feszegette tovább a témát Nóra, elengedve füle mellett a gúnyolódást.
– Tehát - lépett közelebb hozzá, feszült, és szigorú tartásban Oliver - Ne avatkozz olyasmibe, ami nem a te dolgod! Ne viselkedj úgy mintha még mindig ember lennél! Lehet, hogy emberként pszichológus voltál, de most nem vagy az! Megfeledkezel róla, hogy nem vagy ember, és én akkor kezdhetem elölről a tanításodat.
– Ez olyan nagy baj? - tette fel Nóra a kérdést, de Oliver szigorú pillantása megállította, és arra késztette, hogy újra fogalmazza: - Olyan nagy baj, ha megfeledkezem arról, hogy nem vagyok ember?
– Igen. - válaszolt Oliver - Emberként, ha éhes voltál, mit tettél? Gondolkodás, és minden önmegtartóztatás, éhséggel való küzdelem, sőt gondolkodás nélkül ettél. Még ha nem voltál éhes is, csak úgy kedvtelésből ettél egy sütit, egy kekszet, egy csokit, aztán ittál valami üdítőt, vagy kávét, vagy teát…
Nóra nem értette mi köze ennek az emberhez. Oliver folyatta:
– Erik is ezért támadt a lányra. Mert megfeledkezett magáról. Arról, hogy ő egy vámpír és immár nem teheti azt, amit akar. Ha meg akarod tartani a józanész egyetlen kis szikráját is, akkor nem felejtheted el, hogy vámpír vagy. Ha viszont egy kis szikra sem marad benned a józanészből, és csak az állati ösztöneidnek engedsz, akkor megöl a többi vámpír, mert veszélyes vagy a társadalmunkra. Most emberekkel együtt utazunk, és ez megnehezíti a dolgodat. Ha be akarod sorolni magad valahova, akkor most már egy vagy közülünk. Ne tartsd magad az emberek közül valónak, mert ők látják mi vagy. Már nem vagy a pszichológusuk, aki minden bajukat meghallgatja. Most már a rémálmuk vagy. Érted?
– Értem - mondta Nóra szemlesütve, leginkább azért, hogy leállítsa Olivert, akin látszott, hogy éhes és fogytán van a türelemnek. Aztán halkan megkérdezte - Mi lesz E… az emberlánnyal?
– Valószínűleg visszajön. Mert más esélye nincs a túlélésre. Még ha egy bunkó parasztnak néz is engem, csak ez az egy dobása van. Nem oszthatom meg a figyelmemet. Egy csapat vezetője vagyok. És elvárom, hogy a csapatom, ha már megígérte, hogy követ engem, kövessen is! Téged is beleértve! Nem fogom tovább osztani a figyelmemet. Vigyázni az emberekre, élelmet, ruhát, kötszert beszerezni nekik. Tanítani titeket, hogy meg tudjátok védeni magatokat. Ráadásul szervezni és fenntartani a csapatot - aztán szigorúan az újonc szemébe nézett - A te érdekedben mondom, hogy ne keresd a kapcsolatokat az emberekkel! Bármennyire is kötődsz az emberléthez, már nem vagy az. Ők sem tartanak annak. El kell ezt fogadnod, vagy megbolondulsz.
– Tehát számíthat a bocsánatodra?
– Én nem haragszom az emberre, Nóra! - Lett most már mérges Oliver, és felemelte a hangját. Az újonc rémült arcát nézve arra gondolt, hogy ha pár szóban elmondaná, hogy hogyan állnak a dolgok az emberrel, akkor lehet, végre leszállna a témáról, és lényeges dolgokkal foglalkozna:
– Neki is tudnia kéne, hogy ő számomra egy nyűg. És valld be magadnak, Nóra, te sem jókedvedben hordoztad a hátadon. És nem is jó baráti szeretetből védted a vérfarkasoktól. Ha visszajuttatjuk az anyjához, bármelyik napon beavathatják, és boszorkánnyá válik. A ellenségeddé! És levadászhat minket egytől - egyig! - mutatott körbe. Kicsit több ideig elidőzött Erik fele mutatva - Érted amit mondok?
– De…
– Ide figyelj Nóra! Én nekem nincs semmi bajom azzal a lánnyal. Egyelőre csak egy kis vakarcs. Ennyi! - csettintett az újával - Nem várom, hogy hálás legyen, amiért megmentettük a nyomorult életét. De az ellenségeskedését tegye félre! Az előítéleteivel együtt! Más esetben boldoguljon egyedül! Sokkal gyorsabban haladnánk, és nagyobb csapatunk lenne az emberek nélkül! Hátráltatnak minket, anélkül is, hogy végig kelljen hallgassam az érzelmi kitöréseiket. Vagy a tiedet. Akkor mégis miért hallgassam végig?! - húzta fel a szemöldökét Nóra fele hajolva.
– Akkor beszélek vele. - mondta Nóra halkan.
– Tudod mit, tégy amit akarsz! - csattant fel most már Oliver - De ha kilépsz azon az ajtón, ne gyere vissza! Semmit sem értettél meg abból, amit eddig tanítottam neked! Ha utána mész, ne számíts rá, hogy továbbra is a tanárod leszek.
