Japán élmények 7.

Utolsó nap, február 26.-án vasárnap, elmentünk a Toyota múzeumba.

Hogy is mondjam? Fantasztikus, és ajánlom mindenkinek, aki szereti az autókat. Sajnos én nem tartozok ezek az emberek közé. De tényleg látom azt amitől azoknak akik viszont szeretik, miért fantasztikus.

Szóval fantasztikus kiállítás annak aki szereti az autókat.

A kiállítás legelején voltak a szövőszékek és annak a fejlődése, mivelhogy a cég eredetileg a szövéssel foglalkozott így a legelső tárgy a kiállításon, az egy különleges szövőgép, ami körbe sző.

A tényleges kiállítás interaktív volt. A legrégebbi szövőszéktől a legmodernebbig, ami már számítógép vezényelt, minden be volt mutatva működés közben is. Ez a része a kiállításnak érdekeltek, és nagyon tetszett.

Az autók is érdekeltek valamennyire az elején, kb. úgy fél óra erejéig. Biztos vagyok benne, hogy bármelyik férfi irigykedne rám, hogy én ott voltam, és én bármelyikkel szívesen cseréltem volna. De erről nem ejtek több szót.

Minden apró részlet be van mutatva, hogy hogyan fejődött az autó váza, hogyan készült az első autó és hogyan készül a legújabb. A tervrajzoktól a kivitelezésig.

Érdekes, hogy háttérben képregény stílusban voltak bemutatva a folyamatok. Mármint csak egy egy helyen, mert legtöbb helyen ki lehetett próbálni azt ami nem veszélyes kipróbálásra, vagy meg lehetett nézni egy képernyőn a folyamatokat.

Minden apró részlet gyártása, tesztelése, és működése be volt mutatva. Annó és most

Az ülések huzata, a lámpák, a sebességváltó, az ablaküveg fejlődése, melyik évben vezették be az újítást és meddig használták, egész napjainkig. Hogy tesztelték annó és most. Bemutatva egy autó részlete, hogy kipróbáld sebességválót, a kormányt, a gyerekülés, a mindent. A kerék fejlődése, a tükör, az alváz, a minden.

Voltak kiállított kész autók a legrégebbitől a legújabbig. Odaírva, hogy hányba jelent meg, mindegyikbe be lehet ülni.

Ott a sor végén, volt egy pad. Előre nem értettem miért. De oda ültek le a nők. Aztán én is. Amíg a pasik kiélvezik a kiállítást. Mert ami érdekelt, azt én sokkal gyorsabban meg tudtam nézni. Oda szépen leültem a többi feleséggel együtt, és vártam a férjemet, mint mindenki más.

De azt mindenképpen el kell ismerni, hogy jól ki volt találva, és érdekessé téve a kiállítás. Az ember és eszközeinek a fejlődése lenyűgöző. Az hogy be van mutatva, hogy hogyan fejlődött az autó egy apró része, és meg lehet nézni, kipróbálni hogyan működik, és mindenről lehet nézni egy bemutatóvideót, és biztos vagyok benne, hogy mindkét fiam odáig lett volna tőle, de nem csak ők, hanem minden férfi ismerősöm. Csak hát pont én voltam ott.

Pont elkaptunk egy műsort, mielőtt kimentünk volna a múzeumból, amiben a robotok zenéltek. Jópofa volt:

Vissza sétáltunk a Nagoya Station-höz, és innen átmetróztunk az Osu Kannon templomhoz. Ez egy buddhista templom.

Itt az udvaron már nem voltak növények, de egy gyönyörű épület, hosszú lépcsősorral aminek a tetején van a szentély. Ide bementünk. Szembe a budha szobor, körbe gyertyák égnek, és erős szantálfa illat lengi körül. Az lépcső tetején a szentély előtt, egy méretes üst van amibe a szantálfa csokrokat (kb. annyit mint amennyit az itthon kapható kiszerelésben van) egyszerre elégetnek. Az üst félig tele volt szantálfa hamuval.

A templomból kijőve egy bevásárló utcára értünk, amiről egy korábbi beszámolóban már beszéltem, ahol egymást érik az árusok és az éttermek. Itt lehetett megfigyelni az igazi japán street food ételeket ami közül a legsikeresebbnek a tükörtojás bizonyult, hiszen ott volt a leghosszabb a sor. A japánok nagyon szeretik a tojást és szinte mindennel esznek tojást.

