Japán élmények 1.

El kell mondjam, hogy elsősorban magamnak írtam le a Japán utazás élményeit. Ezért biztos lesz olyan rész amiről többet, vagy éppen kevesebbet szerettél volna tudni, mint amit leírtam. Elnézést kérek, hogy ennyit kapsz belőle. Ha kevésnek tartod kelj útra, írd le, majd oszd meg te is az emlékeidet. De tedd ezt akkor is, ha felkeltettem az érdeklődésedet. A naplómat (nevezzük naplónak ezeket a leírt élményeket) hat rövid részre vágtam.

Az első rész az utazásról szól:

Meg kell mondjam, hogy Kolozsvárról eljutni Nagoyara, hosszú út, és főleg fárasztó.

Miután átadtuk a gyerekeket és a lakást anyósomnak és sógornőmnek elindultunk. Ezúton is köszönöm nekik hogy vigyáztak a gyerekekre, amíg mi nem voltunk itthon, és külön köszönöm amiért elvitték óvodába/iskolába is őket, és így nem maradtak el a tanulásban. Tehát, mi február 20.-án, hétfő reggel 9: 15-kor elindultunk Budapestre, busszal. Ugyanis onnan indult a repülőnk.

A busz legnagyobb megdöbbenésünkre nem csak hogy kisbuszhoz képest is kicsi volt, de összesen, a sofőrrel együtt 6-an ültünk rajta, és Nagyváradon egyik utas leszállt.

Magyar idő szerint délután 3-kor értünk Budapestre. Mivel a kisbuszunk a reptérre érkezett, és a repülőnket este 8: 10-kori indulással számoltuk, sok időnk volt unatkozni. Igaz előtte másfél órával már be kell csekkolni, és nem árt időben átmenni az ellenőrzésen is.

A testvéremmel úgy beszéltük, hogy kijön a reptérre, munka után, de végül nem találkoztunk. Mi átmentünk a kapun, ellenőrzésnél, ő meg akkor ért ki a reptérre, amikor én átvettem az átvilágított táskámat. Az a pár apróság amit nekik szántunk, így jött velünk Japánba.

A Kinai társaság repülőjével mentünk végig oda-vissza, tehát Budapestről Pekingbe is. Budapestről a repülőnk fél óra késéssel indult, így várakozás közben kipróbáltuk a vámmentes vásárlást, 15 -16 lejnek megfelelő értékű félliteres üdítővel, amiből nem vámmentesen hármat vehettünk volna. Végül felszállt a gép, és nekem aki eddig még csak egyetlen alkalommal ültem repülőn, Marosvásárhelyről Budapestre menet, hatalmas élmény volt. Pekingig az út repülővel, 9 és fél óra.

Nagy gép volt, de szerencsére az ablak mellett kaptunk helyet, ami nem is annyira egyértelmű mint ahogy azt eleve gondoltam. Ugyanis középen volt négy ülés ami ketté osztotta az utasteret, és így maga mellett két folyosóra is. Az ablak mellett két oldalt két üléses sorok voltak.

Párnát és takarót kapott mindenki. Minden szék hátán volt egy tablet, amin kötelezően végignézhettük a repülőtársaság reklámját, és a Kínát reklámozó kis videókat is. Majd amikor a légi kísérők a menekülési útvonalat mutogatják el, végignézhettük ezen a tableten, a pandamacis verzióját ugyanennek. De menet közben a tableten filmeket lehetett nézni, vagy zenét hallgatni, vagy játszani. Mivel a Kinai társaság gépéről van szó, ezért a választék többnyire a kínai felhozatalt tartalmazta, de nem csak. Ugyancsak a tableten követni lehetett a repülő útvonalát, egy sima térképen (2D) és így láthattad, hogy pl. melyik várost látod az ablakból. Ráadásul itt látszott, hogy hány ezer méter magasan vagyunk, milyen sebességgel megyünk és hány fok van odakint.

Ezen a repülőn két étkezést, egy vacsorát és egy reggelit szolgáltak fel, ami felkészített az ázsiai ízekre, de finom volt és bőséges. Ezen kívül gyakran hoztak innivalót, pontosabban választani lehetett üdítőt bort vagy sört. A képen az ott, NEM az én söröm! De ittam belőle.