Nóra meglepődött. Nem akarta tovább idegesíteni Olivert. De tudta, hogy szaktekintélynek számít a szakmájában, és képes lenne az Elzában dúló viharokat lecsitítani, hogy elfogadja helyzetét. Hiszen benne mindig megbíztak az emberek, szívesebben választották őt, mint férfi kollégáit. Amíg a kabinetet működtette az első emeleten, ő volt a legkeresettebb, az emberek… Aztán belé hasított a felismerés: emberként. Így volt ez, míg embert volt. - nyelt egyet, aztán feltette magának a kérdést - Vajon még mindig megbíznának benne az emberek? Vagy érzik valahol mélyen, hogy ő már egy vámpír? Nem az nem lehet, akkor nem utaztak volna a hátán…
– Ezen múlik, hogy vállalod-e a továbbiakban, a mi betanításunkat? - kérdezte végül halkan
Oliver bólintott, és szigorú figyelemmel nézte Nórát, aki nem tudta eldönteni mit tegyen. Elindult az ajtó fele. Aztán az ajtó mellett nekitámaszkodott a falnak, és leguggol. Nem ment ki. Hosszan kifújta a levegőt.
Oliver ismét bólintott, majd hozzá tette:
– A harci kiképzés máról elmarad! Ma nincs türelmem hozzátok! Túl sokat engedtek meg magatoknak! - és visszafordult Szilveszterhez. Kis gondolkodás után, hogy mit is kérdezett tőle a barátja, így válaszolt:
– Dóri azt írta az üzenetben, hogy csatlakozna hozzánk. Hárman vannak. És hogy 21.-étől Baróton lesznek.
– És mi oda megyünk? - kérdezte Szilveszter, de Veronika, és Borisz is feszülten figyeltek, és látszott rajtuk, hogy nem feltétlen engedelmeskednek Oliver döntéseinek. Az, hogy leállt vitatkozni egy emberlánnyal és utána még az újonccal is, az sokat rontott a népszerűségén. Azt kívánták, hogy bárcsak kínálta volna fel az emberlány vérét nekik vacsorára, a kutya helyett, akkor mindenki látná ki a főnök. Mindannyian harcoltak ma, de az éhségnél ez rosszabb volt. A csapatvezérük, alsóbbrendűvel vitatkozott. Azok megkérdőjelezték szavát. Pimaszkodtak, és okoskodtak. Mintha egyenrangú felek lennének. És utána még rendesen meg sem büntette őket a szemtelenségükért. De egyelőre senki sem hozta szóba, várták, hogy majd valaki helyettük megteszi.
– Nem tudom. - válaszolt őszintén Oliver.
– Dóri a volt csajod! - mondta Szilveszter felháborodott hangon.
– Tudok róla. - válaszolt a megszokott csendes modorában Oliver.
– Megcsalt azzal a pasival, akivel most is együtt él. Gondoltál rá, hogy az új pasi is benne lenne abban a háromban, akik hozzánk akarnak csatlakozni? - Tette hozzá ugyanazon a felháborodott hangon Szilveszter.
– Igen. - bólintott rá Oliver és leült egy székre.
– Akkor mi a rossz sebnek mennénk oda? - emelte fel most már a hangját Szilveszter.
– Ez jó kérdés Oliver. Megbízhatóak lehetnek ilyen háttérrel? - Kérdezte kimért fejedelmi stílusában Veronika, aki félre húzódva távol a társaságtól, az egyik falnak támaszkodott.
– Valami hasonlón gondolkodom, jómagam is. - válaszolta Oliver - Biztos ők is találkoztak a farkasokkal. Hiszen Sepsiszentgyörgy bűzlött a farkas szagtól, és ők ott élnek. De… nem is tudom… - és elhallgatott.
– De mi? - kérdezte Borisz. Szilveszter rosszallóan a fejét csóválta.
– Jobban örültem volna, ha azt írja meg, hogy van saját csapata. Hogy egy oldalon állunk. - válaszolt Oliver - Erre számítottam mikor Szentgyörgyre mentünk.
– Akkor most mi lesz? - kérdezte Borisz - bevesszük a csapatba, az exedet és az új szeretőjét?
– Szerinted, elfogadná Dóri pasija, hogy én osztom a parancsokat? - kérdezett vissza Oliver - Márpedig, egy csapatban, kell lennie valakinek, aki dönt. Én nem ragaszkodom hozzá, hogy én legyek. De azt biztosan tudom, hogy én nem fogadnám el az exem új pasijának az utasításait. Más részről meg az a kérdés, hogy megengedhetjük-e magunknak, hogy visszautasítsuk valaki szövetségét, ilyen személyes okok miatt.
– Én megmondtam, Oliver, más utasításait nem fogadom el. Te vagy a főnök. - monda Veronika. Majd felhozta a témát, ami tüskeként szúrta mindenki begyét - Igaz így, hogy veszekedtél egy emberrel, kissé összeestél a szememben. Mert véleményem szerint, meg kellett volna ölnöd azt a hisztis libát. - Aztán Nórára nézett - Nem! Rosszul fejeztem ki magam. Meg kellett volna ölnöd, mind a két hisztis libát. - Hatásszünetet tartott, majd folytatta - De akkor is azt mondom, Te vagy a főnök. Még akkor is, hogy életben hagytad azt a boszi palántát.