Még tervben volt hogy megnézünk pár hidat, de ezen a napon nagyon hideg volt aznap, és még össze is kellett pakolnunk, úgy, hogy ez elmaradt.

Február 27, hétfő hajnalba 5kor adtuk át a szobát, és mentünk ki a reptérre. A busz kb. egy óra alatt ér ki a reptérre. A repülőnk 9kor indult.

A reptéren érdekes volt, hogy a csekkoló helyek fölött lopakodó, vagy éppen küzdő nindzsák voltak kiállítva.

A Nagoyai reptér és kilátás a reptérről

A repülő úton gyönyörű tiszta időt kaptunk, még a kapitány is szólt, hogy nézzünk ki az ablakon, egyetlen felhő sem volt, és csodálatosan látszott a város.

Ez alkalommal, Pekingben nem volt sok időnk nézelődni, lassan jutottunk át az ellenőrzésen és egyből fel is kellett szállni a gépre.

Három órás út után fél 12-kor értünk Pekingbe. Délben 1-kor szálltunk fel és 9 óra 20 perces út után, az időeltolódás miatt 17 óra 20 perckor értünk Minskbe, Fehéroroszországba.

Itt az ellenőrzés olyan volt, hogy egyetlen alak intézte, a következőképpen: Én meg szokás szerint nekifogtam kicsatolni az övemet, hogy tegyem ki a tálcára, hogy mennyek át az átvilágításon. Ez az alak rám szólt:

Go, go! ( mármint hogy mennyek)

A táskából se kellett kiszedni semmit, nyomta át azon a futószőnyegen ahol átvilágították, de a számítógép képernyője előtt nem ült senki.

Az alak meg csak mondta, mindenkinek: Go, go, go!

És átmentünk a kapunk, ami persze becsipogott, de ő csak mondta, hogy: Go, go! Épp csak azt nem mondta, hogy felőlem aztán fel is robbanhattok az egészen, mert engem nem érdekel mit visztek.

Na ekkor kezdtem aggódni.

Úgy elgondolkodtam azon, hogy ha a csomagjaink is ennyire érdeklik őket, már pedig miért érdekelné őket jobban, akkor ebben a szent pillanatban hagyták el mienket. De szerencsénk volt, mert ugyanazzal a géppel jöttünk tovább Budapestig, és nem szedték ki Minskben a csomagokat. Így épségben megkaptuk.

Ebben az egészben az volt az érdekes, hogy ez a nap, az időeltolódások miatt 32 órás lett nekünk.

Hogyan?

Itt részletezem: mi végig nappal utaztunk: reggel 9kor elindultunk Japanból Pekingbe, és utaztunk 3 óra 20 percet, onnan Minskbe utaztunk 9 órát és 20 percet, Minskből Budapest, 1 óra és 20 perc. A két reptéren ( Peking és Minsk) összesen vártunk 3 óra 10 percet. Tehát 18 órát töltöttünk aznap az utazással.

De már mikor elindultunk Japánban 9 óra volt. És amikor megérkeztünk Budapestre akkor 18: 40, Tehát hátra volt még a napból több mint 5 óra. Na így lehet egy napból 32 órásat csinálni.

Annyi helyesbítést engedjetek meg, hogy amikor felszálltunk Minskben, akkor éppen ment le a nap, és így nem volt végig nappal, hiszen naplementébe érkeztünk.

A testvérem kijött előnkbe a reptérre, és elmentünk meglátogatni őket, majd éjfél előtt indult a buszunk haza Kolozsvárra. Olyan fáradtak voltunk, hogy még az előtt elaludtunk, hogy elindult volna a busz.

Kedd reggel fél 9kor amikor haza értünk a lakásba, már nem volt itthon senki, hiszen anyósom elvitte a gyerekeket iskolába és óvodába, és még nem ért vissza a lakásba.

Tudtuk, hogy így lesz, hogy nem lesz itthon senki, de furcsa volt.

Délután Szabival ketten mentünk a gyerekekért, örültek nekünk, jó érzés volt haza érni, de örülünk, hogy megtettük ezt a nagy utat.

Szabi hozott két csomag cukorkának vélt valamit, hogy elviszi másnap a munkába. Ezek sem azok voltak amiknek látszottak. Valószínűleg szárított alga volt. Mindenesetre kicsit hasonlít az íze a japán levesekre.

Biztatok mindenkit, hogy ha lehetősége van, menjen el és nézze meg Japánt. Érdemes. Mi csak egy várost láttunk, de biztos vagyok benne, hogy a többi is ugyanilyen sok élményt tartogat.