Azt hiszem mondanom sem kell, hogy onnantól kezdve, hogy felszálltunk, egész addig míg visszaértünk Budapestre csak angolul tudtunk értekezni. A repülőn az utaskísérők mind, és az utasok többsége is kínai volt.

Mivel már sötétben indultunk sok mindent nem lehetett látni a repülőből, és a légi szabályzat szerint az ablakokat be kellett sötétíteni egy idő után, gondolom, hogy mindenki aludjon. Sajnos nekem ez nem jött össze. Az a folyamatos zúgás, ahogy a repülőgép működik rettenetesen idegesített, de bizonyára sokkal idegesebb lettem volna, ha egyszer csak abba marad. Nem is beszélve arról, hogy az utazástól eleve féltem. Ugyanis indulás előtt, már hetekkel, szinte biztosra vettem, hogy ez az út nem fog sikerülni, és mi lezuhanunk. Szerencsére nem hiszek abban, hogy a rossz gondolatok bevonzanák a rossz dolgokat az életbe, mert ha hittem volna ebben, akkor nem indulok el. A félelmemmel ellentétben, nem csak hogy nem zuhantunk le, nagyon sima utunk volt. Olyan tiszta sima és zökkenőmentes, ami ritkaság. És ilyen volt menet-jövet.

Tehát este 8: 40 Budapesti indulással, 9 és fél óra utazással, délbe 12: 40-kor érkeztünk Pekingbe, az időeltolódás miatt. Nekünk az volt az érzésünk, hogy reggel van, hiszen egész éjjel utaztunk.

Lenyűgöző a Pekingi reptér. Hatalmas. Tele éttermekkel, szökőkúttal, játszótérrel, belső kert és minden. És olcsó. Egy kévét, egy dobozos teát és egy dobozos sört vettünk kevesebb pénzből,mint Budapesten azt a félliteres üdítőt. Itt kell megjegyezem hogy nem cukormentes dobozos fekete teát akartunk venni, hanem sört, csak sörösdoboz kinézetele volt, kínai krix-krax betűkkel.

Íme a Pekingi reptér (és azok ott élő virágok):

Volt időnk csodálni a repteret, hiszen csak délután 5kor indult tovább a gép Nagoyara.

Meg kell jegyezzem Kínában rendkívül komolyan veszik az átvizsgálást, és rengeteg ember van a reptéren, emiatt pedig rettenetesen lassan megy és hatalmas sorok vannak. Többek közt fényképet készítenek mindenkiről aki áthalad. Azon kívül sem Kínába sem Japánba nem szabad semmilyen hús vagy tejterméket bevinni Európából. Amúgy érdekes, hogy a biztonsági emberek többsége nő.

Pekingből már egy kisebb géppel mentünk Nagoyara. 3 órát utaztunk, délután 5 órai indulással, és ebben már csak egy étkezés volt benne. A repülő este 9kor ért földet Nagoyan, a Central Jappan International Airport- on. Ami itthon Erdélyben délután 2 órát jelent, a 7 órás időeltolódás miatt. (Ez már február 21.-e kedd)

Nagoyan ugyanolyan szigorú a biztonság mint Pekingben, ha nem szigorúbb. (egyébként itt is ugyanannyi a nő a biztonsági szolgálatban, mint Kínában.) Itt ujjlenyomatot is vettek, és fényképet készítettek mindenkiről. Lehet Pekingbe is kellett volna, ha nem átszállók vagyunk, hanem be akarunk menni az országba.

Nagoyan nem akartak kiengedni a reptérről.

Miután átmentünk a biztonsági ellenőrzésen és megkaptuk a bőröndünket is a futószalagon, elindultunk az utolsó ellenőrző ponthoz. Ahogy sorban álltunk ott, az egyik kapuhoz szólították Szabit, a férjemet, engem meg egy másikhoz. Amint meglátta a japán csajocska a Román útlevelemet elkezdte csóválni a fejét, s azt mondogatta: I don't know, I don't know

Aztán köszöntünk egymásnak.