– Átadhattad volna nekünk vacsorának - tette hozzá Szilveszter.
– Igaza van mester az ember lánnyal kapcsolatban. - szögezte le Borisz halkan, karba tett kézzel - Én sem értek egyet veled. Semmi szükségünk nincs rá. De amíg nem keversz minket bajba miatta, te vagy a főnök. Te szervezed a csapatot. Te ismered a legjobban a tagokat, és a képességed is segít a csapat irányításában. Egyelőre te vagy a főnök. Egyelőre. Csak mielőbb adjuk le azokat az embereket, mester, mert elpuhányodsz tőlük. - tette hozzá Borisz, aki nem tudott leszokni arról, hogy mesternek szólítsa Olivert.
– Felfogtam. - szólt Oliver - Észrevettétek, hogy háborúban több a boszorkány, mint egyébként? Mert nekem feltűnt. Ez pedig azt jelenti, hogy jó eséllyel, csak napok kérdése, és Elza is az lesz. Lehet, még aznap boszorkányt csinálnak belőle, hogy átadtuk. Talán szerezhetünk egy szövetségest.
– Ugyan kérlek! Ez nem szövetséges, és ilyen áron az anyja sem fog hiányozni. Egy kezdő boszi lesz. Az anyja szoknyája mögött fog jajveszékelni. - mondta Szilveszter - De ha most megöljük, akkor nem lesz belőle semmi. Sem barát sem ellenség!
– Lehet. De nem biztos. - mondta Oliver - Igazad van. Az anyja egy gyenge boszorkány. Sok hasznunkra nem lehet. De jól ápolja a kapcsolatokat. Figyeltem. Hiszen egy városban laktunk. Persze könnyen meglehet az is, hogy igazatok van. Csak bolondot csináltam magamból. De lehet, hogy Krisztina egy nagy csapattal érkezik a találkára. Gondoljatok bele, milyen lenne úgy harcolni, hogy boszorkányok pajzsai védenek minket a vérfarkasoktól?! Tűzállónak lenni, tüzes kardokkal. Persze nélkülük is mehetünk. Úgy is éltünk már túl csatát. Igaz Szilveszter? - nézett barátja szemébe, bajtársias mosollyal. Mint aki végiggondolja a régi történeteket. Majd a padlóra nézve hozzátette - De sajnos sok barátunk odaveszett közben. Ha a francia forradalomkor, a boszorkányok pajzsaival harcolunk, nem veszítettük volna el őket.
Szilveszter gondolkodott, majd beleegyezően bólintott:
– Meglehet.
– Csak pár napot kell vigyázni rájuk. Mit számíthat pár nap a mi életünkből. Folyton azon gondolkodok, hogy hát nem ér meg ez ennyi kockázatot?
– És mi van ha, Elza, mégis erős lesz? - kérdezte Veronika - Az jó, vagy rossz nekünk?
– Még az sem biztos, boszi lesz - mondta Borisz.
– Ez igaz - mondta Oliver és szélesen elvigyorodott - Akkor mit javasolsz Borisz?
– Megmondom én! Hagyd azokat az embereket a csudába! Vagy öld meg őket. Azzal a probléma meg is van oldva! - mondta határozott hangon Borisz. - Túl sokat gondolkozol, mester.
– Lehet Borisz, de nem te mondtad, hogy előre örülsz, hogy a villám nem beléd csap, hanem a farkasokba? - Kérdezte Oliver.
– Jó ez igaz. - vallotta be.
– Adjunk neki pár napot - mondta Szilveszter halkan.
– Jó, legyen - mondta Borisz.
– Köszönöm, hogy… - kezdte Oliver, de Veronika mindig is utálta a hálálkodást, vagy azt, ha valaki köszönetet mond bármiért is. Ezért közbe vágott.
– Ne vond el a figyelmünket Dóriról Oliver! Nem feledkeztünk meg róla! - mondta rendreutasító, és türelmetlen hangon.
– Igen, ott tartottunk, hogy Dóri és te, meg az új pasija… - mondta vigyorogva Borisz.
Kis csend lett a konyhába, mert nyílt az ajtó. A pityergő Elza jött megtört tartásban. Oliver végignézte, ahogy Elza behúzott nyakkal, sápadtan eloson mellette. A földet bámulta és nem nézett senkire. Csendesen osont be a szobába, ahol Blanka és Robi aludtak. Közben pedig reszketett a félelemtől.
– Szavazzunk - mondta Oliver. - Szerintetek elfogadjam Dóri ajánlatát?
A válasz egyöntetű volt: Nem.
Elza, miután visszatért a szobába, az ágy szélén ülve igyekezett elfojtani a sírását. Már nem is tudta megmondani mi fáj neki jobban. Az, hogy vereséget szenvedett egy vámpírral szemben, egy vitában, vagy az hogy az anyja egy vámpírcsapatra bízta az életét. Ráadásul még a vérfarkasok is megtámadták aznap. Most meg olyanoktól függ az élete, akik az ellenségei. Kioktatta őt egy vámpír… mégis… fájdalmas beismernie, de sok tekintetben igaza is volt.