Aztán kérdezte kivel vagyok itt. Mondom a férjemmel. Ő meg: I don't know, I don't know, I don't know. És csóválta a fejét.

Véleményem szerint ő még román útlevelet nem látott.

És mi járatban? Kérdi ő. Mondom: én turista vagyok a férjem meg munka ügyben.

Ő meg: I don't know, I don't know, I don't know. Aztán azt mondja, mutassam meg hol a férjem. Én mutatom. Azt mondja nézzük meg őt átengedik-e. Hát mi néztük ahogy a másik biztonsági kapunál Szabi beszélget. Hallani nem hallottuk őket. Úgy hogy csak néztük. És vártunk. Aztán kérdi tőlem, hogy meddig maradunk. Mondom egy hetet, és már meg van véve a jegy. Mondja mutassam meg. De a jegyek Szabinál voltak. Mondom engedje meg, hogy elkérjem a férjemtől. Azt mondja, maradjak csak ahol vagyok és csóválta a fejét. Ja, és mondta, hogy:

I don't know, I don't know, I don't know. Aztán kérdi mit akarok látni Japánbol? Megyünk Tokióba is? Mondom, nem csak itt Nagoyan nézünk szét, szeretném látni a kastélyt. Ő meg: I don't know, I don't know, I don't know.

Aztán Szabi megkapta a pecsétet. Ezt látva megkaptam én is a pecsétemet. Tényleg fáradt voltam, nem aludtam semmit, és másfél napja úton voltunk és tényleg nehezen találtam a szavakat, meg az agyam sem forgott rendesen, de ebben a szorult helyzetben azért elég jól felébredtem és éreztem, hogy össze kell kapjam magam. Szabi szerint, azt várják, hogy beszélj és lássák, hogy te tényleg turista vagy és érdekel téged a hely. Hát én nem tudom. Ez engem ránézésre nem kedvelt, vagy csak az útlevelemet nem kedvelte. Ha nekifogtam volna dicsérni a várost, és elmondani a város nevezetességeit, az szerintem ezen nem segített volna.

Na mindegy.

Ahogy kiértünk a reptérről és a buszt kerestük, volt szerencsénk találkozni az első angolul sem beszélő emberekkel, csak hogy hozzá szokjunk ahhoz ami itt vár ránk.

Egy biztonsági őrt kérdeztünk meg, aki megértette a kérdést intett nekünk egy irányba és mondta: fo, fo. Ami az én tippem szerint vagy 4es vagy emelet akart jelenteni angolul. De Szabi ebbe nem volt biztos, úgy hogy megkérdeztünk mást.

Érdekesség, hogy az épület legalsó szinten a hajók kikötője van, az azt követő szinteken a taxik és a buszállomás a legfelsőn van a reptér. Japánban ugyanis bevetett szokás a függőleges terjeszkedés.

Ha már a megjegyzéseknél tartok, pár szó a városról. (részletesebben később) Nagoya lakóssága kb. 2 és fél millió, tehát lakósságra Japán harmadik legnagyobb városa, területre a negyedik. Itt van a világ legnagyobb buszpályaudvara, és a világ egyik legnagyobb obszervatóriuma, és itt gyártották az első Toyotákat.

Ott tartottam, hogy megtaláltuk a buszállomást. Itt ért az első jó benyomás a helybéliekről. Valaki ott felejtette a kis hátizsákját a padon. Rögtön intézkedtek és a busz után szaladtak, és megállították azt, hogy visszakapja. Itt vagy senkit sem érdekelt volna, vagy azt hinnénk, hogy bomba van benne és hívnánk az illetékes szervezetet.

Mi Nagoya, Fujigaoka negyedébe kellett eljussunk, ami a sárga metró végállomásán van. A busz pedig pont oda vitt, nem kellett váltani.

Érdekes, hogy amíg bejutottunk a városba, négy vagy még több fizetős sorompón kellett áthaladjon a busz. Nyilván a busznak ki volt fizetve előre, nem kellett megálljon, de ha személyautóval utaztunk volna akkor azoknak meg kellett volna. Ez így van akkor is ha elhagyja a várost, és akkor is ha bejön oda.

Fujigaoka-n várt ránk, az a japán férfi aki a férjem japán kollégája. Elkísért minket a szállodáig és adott egy kütyüt, ami segítségével volt wifi jelünk végig amíg ott voltunk Japánba. Én kérdeztem tőle, hogy merre találom a metrót és mondta, ha nem vagyunk túl fáradtak körbe vezet a környéken. Hát körbesétáltuk a negyed központját. Majd meghívott minket egy italra.

Bocs a csapongásárt, de el kell mondanom, hogy a szálloda egy jó példa a Japánban lévő 3D gondolkozásnak, vagyis a függőleges terjeszkedésnek. A szálloda az emeleten kezdődik. A földszint nem a szálloda tulajdona, és a földszintről nem is lehet eljutni oda. Az utcára csak egy lift nyílik, ahonnan fel lehet jutni a recepcióhoz, ami az emeleten van. Egyébként ez is érdekes, ahogy az emeletek vannak számozva. A szinteket számolják, a földszint az 1, az első emelet a 2, és így tovább. Vagyis amire mi azt mondjuk, hogy tíz emeletes tömbház (plusz a földszint) az számukra 11 emeletes. A szállodai szobáról meg annyit, hogy ha kinyitottam az ablakot, és jobban kihajoltam volna rajta, akkor elértem volna a szomszéd épületet. Ennyit a kilátásról, de pénteken reggel átköltöztünk egy emelettel feljebb, egy olyanba ami nem a szomszéd házra nézett.

Ott tartottam, hogy beültünk egy tipikus japán helyre. Akkora lehetett mint nálunk itthon egy átlagos méretű osztályterem, vagy még kisebb. A négy sarkában négy szakács, konyhástól együtt. Ott frissen készítette és kínálta a saját specialitását. Az egyik leveseket, a másik grilleket, stb. Egy pult vette körül őket. Asztalok nem voltak, csak ez a pult amihez oda lehetett ülni, de már nem is fértek volna el. Söröztünk és ittunk szakét.

A férjem japán kollégája úgy mutatta be az italt, természetesen angolul, hogy rizsbor. Kb. 20-30 fokos, és télen melegen isszák, így mi melegen kaptuk. Édes, de egyébként nincs semmilyen jellegzetes íze. Végül nem csak egy italra, hanem vacsorára is meghívott minket.

Másnap visszamentem és lefényképeztem a helyet, ahol ettünk:

Érdekes grillezett csirkét ettünk. Úgy lehet elképzelni, hogy egy kávéskanál hosszúságú hurkapálcára apó cafatokra vágott csirkehús van felszúrva. Ez grillezve és leöntve valami karamella szerű édes ragaccsal. Mellé pedig szójaszószos saláta. Szerintem nagyon finom volt.

A szakács teljesen ki volt akadva, hogy nekünk milyen szemünk van. Főleg a férjemnek. Valószínűleg még nem látott fehér embert, mert többször is megjegyezte, és kacagott, és bemutatta, hogy milyen szeme van Szabinak.

Beszélgetés közben szóba kerültek a gyerekek, és Szabi kollégája kérdezte, hogy milyen programot használnak nálunk az iskolás gyerekek ( mert, hogy ott mindenki Tablettel jár iskolába és azon kapják a feladatot meg minden). Nem rosszból kérdezte, csak érdeklődésképpen, de látszik belőle, hogy egy világ választ el minket egymástól.

Külön ki kell emeljem, hogy távozáskor minden vendégét külön kikísértek a szakácsok az étteremből, és többszöri mély meghajlással köszöntek. (a meghajlás a köszönés része japánban)

Így az első nap, összességében jó benyomást tett ránk. És bár még aznap este, amikor éjfél után visszakeveredtünk a szállodába a tusolóban elvesztettem a fél fülbevalómat, mégis megszűnt minden szorongásom az utazással kapcsolatban. Mármint akkor megszűnt az a rossz balsejtelmem, hogy ez nem fog sikerülni, és le fogunk zuhanni, és átvette a helyét az a „nagy kalandban lesz részünk” érzés.