Robi nehezen mozogva felhúzta magát az ágyra. Mosolyogva oda ült mellé, s átkarolta a vállát.
– Az a te bajod, hogy rossz szemszögből nézed az egészet. - súgta a lány fülébe, mosolygó hangon.
– Hogy? - kérdezte Elza.
– Most mi egy filmben vagyunk. Egy nagy drámai jelenetet láttunk. És meg kell mondjam, én élveztem ezt a vitát, és ha nem lennék megsebesülve, még az állva tapsolást is vállaltam volna.
Elza ököllel bele ütött Robi vállába, amitől az felszisszent. És kicsit eltolta magától a fiút, mert az kiparodizálja az ő gondját.
– Olyan hülye voltam. - sóhajtott fel Elza - Pár napja láttam először vámpírt. Nemrég még a létezésükben sem hittem. Most meg barátként kell nézni rájuk.
– Na igen, de legalább felidegesítetted. Majd szétdurrant a feje! - mondta Robi széles mosollyal, és a lány arcát fürkészte. - Ez az Oliver úgy viselkedik, mint akit semmi sem mozdít ki a nyugalmából. Olyan, mint az a szigorú prof az egyetemen. Soha sem ideges, mindig kedves, de tudod, hogy úgyis elvág a vizsgán. Gondolkodtam rajta, hogy vajon milyen lehet, ha felidegesíti valaki. És örülök, hogy te tetted meg, mert ha én próbálkozok nem akadályozta volna meg semmi, hogy leharapja a fejemet.
Elza a fiúra nézett. Az amilyen grimaszokat vágott, mosolyognia kellett:
– Hülye vagy. - mondta.
– Igazad lehet, talán nincs akkora szája még neki sem, hogy az én nagy fejem beleférjen. - értette szándékoson félre, és felnevetett.
Elza elnevette magát. Szívből, és jóízűen. Nem tudta pontosan min is nevet, de oldódott benne a feszültség.
– Na látod így már sokkal jobb. - mondta Robi. - Egyébként tetszik nekem ez a csapat, érdekes. Ha film lenne, élvezném ezt az egész háborúsdit.
– Ahogy rád nézek, te most is élvezed.
– Na igen, de én mellékszereplő vagyok ebben a történetben. És mint tudjuk a mellékszereplők hamar halnak.
– Hidd el nekem. Mind mellékszereplők vagyunk, Robi.
– Dehogy is. Te nem. Gondolj csak bele! Te vagy a boszi lánya. Ne hülyéskedj, ez mindenképpen főszerep. A boszi lánya nem lehet mellékszereplő! Ugyan már! - Összevont szemöldökkel, de mosolyogva végigmérte a lányt - Ráadásul te vagy a csinos csaj. Normális esetben a boszi lenne a főszereplő. Mert ő mégis csak boszi. De ő nem lehet! Már van férje, és gyerekei. Ki adna rá főszerepet? Már megbocsáss, de anyád túl öreg hozzá. A főszereplő csajnak húsz év körülinek és csinosnak kell lenni!
Elza ismét nevetett. Robi bólogatott:
– Így van! Az nem túl romantikus, ha a főszereplő férjezett és gyerekei vannak. Hidd el nekem, a tiéd a női főszerep. Mindig a legjobb csaj kapja a főszerepet. Ezt mindenki tudja.
– De Blanka is szép lány. - ment bele most már Elza is a játékba.
– Persze egyelőre Blanka is különleges, mert van egy vámpír harapta seb a karján, de ez még kevés egy főszerephez! Pláné egy vámpír háborúban. Hamarosan az emberek felének lesz egy vámpír harapása. Nekem elhiheted. És te amúgy is szebb vagy. Én értek hozzá, elhiheted.
– Ok, és te? - kérdezte Elza nevetve.
– Én vagyok a feláldozható mellékszereplő, a néger srác, aki meghal az első ütközetben.
– Nem is vagy néger. - kacagott Elza.
– Na látod, ebből is látszik, hogy igazam van. Nem is haltam meg az első ütközetben. De nézz rám! Ezen az egyen múlott. Elég jól helyben hagytak.
Elza ismét nevetett, és most már szembefordult Robival és nevetve megtaszította a fiú vállát, aki ettől hátra esett az ágyon.
– Ugyan már, te lehetnél a sunyi alak, aki mindent túl él.
Robi nem hagyta magát, maga fele rántotta a lányt. Ismét nevettek. Aztán Robi gyengéden magához ölelte és megpuszilta Elza halántékát. Örült neki, hogy a lány életben van és megnyugodott.
Elza érezte, hogy ez az, amire szüksége van, az egész napi feszültség után. Csókolóztak. Kifulladásig. Akkor Elza felült, és eltolta magától a fiút:
– Tiszta hülyék vagyunk - mondta zavartan.
– Igen. De ezt már megbeszéltük az előbb. - ült fel Robi is - De ez nem kell megakadályozzon a csókolózásban.
– Nem akarok lefeküdni veled.
– Az jó, mert a sánta félvállas nyomorék póz, úgy sem a kedvencem.
Elza ismét elnevette magát, és érezte, hogy elszáll belőle a feszültség. Érezte a nevetés felszabadító hatását. Aztán Robira nézett, aki őt figyelte, majd megkérdezte a lányt:
– Akkor aludjunk?
– Aha.
– Rendben.
Robi Elzát átölelve, magukra húzta a takarót. Megpuszilta a lányt, majd fülébe súgta:
– Aludj jól.
Krisztina és Oszkár, Segesváron megvárta a beavatási rítus befejezését. Ami egy nagyon hosszú folyamat. Már virradt mire elbúcsúztak a boszorkányoktól, és útra kelhettek Berethalomba. A Meggyes felé vezető úton haladtak.
Krisztina örült, hogy nappal, biztonságban teszik meg az utat. De csakhamar be kellett lássa, hogy az egész éjszakai nem alvás, a Marosvásárhelyen elszenvedett csata, és férjével a veszekedés nem sok energiát hagyott. Alig haladtak. A seprűn sem haladtak gyorsabban, mint ha sétálnának. Így semmi értelme az egésznek. Ennyi erővel kereshetnének egy helyet, ahol alszanak pár órát, aztán utaznak tovább.
A gondolatot tett követte, megálltak egy útszéli panziónál.
Egy szobát vettek ki, és reggelit rendeltek.
Feltűnt nekik, hogy a pincérek gyanúsan nézegetik őket. Igaz, nem szokványos, hogy valaki seprűvel utazik. De akkor is.
– Legyünk óvatosak, lehet, hogy vámpírimádók - mondta Krisztina Oszkárnak.
Oszkár tudta, hogy a vámpírimádók a sok és rendszeres vérveszteség miatt, lassabb reflexekkel rendelkeznek. Amikor a pincér közeledett, Oszkár megtaszította a poharát, ami megbillent az asztal szélén. A pincér elkapta, Oszkárra mosolygott, és megkérdezte:
– Hozhatok még valamit?
Megkönnyebbültek. Ezek nem vámpírimádók!
Krisztina miután a szobájába ment, védőpajzzsal vonta be a szoba határait, de még az ablakot és az ajtó környékét is, hogy semmilyen démoni lény ne tehesse be a lábát, amíg alszik. Aztán lefeküdt, és azonnal elaludt.
Arra ébredt, hogy kezét megkötözik az ágyhoz, és közben szájába próbálnak begyűrni egy rongyot. Biztos volt benne, hogy a túlsó szobában Oszkárral is ezt teszik.
– Tömd már be a száját, hogy ne tudjon varázsigét mormolni! - kiáltott valaki a túlsó szobából.
Krisztina nem számíthatott senkire. Most már tudta, ezek nem vámpírimádók, hanem vérfarkasimádók. Sejtelmük sem volt róla, hogy itt Erdélyben vannak ilyenek.
Pedig nagyon sokan voltak, akik elősegítették a vérfarkasok bejövetelét.
Tenni kell valamit. Együtt működést színlelt, hogy mielőbb magára hagyják. A túlsó szobában minden elcsendesedett. Valószínül sikerült Oszkárt megkötözni. Krisztina érezte, hogy ha egyedül marad sikerül a szájából kiköpni a rongyot. De nem hagyták egyedül.
Azon gondolkodott: Mennyit aludhatott? Mennyi idejük lehet sötétedésig, amikor jön értük a vérfarkas?
Egy kis idő múlva, nyílt az ajtó. A megkötözött Oszkárt hozták egy tolókocsiban. Krisztina türelmesen várt. Tudta, hogy csak egy dobása van. Ha nem sikerül az első szökési kísérlet, akkor nem lesz másik. De azt is tudta, hogy ezek csak emberek. Sokan vannak, de emberek. Ha sikerülne elérni a hátizsákját, ami tele van gyógynövényekkel, egy másodperc alatt mély álomba küldené őket. De az ellenséget nem szabad alul értékelni. A fogva tartóik több mint húszan vannak, és most itt lebzselnek ebben a kicsi szobában.
Krisztina az alkalomra várt. De nem türelmesen, ideges volt. Legjobban az zavarta, hogy nem tudta hány óra. Nem tudta, mikor köszönt be az éj, és a vérfarkas.
De csakhamar látszott, hogy megérte várni. Az emberek kezdeti lelkesedése, kezdett alábbhagyni. Miután kibeszélték, hogy az uruk mennyire örülni és díjazni fogja ezt, unatkozni kezdtek. Unalmukban pedig civakodni.
– Nyisd ki az ablakot! - szólt az egyik ajtó mellett álló, az ablak mellett állónak.
– Nyisd ki magad!
– Mi olyan nagy dolog? Nyisd már ki!
– Te nekem nem parancsolgathatsz! Egyébként is, ki tudja milyen erőket szabadítunk itt el vele?!
– Ne pofátlankodjál! Tudod, hogy az urunk is engem szeret jobban!
– Nem igaz! Velem a tegnap éjjel is elégedett volt a magánlakosztályában - vigyorgott a másik.
És ez így ment fél órán keresztül.
Közben néhányan ilyen-olyan ürüggyel kimentek a szobából. Aztán az ajtónál álló is feladta a vitát, és kiment. Már csak hárman maradtak a teremben. Egy újabb fél óra tétlenkedés után a fogva tartók beszélgetni kezdtek. A szaftos pletykálkodás, annyira lekötötte figyelmüket, hogy Krisztina kiköphette a rongyot anélkül, hogy észrevegyék. Lassan körülnézett. Lehajtotta a fejét, és amilyen halkan csak tudta mondani kezdte a varázsigét.
Oszkár feszülten figyelte őt.
A fogvatartók hahotázva nevettek, egy részegről szóló esemény beszámolásán.
Krisztinának sikerült befejezni a varázsigét anélkül, hogy észrevették volna. Az ige hatására, a kötél folyékonnyá változott, és lefojt a kezéről.
Krisztina a hátizsákjához ugrott.
A locsogásra felfigyeltek, az emberek. Csak egy rövid kis visításra futotta mielőtt elaludt mindenki az épületben.
Amint eloldozta Oszkárt, az azonnal tűzvarázsnak fogott. Tudni lehetett, hogy ősei ebben voltak a legjobbak: Tűzlángok, tűzgolyók, és tűzpajzs használatában.
Kirohantak az épületből. Kint már alkonyodott.
Krisztina nem adott parancsot a panzió felégetésére, sajnálta az embereket, akik átálltak a sötét oldalra.
– Tudod, hogy meg kell tennem. Ők az ellenségeink kémjei. És ők adnak szállást nekik. Előkészítették a mi kivégzésünket. Ha emberek lettünk volna, akkor is megkötöztek volna, hogy vacsoraként átadjanak az uruknak.
– Igen tudom.
– Ők már nem számítanak embernek. A testüket-lelküket eladták a vérfarkasoknak, abban reménykedve, hogy ők is azzá válhatnak.
– Igen - sóhajtott Krisztina - tudom.
– A legközelebbi teliholdkor valószínűleg ez beteljesül. Tudod, hogy ez a vérfarkasok módszere. Megígértem, hogy átadom a vezetést. De most ezt meg kell tennünk.
– Tudom. - Krisztina hátra nézett. Tudta, hogy ezekből az emberekből vérfarkas lesz. Azt is, hogy most még emberek, mondjon bárki bármit. Talán lenne esélyük meggondolni magukat. De meg kell tennie a kötelességét. Háborúban nem engedheti szabadon az elfogott ellenséget. Vagy őrzi őket háború végéig, vagy megöli, de nem engedheti, hogy csináljanak amit akarnak… Hogy aztán embereket öljenek meg. Az imádók nem emberek, és ő nem kell megvédje őket az élete árán is. De hogy ölje meg őket, mégis?
– Tedd meg! - adta ki végül a parancsot, Krisztina, és elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkán.
– Felrobbantsam, a panziót? - kérdezett vissza Oszkár a pontosítás kedvéért.
– Igen. Robbantsd fel!
Napnyugta után, Oliver megadta a lehetőséget a táplálkozásra.
– Jó. És addig mi lesz a csomagokkal? - kérdezte a szobaajtóra mutatva Borisz, ahol az emberek aludtak.
– Úgy gondolom, hogy szerre megyünk vadászni. - válaszolta Oliver - Bármilyen kellemetlen is, mégis csak vigyázni kell rájuk. Másképpen hiába vesződtünk velük eddig. Úgy gondoltam, hogy elmentek előbb ti hárman, aztán én az újoncokkal. Aztán tovább indulunk.
– Hova? - Kérdezte Szilveszter, mert rossz sejtése volt.
– Csíkszeredára gondolkodtam.
– Ó, ne már! - szólalt fel Borisz méltatlankodva.
– Szerintem a Gráciák jó ötlet. - mondta Veronika helyeslően.
– Persze, jó ötlet… - morgolódott Szilveszter - muszáj minden aggszüzet összeszednünk? Nem elég neked, ez az egy? - mutatott mérgesen Veronikára, de mindjárt meg is bánta
– Hogy mondod?- fortyant fel Veronika.
– Nem úgy értettem! Csak a Gráciákra gondoltam. - védekezett Szilveszter, megpróbálva rendbe hozni a dolgokat, de semmi mentő ötlet nem jutott az eszébe. Pedig megígérte Olivernek, hogy békén fogja hagyni a Törpét.
– Ezért most megöllek- mondta Veronika előcsúszó fogakkal.
– Nem intéznétek el inkább odakint a… - kezdte Oliver, de látta a félig kővé váló, de még mozgó Szilvesztert Veronika fele közeledni. Bizonyára minimálisra csökkentette Veronika képességét. Egyikük sem figyelt már rá. A támadást nem lehetett megakadályozni, sem pedig befolyásolni.
– Megint kezdik, mester. - jegyezte meg Borisz megjátszott rosszallással, de nem tudta eltüntetni teljesen arcáról a vigyort.
– Előbb utóbb sor került volna rá - mondta Oliver lemondó hangon, mintha csintalan gyerekekről beszélne. - egy teljes napot kibírtak egymás társaságában. Ez határozottan fejlődésnek mondható. Gyere Borisz, rakjuk ki őket, mielőtt ránk döntik a házat.
Oliver lefogta Veronikát, mert tudta rajta kívül senkinek sem bocsátaná meg, hogy hozzá ért. Borisz pedig Szilvesztert próbálta kijuttatni az ajtón.
Közben gondolatban már üzent Oliver Eriknek, és Nórának, hogy:
– Kövessetek és figyeljetek! Két profi tart nektek előadást harcművészetekből! Úgy látszik, mégis megtartjuk azt a gyorstalpalót!
Miután kiértek az udvarra elengedték a verekedni kívánó vámpírokat, kiket elöntött a méreg. Nem kímélték az őket kifele terelgetőket sem. Épp úgy jutott Borisznak, mint Olivernek mielőtt félre vonultak.
Veronika kiabálni kezdett Szilveszternek:
– Mindig egy beképzelt pojáca voltál!
Oliver és Borisz leültek a ház lépcsőjére, ahonnan jól lehetett látni az összecsapást.
– Fogadjuk, előbb kerül szóba Isten, mint a szex - mondta Borisz Olivernek. Izgatott vigyorral, és kezét nyújtotta, hogy megkössék a fogadást. Az arca olyan volt, mint akinek a kedvenc focicsapata most fog megküzdeni a világbajnoki címért.
– Rendben - mosolygott Oliver Boriszra. - Miben?
– Ha nyerek, akkor nem megyünk Csíkba a Gráciákért. Ha te nyersz, akkor pedig bevállalom, hogy én vigyázok az emberekre, és az újoncokra, amíg ti hárman esztek. - ajánlotta a fogadás tétjét Borisz.
– Rendben - mondta Oliver és kezet fogtak.
Borisz arcán látszott mennyire élvezi az előttük lepergő jelenetet. Ezzel ellentétben Nóra arcára kiült a rémület.
– Pont te beszélsz nekem beképzeltségről töpörtyű! - vágott vissza közben Szilveszter.
– Minek neveztél?! - kérdezte Veronika, és ismét kővé akarta változtatni Szilvesztert, de azon csak éppen végigfutott a merevség, mintha a hideg rázta volna ki, aztán Szilveszter előkapta a kardját. Veronika a nyilakat.
– Ki fogják nyírni egymást! - visított rémülten Nóra.
– Maradj csendben és figyelj! - mondta Oliver szigorúan - nem lesz semmi bajuk!
– Ha valóban meg akarnák ölni egymást, akkor most nem vitatkoznának - mondta vigyorogva Borisz, és összesúrolta jókedvében a tenyereit.
– Töpörtyűnek neveztelek. Töpörödött törpe töpörtyű vagy.
– Ó dehogy nem akarom én megölni! - kiáltott Veronika mérgesen - Apró cafatokra szaggatlak. Kitépem azt az átkozott nyelvedet, hogy soha többé ne sértegethess vele senkit. És megetetem veled!
– Na de hölgyem! Illik ilyent mondani egy grófkisasszonynak? - vigyorgott kajánul Szilveszter.
– Ó, hogy mennél a pokolba! - Válaszolt Veronika és meghúzta a nyilat. A nyílvessző süvített a levegőben, és Szilveszter kardjával találkozott. Mintha egy baseball ütőt használna, úgy ütötte el a nyílvesszőt, a kard széles pengéjével. A nyílvessző irányt változtatva, nem messze egy házba állt bele.
– Mi is történt a vőlegényeddel? A nászéjszakán megszöktél, hogy apáca lehess, mert a nőket kedveled? Mit csináltál vele? Megkötözted? Vagy annyira taszított, hogy ő egy férfi, hogy undorodtál a kezéhez is hozzá érni? Mikor jöttél rá, hogy homokos vagy? Azért akarod, hogy a három Gráciával találkozzunk, mert ők a szeretőid?
Ennél nagyobb sértéssel nem nagyon lehetett illetni az olyan prűd nőt, mint Veronika. Persze Szilveszter ezt tudta. És a hatás nem maradt el. Veronika szinte felrobbant mérgében.
– Te csak ne próbálj úgy tenni, mintha ismernéd az életemet! Mi voltál te emberként?! Egy romlott kocsmatöltelék! Akit megismert minden szajha, és ledér nőszemély. De csak ha meztelen altestedet látták. Ugyanis a pofádat nem volt érdemes már akkor sem megjegyezni!
– Ez már igaz! Valóban sikeres vagyok a nőknél! - vigyorgott még mindig Szilveszter, de látszott arcán a sértettség. És már a jókedve is haragra váltott. - De nem kell ekkora cirkuszt csapnod! Boldogan részesítelek a kegyeimben téged is, kedvesem. Csak szólnod kellett volna, hogy kívánsz engem, és elveszem a szüzességedet.
– Győztem - mondta Oliver Borisznak.
– Na jó. - adta meg magát Borisz - De szerencséd volt.
Veronika előkapta a kardját és teljes sebességgel rohant Szilveszter fele. Szilveszter kitért a kardcsapás elől, és sújtani készült. Veronika gyorsabb volt, ráadásul kardja is sokkal könnyebb. Bár igaz, rövidebb is.
– Minek kell neked folyton az én nemi életemmel törődnöd?! - fújtatott Veronika, és újabb csapásra készült. A kardok csapódtak, majd Veronika leguggolt, és előre bukfencezve Szilveszter túloldalán jelent meg, és megvágta Szilveszter derekát. Ebben a pillanatban Szilvesztertől kapott egy csontrecsegtető pofont.
– Isten se várja tőled, hogy évszázadokig szűzön élj! - köpte a szavakat Veronika arcába
– Te nekem ne papolj Istenről, mert te nem ismered őt! - állt fel Veronika - Mit tudhatsz te, aki annyira ostoba vagy, hogy az ufókat várod? Ráadásul saját vallást, egy pogány szektát, alapítasz. Amiben saját magadat imádtatod az emberekkel, kihasználva, hogy vámpír vagy!
– Te ne avatkozz az én dolgaimba! A vámpírimádóim soha sem tekintettek Istennek! - Csapott Veronika fele Szilveszter és most már őt is elöntötte a méreg. Veronika hátra ugrott, de bele akadt egy fa gyökerébe és hátra bucskázott.
– Én ne avatkozzak a te dolgaidba?! Te kezdted.. - Kiáltotta Veronika, miközben megpróbált feltápászkodni, de a kard már suhogott fölötte, alig volt ideje félre gurulni. Talpra ugrott és Szilveszter fele hajította ingujjából, az egyik dobó kését. De Szilveszter akkor már szembe fordulva állt előtte, és észrevette a mozdulatot. Ismét a baseball trükköt alkalmazta. A kés most már egyenesen Veronika fele repült vissza. Veronika hátra vetette magát. Olyan mélyen hajolt meg, hogy a limbó táncosok megirigyelték volna. A dobókés a háta mögött állt bele a fába. Szívmagasságban.
Ez már nem volt tréfadolog.
Mindketten őrült indulatoktól hajtva küzdöttek.
Szilveszter ott állt Veronika fekvő alakja fölött. Maga fölé emelt kardal, lesújtani készült. Veronika jobb oldalára gurult, és Szilveszter kardja felszikrázott egy hatalmas kövön. Veronika felfele szúrt kardjával, és megsebezte Szilveszter combját. Azonnal lábra akart állni, de Szilveszter kardja kiütötte alóla lábait. A kard végigszántott a lány bokáján, majd ismét sújtott. De Veronika elgurult előle és talpra ugrott. Az éppen felé közeledő kard pengéjével nézett szembe.
Szilveszteren abban a pillanatban végigszaladt a kővé válás merevsége. Igaz alig egy szemvillanásnyit tartott a hatása, de Veronikának ez elég volt. Átvetődött a nála két fejjel magasabb férfi lábai közt. És már lendítette is kardját annak háta fele. Szilveszter lendületből fordult és sujtott. Derékon találta Veronikát. Nem csak csúnya sebet ütött rajta, hanem földre terítette.
– Add fel! - mondta Szilveszter, a földön fekvő Veronika szíve fele mutató kardal, és rendezte vonásait - három egy javamra!
– Mikor kezdtük újra a számolást? - kérdezte Veronika.
– Amikor azt ígértem, hogy ha öt pont előnyt szerzek, alaposan megcsókollak, és kilátásba helyeztem egy szűztelenítést is. - vigyorgott Szilveszter a győztes magabiztosságával.
– Azt lesheted!- mondta Veronika - Egy ilyen aljas…
– Mi olyan nagy dolog egy csókban? - kérdezte Erik összevont szemekkel.
– Látod Tökmag, én is ezt mondom neked már évszázadok óta… - kezdett bele vigyorogva Szilveszter, és eltette a kardját.
– Elég legyen! - szólt közbe Oliver, hangja szigorú, de békítő volt. - Jól szórakoztunk, köszönjük a műsort! De most már vége van.
– Nincs vége, amíg ez a behemót sérteget! - dühöngött még mindig Veronika. - Követelem, hogy kérjen bocsánatot.
– Ismerd el a vereségedet, és ne kakaskodj tovább Tökmag! - szolt Szilveszter.
– Ne nevezz így!
Oliver közéjük állt:
– Jó gyakorlat volt, de most már vége!
– Akkor van vége, amikor én mondom - fújtatott Veronika még mindig szörnyeteg formájában.
Oliver a szeme közé nézett:
– Azt mondtad én vagyok a főnök! És én azt mondom, vége van! - hangja szigorú volt.
Veronika nem szólt semmit csak fújtatott:
– Megtagadod a parancsot?! - lépett közelebb hozzá Oliver.
– Nem! - rázta meg a fejét Veronika, és kezdte rendezni a vonásait.
– Gyáva - tette hozzá Szilveszter lekicsinylő hangon, mire Olivertől kapott egyet.
– Megígérted, hogy nem fogod piszkálni. Úgy hogy szállj már le róla! Ne viselkedj úgy, mint egy taknyos kölyök!
– Szeretnéd, hogy mi is megküzdjünk? - kérdezte Szilveszter eltelve a győzelmétől, vigyorogva.
– A csapat vezetője akarsz lenni? - kérdezte Oliver.
Szilveszter nemet intet.
– Mert ha igen, csak szólj, és átadom ezt a tisztséget!
– Nem, Isten ments! - Mondta most már Szilveszter is - Nem tudnék bánni egy csapat eszement vámpírral!
– Jó. Akkor most ezt befejeztük. Menjünk enni!